Irodalom
Kállai Ernő: Új magyar piktúra 1900–1925. Amicus, Budapest, 1925.
Kállai Ernő: Czóbel Béla. Bisztrai Farkas Ferenc, Budapest, 1934.
Genthon István: Czóbel. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1961.
Philipp Clarisse: Czóbel. Corvina, Budapest, 1970.
Frank János: Alapélményem: Czóbel. Élet és Irodalom, 1975. augusztus 23.
Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig. 1904–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György – Gosztonyi Ferenc, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Kratochwill Mimi: Czóbel Béla. Kossuth – Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest–Szentendre, 2009.
Czóbel. Egy francia magyar. Szerk.: Barki Gergely – Bodonyi Emőke, Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2014.
Barki Gergely: Újragondolt Czóbel 4.0. Ferenczy Múzeum Centrum, Szentendre, 2019.
„Nem beszélek realitásról – írta kilencvenéves korában Czóbel Béla –, mert maga a tárgy, a motívum, mit festünk, ha nem is tűnik el a képen, de feloldódik a színek, vonalak egymáshoz való vonatkozásaiban.” A most vizsgált csendéletet sem a földhözragadt valóságutánzás szervezi, hanem a vizuális kiszámíthatatlanság és az ecset által diktál festői logika. Czóbelt nem kötötték a realisztikus térábrázolás törvényszerűségei. Talán egy selyemkendőt dobott le a szentendrei szófára, a körtével teli tál mellé. De a fények és színhatások mediterrán életereje azt sugallja, hogy inkább vagyunk Dél-Franciaországban, és a virágmintás sálat a tengeri szellő lebbenti meg, miközben a narancsok és citromok mosolyognak a zöld kerámiatálban. Czóbel szabad szellem volt, aki – ha csak tehette – utazgatott szülőhazája és Franciaország között. Egyszer a szentendrei művésztelepen dolgozott, máskor a párizsi cimborákkal töltötte az időt egy bohém kávézóban vagy épp a Földközi-tenger nyaralóvárosait látogatta. Még a szocializmus szürke évtizedeiben is megtartotta élő kapcsolatát a nyugati modernség galériáival. (Ez a festmény is – legjobb képeivel együtt – Nyugatra került.)
Czóbel érett festészetét Kállai Ernő magyarázta értő szavakkal 1934-es kismonográfiájában: „A taglejtés, mellyel Czóbel Béla a közvetlen környezetéhez tartozó dolgokat képszerűen egyberakosgatja, a régieknek mind külső csínját és rendszeretetét, mind rangos öntudatát messze elkerüli. Czóbel piktúrájában van valami a szerkezetes életrendjéből és világnézetéből kiforgatott mai ember leértéktelenítő, hangsúlytalanító passzivitásából. Minden idealizáló magasröptűségtől idegenkedik. Olyan fesztelenül bánik motívumaival, mintha kezdetleges játékszereket hordana egybe, reprezentatív igényesség és hierarchikus megkülönböztetés nélkül. A dolgoknak ebben a bizalmaskodó együttlétében szelíd nyugalom és béke fogadja a nézőt. Úgy érzi, hogy lelkével maga is egészen közel férkőzik ehhez a meghitt közösséghez.” A most vizsgált csendéleten is a tárgyakat körülölelő festészeti valóság teremti meg a Kállai által megfigyelt „meghitt közösséget”. Így simul egymáshoz tál és kendő, gyümölcs és asztal.