„A jövő piktúrája: a fal”
Mivel legtöbbször táblaképeivel találkozunk, ritkán tudatosul bennünk, hogy Aba-Novák fájóan hamar lezárult életműve valójában a falképek műfajában teljesedett ki. Már 1929-ben Rómából írt leveleiben fel-felbukkan a murális munkák iránti késztetés, a csillapíthatatlan vágy, hogy karakterének féktelensége megfelelő terepet találjon a méret növeléséhez és a kompozíció bő áradásához. „Kimondom, ahogy gondolom: a jövő piktúrája a fal” – írta Vallomás című, 1931 tavaszán megjelent cikkében a Magyar Művészet hasábjain. Az itáliai ösztöndíjas éveiről hazatérő festő „fal felé fordulása” mögött minden bizonnyal nem csupán stílusának organikus fejlődése, művészi és emberi karakterének áradó volta és legendásan könnyű keze állt, de mindezek mellett egzisztenciális okok is a monumentális művek felé terelték. Döntést hozott, amelynek egyenes következményét is minden bizonnyal sejtette: közületeknek, az államnak és a katolikus egyháznak fog dolgozni, s ez együtt jár a korabeli festőtársadalom – zömében rendszerkritikus és baloldali érzelmű – modernista elitjével való részleges szakítással. Történelmi távlatból visszatekintve persze tanulságos azt a tényt is rögzíteni, hogy ugyanazok, akik morális alapon bírálták azért, mert megkérdőjelezhetetlen tehetségét az egyházi vagy a politikai propaganda szolgálatába állította, az ötvenes évek folyamán sorra festették zömében szerény minőségű freskóikat a szovjet megszállók segítségével hatalomra juttatott Magyar Kommunista Párt megrendelésére.
A monumentalitás festője
A Rómából hazaérkező, alig 36 éves Aba-Novák szinte azonnal megkapta első nagy murális megrendelését, amely a szegedi Demeter-torony kifestésére szólt. A mű nagyméretű kartonvázlatai aranyérmet nyertek az 1932-es padovai egyházművészeti kiállításon, így nem meglepő, hogy ettől az évtől kezdve folyamatosan érkeztek az egyházi, városi és állami megbízások. A Szolnokhoz közeli Jászszentandrás apró katolikus templomának kifestése nem csupán újabb nemzetközi elismeréseket hozott a számára, de akkora „médiafelhajtást” is generált körülötte, amely egy csapásra az egyik legismertebb festővé avatta Magyarországon. Következett a szegedi Hősök kapuja, az 1936-os milánói triennálé és az 1937-es párizsi világkiállítás magyar pavilonjának monumentális dekorációja, majd a modern magyar egyházművészet ikonikus alkotása, a városmajori katolikus templom mennyezetfreskója. Aba-Novák a harmincas évek második felére vitathatatlanul a modern magyar monumentális művészet első számú sztárja lett, sorra nyerve a műfaj nagy nemzetközi elismeréseit, miközben megfeszített munkával, maga körül professzionális csapatot építve is alig győzte teljesíteni a műterme előtt sorban álló megrendelők igényeit. Ezek közül kétségkívül Székesfehérvár vezetése állt az első helyen: alig néhány esztendő alatt a város négy helyszínén is megjelentek Aba-Novák grandiózus munkái.
