Irodalom
Kállai Ernő: Czóbel Béla. Ars Hungarica . Bisztrai Farkas Ferenc, Budapest, 1934.
Papp Tibor: A jó festők megmaradnak. Czóbel Béla nyilatkozata az Irodalmi Újságnak. Irodalmi Újság, 1964/7., 3.
Kratochwill Mimi: Czóbel Béla élete és művészete. Magyar Képek, Veszprém–Budapest, 2001.
Czóbel, egy francia magyar. Kiállítási katalógus. Szerk.: Barki Gergely – Bodonyi Emőke. Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2014.
A szertelenül vidám hangulatban forgatott vastag ecset táncol a vásznon. A széles, sűrű vonások gyors mozdulatokkal kerülnek egymás mellé. Magunk elég képzelhetjük Czóbel Bélát, a középkorú alkotót, ahogy szemével méregeti az asztalra kipakolt tárgyakat. A friss virágokkal teli cserépkancsót, a könyveket, a kihajtott újságot és a zöld pipatartót. „Nem beszélek realitásról – magyarázta időskorában –, mert maga a tárgy, a motívum, mit festünk, ha nem is tűnik el a képen, de feloldódik a színek, vonalak egymáshoz való vonatkozásaiban, miáltal visszaadjuk a dolog mystériumát, ez, ami felemel bennünket egy képben.” A dolgok realitását feloldó festői misztériumot látjuk ezen a csendéleten is működni. A tárgyak körvonala feloldódik, erős testiségükben érzékeljük őket, de a realizmus leíró jellege nélkül. Abban sem vagyunk biztosak, hogy a műteremablakból a szentendrei házakra vagy egy párizsi utcára látunk ki, bár a kéklő távlat inkább valószínűsíti a francia helyszínt. De a lényeg a festőiség áradó, lüktető szövete.
Czóbelt ízig-vérig átitatta a franciás modern esztétika. Miután trenírozta magát a nagybányai lankák és a pesti szalonok világában, fiatalon látogatott el az avantgárd forrongó fővárosába, Párizsba. Sok magyar kollégájához hasonlóan ő is kiállított az Őszi Szalonon és a Függetlenek Szalonjában, Matisse szabadiskolájában képezte magát, majd visszatért hazájába. Azzal a különbséggel, hogy Czóbelt Párizs sosem felejtette el. Élete végéig őrizte előkelő pozícióját a modern festészet fővárosában. Kifejezésmódjának külföldön is sokra tartott egyediségét Kállai Ernő magyarázta értő szavakkal 1934-es kismonográfiájában: „A taglejtés, mellyel Czóbel Béla a közvetlen környezetéhez tartozó dolgokat képszerűen egyberakosgatja, a régieknek mind külső csínját és rendszeretetét, mind rangos öntudatát messze elkerüli. […] Minden idealizáló magasröptűségtől idegenkedik. Olyan fesztelenül bánik motívumaival, mintha kezdetleges játékszereteket hordana egybe, reprezentatív igényesség és hierarchikus megkülönböztetés nélkül. A dolgoknak ebben a bizalmaskodó együttlétében szelíd nyugalom és béke fogadja a nézőt. Úgy érzi, hogy lelkével maga is egészen közel férkőzik ehhez a meghitt közösséghez…”