Irodalom
Pátzay Pál: Márffy Ödön művészete. Paul Gordon, Berlin, 1928.
Zolnay László: Márffy. Corvina, Budapest, 1966.
Passuth Krisztina: Márffy Ödön. Corvina, Budapest, 1978.
Magyar vadak Párizstól Nagybányáig 1906–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Rockenbauer Zoltán: Márffy. Életműkatalógus. Makláry Artworks, Budapest–Párizs, 2006.
Rockenbauer Zoltán: Márffy Ödön. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015.
Márffy Ödön vonalkultúráját a lágyan hajlított formák határozzák meg. 1914-es Konstruktív önarcképén (Magyar Nemzeti Galéria) mégis szikár, kubisztikus kristályokra tördelve néz fel a karosszékből. Kezében paletta, összeszorított szájjal koncentrál a festésre. Az állványán akár a most vizsgált tájkép is lehetne, hiszen mindkét alkotás ugyanabból a konstruktivista esztétikából táplálkozik. A képet a szántások sávjaival csíkozott parcellák geometrikus rendje határozza meg. A sárgák, rózsaszínek és lilák a zöld barázdák között rajzolnak ki egy nagy X jelet. Ez az energikus avantgárd „kereszteződés” szervezi maga köré az egész festményt. Az előtérben fauve-os vadsággal jellemzett figurák hajladoznak, jobbra egy kerekes kút és egy púderpink szénakazal. A háttér geometrikus mintázatú domboldala szinte közvetlenül az előtérből nő ki. A csíkok színes takarója mögött a keresztirányba futó országutat – a perspektívának engedelmeskedve egyre kisebb – fák szegélyezik. A távolban jegenyefák sorakoznak, mögöttük lilás-rózsaszínes kékségbe vész egy monumentális méretű hegység.
Márffy megingathatatlan művészettörténeti pozícióját a Nyolcak kiállításain való részvétellel vívta ki a maga számára. Először Kernstok nyergesi birtokán gyűltek össze a modern – „neós” vagy „fauve-os” – művészek, mindenekelőtt a párizsi avantgárd szellemiséget Nagybányára hazahozó Czóbel Béla és a „neoimpresszionizmusra” fogékony fiatal barátai (Czigány Dezső, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Perlrott Csaba Vilmos stb.), ehhez a csapathoz társult a franciás tanultságú Márffy. Festészete a Nyolcak korszakában, 1909 és az első világháború kitörése közötti időszakban folyamatos átalakuláson esett át. Művészetére mindenekelőtt a francia fauvizmus hatott a maga spontán ecsetkezelésével, primitivista figuráival és ragyogóan vad színfoltjaival. De a harsány, éles hangú fauve szólamok mellé beszüremkedett Cézanne mély tónusa, a szilárdan gravitált szerkesztési mód. A stílusbeli metamorfózis mellett a márffys formaképzés alapját a lágyan hajladozó, dallamos erővonalak határozták meg. A nagy kivételt az első világháború kezdete körüli időszak jelenti, amikor a kubisztikusan szerkesztett, hegyesszögekben megtörő kristályvonalak szervezik a műveit. Ilyen a későbbi, a címadással már az avantgárdhoz kötött Konstruktív táj (1913, Magyar Nemzeti Galéria) vagy a már említett 1914-es Konstruktív önarckép. A most vizsgált festményt – bár a monográfus szerint pár évvel később keletkezett – egyértelműen ehhez a műtárgycsoporthoz köti az avantgárd ritmus szerint felépített, unikálisan modern kompozíció.