Székesfehérvár és Aba-Novák szövetsége
Az „első fecske” a Párizsból hazatért, a világkiállítás nagydíját elnyert pannó volt, amely Picassót a közismert „Ki ez a barbár zseni?” felkiáltásra ösztönözte. A francia–magyar történelmi kapcsolatokat feldolgozó, közel 220 négyzetméteres kompozíció 1938 tavaszán egy speciálisan kiképzett vagonban érkezett meg Fehérvárra azzal a céllal, hogy a jövőben felépítendő kultúrház központi csarnokát díszítse. A székesfehérvári Szent István mauzóleum egyik falának kifestésére alig egy esztendővel korábban kérték fel Aba-Novákot, kifejezetten az akkori kultuszminiszter, Hóman Bálint javaslatára. A megrendelés apropóját a kettős szentév, az Eucharisztia és a Szent István-emlékév, vagyis az első magyar király halálának a 900. évfordulója adta. A város a központi kormányzat által is támogatva hatalmas ünnepségsorozattal készült az eseményre, amelynek részeként a frissen feltárt bazilika romjait övező reprezentatív kőtárat építettek. Ennek a modern stílusú együttesnek a legfontosabb része a Szent István szarkofágjának építészeti keretet biztosító mauzóleum lett. Az egyemeletes épület centrumába a szinte kultikus tisztelet által övezett faragott kőkoporsó került, falainak dekorálását pedig természetesen a kor vezető falképfestőjére, Aba-Novák Vilmosra bízták.
A következő felkérés már a város polgármesterétől, Csitáry G. Emiltől érkezett: a festő hagyatékában megmaradt, 1938 decemberében kelt dokumentum tanúsága szerint Székesfehérvár első embere megbízta Aba-Novák Vilmost, hogy a városházi „lépcsőház három falán kereken mintegy 50 négyzetméter felületen az 1938. évi székesfehérvári Szent István ünnepségek kiemelkedő eseményeit falképeken” örökítse meg. A megbízólevél többek között rögzítette a hatezer pengős honorárium összegét, valamint azt, hogy „a festőművész úrnak a szóbeli tárgyalások alkalmával kialakult szempontok figyelembevételével vázlatokat kell készítenie az összes festendő falfelületekről, s ezeket a vázlatokat be kell mutatnia a város polgármesterének, legkésőbb 1939. április hó 1-ig”.
A most előkerült három táblakép, az ezeken látható datálások azt bizonyítják, hogy a megbízólevélben rögzített határidőt túllépve Aba-Novák 1939. május 31-én készült el a falképek reprezentatív terveivel. A rá jellemző bámulatos technikai virtuozitással megfestett kompozíciók – a megrendelő koncepcióját követve – a székesfehérvári Szent István-év három legfontosabb eseményét ábrázolják.
A vitézi avatás
Időrendben az első rendezvény a vitézi avatás volt 1938. május 23-án, amelyre grandiózus, precízen megkomponált ünnepség keretében került sor a Romkert Szent István mauzóleumának árkádjai előtt. Az avatást megjelenítő falképterven ez a jelenet a kompozíció jobb alsó sarkában kapott helyet: jól kivehető a fehér tengernagyi sapkában álló kormányzó, Horthy Miklós, aki a jobbjában tartott avató kardot az előtte térdelő egyenruhás katona vállára helyezi. A térdelők sorának bal szélén maga a festő, Aba-Novák Vilmos tűnik fel, aki az első világháborúban a 29-es honvéd gyalogezredben szolgált és tartalékos főhadnagyként szerelt le 31 hónap frontszolgálat után, kiérdemelve ezzel a vitézi címet. Az Esti Ujság 1940. január 5-én megjelent beszámolója e szavakkal írja le a festmény további részleteit: „A kardot emelő kormányzó előtt az avatásra várók térdelnek, körülötte a vitézi szék főkapitánya, a törzskapitányok és vitéz Imrédy Béla akkori miniszterelnök állnak. Fejük felett álomkép: Szűzmáriás lobogó előtt fergeteges honvédroham. A szuronyt szegezőknek a puskaporos füstben kirajzolódó, előre dőlő feszület mutatja az irányt. A megragadó erejű csatakép mögött feltűnnek élesen és vérpirosan Nagymagyarország ezeréves határai s azokon belül a visszacsatolt területek körvonala.” A jeleneteket tagoló felső mondatszalagon Mécs László Két férfikönnycsepp című, a Felvidék visszacsatolását megidéző versének részlete olvasható. Aba-Novák választása nem volt meglepő: az 1938. november 2-án meghozott első bécsi döntés, a nyomában lezajlott felvidéki bevonulás természetesen azokat a költőket érintette meg a legmélyebben, akik erről a vidékről származtak. Márai Sándor és Mécs László írásai hűen kifejezték az akkori magyar társadalom döntő többségének euforikus hangulatát, amit a festő – talán a megrendelő igényét követve – evidens módon kötött össze a fél évvel korábban lezajlott vitézi avatással.
A Szent Jobb Székesfehérvárott
A három megörökített esemény közül időrendben a második a Szent Jobb Székesfehérvárra érkezése volt június 2-án. Az 1938-as Szent István-évnek talán ez volt a legnagyobb figyelemmel kísért rendezvénye, hiszen a korábban Bécsben, Pannonhalmán, majd Budapesten őrzött ereklye 1771 óta nem hagyta el az ország fővárosát. A gondosan megkoreografált, közel egy napig tartó ünnepség a Szent Jobbot szállító aranyvonat pályaudvarra való megérkezésével és a fogadási szertartással kezdődött, majd az ereklyét egy nyolc arabs paripával vontatott díszkocsin a Boldogasszony téren felállított, 14 méter magas díszoltárhoz vitték. Itt Angelo Rotta pápai nuncius a több ezer főnyi vendégsereg előtt misét celebrált, amelyen Serédi Jusztinián hercegprímás, valamint az eucharisztikus kongresszus után még Magyarországon maradt külföldi bíborosok is részt vettek.
Ezután következett a rendezvénysorozat rituális csúcspontja, így nem véletlen, hogy Aba-Novák is ezt választotta képének fő motívumául. A mise végén, a Himnusz eléneklése után a Szent Jobb körmenet díszmagyaros előkelőségek és neves külföldi vendégek vezetésével átkísérte István király jobbját a régi bazilika romjaihoz, a Szent István mauzóleumba. Itt a papság elhelyezte a Szent Jobbot és az első magyar király fejereklyéjét Szent István kőszarkofágján. „Ekkor végeláthatatlan, nyolcas sorokban megindult a hívek tízezreinek hódoló áradata, hogy leróják kegyeletüket a nagy király emléke előtt” – olvashatjuk a Budapesti Hírlap tudósításában.
Aba-Novák képének centrumában a kőszarkofág tetején a két ereklye díszes, neogót stílusú tartója tűnik fel, felette misztikus fényforrásként ragyog a mauzóleum falára festett országalma és az esküre emelt kéz. Az ereklyék elé balról az egyház képviselői járulnak, köztük Angelo Rotta és a festő jellegzetes arcvonásaival felruházott Serédi Jusztinián, jobbról pedig Horthy Miklós vezetésével a magyar politikai élet kiemelkedő alakjai sorakoznak. Teleki Pál, Hóman Bálint és Imrédy Béla egyarán felismerhető a díszszázad vörös egyenruhás alakjai előtt. Az esemény leírását tartalmazó felső mondatszalag felett színes ruhás gyerekek vonulnak, köztük – a nézőre tekintve, kék ruhában, kezében fehér liliomot tartva – Aba-Novák saját lányát, Juditot is megfestette.
Ünnepi országgyűlés
A harmadik festmény a székesfehérvári Szent István-év időrendben utolsó eseményét, az Országgyűlés 1938. augusztus 18-án megtartott kihelyezett ülését jeleníti meg, amelyet „a képviselőház, a főrendiház, a csonkaország, valamint az elszakított részek küldötteinek” részvételével a városháza udvarán tartottak meg. A misztikus fénytől ragyogó jelenés, az országalma és az esküre emelt kéz alatt szinte eltörpül a történelmi jelenet: Aba-Novák éppen azt a momentumot ábrázolta, amint az első magyar király emlékét megörökítő törvénycikket a kormányzó, Horthy Miklós a kézjegyével látja el. A törvény kihirdetése után a résztvevők átvonultak a Romkertbe, ahol ünnepélyes keretek között felavatták az Aba-Novák által dekorált mauzóleumot, valamint Szent István lovas szobrát.
A megfestett történelem
Mind a három kompozíciós terven tökéletesen érvényesülnek Aba-Novák összetéveszthetetlen, a korabeli táblaképeiről is jól ismert tüzes színei: az égő kadmiumvörös, a kék, zöld, sárga és rózsaszín foltok, amelyek a középkori művészet alkotásainak transzcendens, ezüstös auráját idéző szürke alapból emelkednek ki. A kompozíciók első olvasatban természetesen egy-egy konkrét történet didaktikus elmesélései, de valójában sokkal többek annál: a történelmi reprezentáció mellett elsősorban alkotójuk kivételes manuális tehetségéről, utánozhatatlan technikai bravúrjairól szólnak. A virtuóz formaképzés, a gyorsan felvitt rajzos részletek olyan festői tudásról árulkodnak, amely egészen kivételes helyet biztosít Aba-Novák számára a 20. századi magyar képzőművészet történetében.
A képek – elsődleges festői értékeik mellett – történeti szempontból is kiemelkedő jelentőségűek. Nem csupán azért, mert a magyar állami és egyházi reprezentáció egyik legfontosabb, összművészeti pompával megtámogatott ünnepségsorozatát idézik meg, de annak okán is, hogy a városházán elkészült falképegyüttes az ötvenes években sajnálatosan elpusztult, és mai, restaurált állapota alig közvetít valamit a művész eredeti szándékaiból. Ráadásul e városházi freskók a festő 1941-es váratlan halála miatt el sem készültek teljesen, és restaurálatlan állapotukban sem tartoztak Aba-Novák sikerültebb monumentális munkái közé. Estükben hatványozottan érvényesnek bizonyult az a sokszor hangoztatott meglátás, hogy a kisebb méretű vázlatok kvalitásukkal messze a kész, nemegyszer az elfáradás jegyeit mutató végső változatok fölé magasodnak. S akkor még nem is beszéltünk arról a tényről, hogy e táblaképek teljes egészében a mester saját kezű alkotásai, míg a kivitelezett falképeknél a szerényebb tehetségű munkatársak közreműködése is elkerülhetetlen.
Propagandaművészet
A reklám és a politikai propagandaművészet az utóbbi évtizedek egyik népszerű kutatási területe, amely már a köz- és magángyűjtés területén is megjelent. A figyelem nemzetközi színtéren sokáig kizárólag az orosz avantgárd és az olasz fasizmus kiemelkedő művészi értékeket termő korszakára esett, míg itthon az 1919-es Tanácsköztársaság és az ötvenes évek szocreálja került a figyelem centrumába. A Horthy-korszak állami reprezentációja, az akkori hatalom identitásképző vagy éppen a nemzetközi szimpátiára apelláló propagandaművészete mindeddig kevés figyelmet kapott. Ez a furcsa vakfolt azért is érthetetlen, mert talán soha a magyar történelem folyamán nem dolgozott annyi tehetséges művész közületek megbízására, mint az 1920–30-as évek Magyarországán, s nem volt olyan átfogó, gondosan kidolgozott koncepció a művészet állami támogatására, a művészek tudatos „használatára”, mint abban az időben. Érdekes módon ezt a tényt hamarabb felismerte egy olyan múzeum, amelynek egyik részlege kifejezetten a hatalom és a művészet, vagyis a művészek propagandacélú alkalmazására koncentrál. Ezzel magyarázható, hogy Aba-Novák évtizedeken át lappangó, az 1940-as velencei biennálén díjat nyert pannóterve, a Kassai bevonulás évek óta a Wolfsonian-Florida International University rangos gyűjteményét gazdagítja Miamiban.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
