A faragatlan fauve
A nagybányai születésű író, Tersánszky Józsi Jenő 1947-ben megjelent, regényes formájú gyermekkori visszaemlékezéseiben, A félbolondban örökítette meg azt a pillanatot, ahogy a fiatal Czóbel Béla küszködött elegáns pesti polgári viseletével a művésztelepen. Helyi ismerettel rendelkező kalauza mesélte el az elbeszélő festőnövendéknek – Tersánszky alteregójának – a történetet: „Czóbel Béla, az egy pesti gyerek szintén, mint én. Úgy tartják itten, tehetséges festő. Amikor először járt Bányán, ilyen elegáns ruhában jött. Ezt folyvást féltette, hogy befestékezi, beolajozza, bekrétázza. Annyira idegesítette ez, hogy egyszer az iskola szemeláttára, mint egy őrült, nekiesett festékes ecsettel a ruhájának és bepacsmagolta: nesze neked elegáncia! … Engem nem zavarsz a munkámban...” Ez az epizód azon a nagybányai művésztelepen történt, melyet a csalódott müncheni bohém, Hollósy Simon épp otthagyott, így vezető mesterré a végtelenül kulturált és választékos ízlésű úriember, Ferenczy Károly vált. A fiatal Czóbel már ekkor megmutatta oroszlánkörmeit, ahogy összepacsmagolta a ruháját. Ebben a gesztusban benne volt az az eredendő vadság, ami miatt – pár év múlva – a fauvizmus névadó kritikusa, Louis Vauxcelles „faragatlan fauve”-ként aposztrofálta a Matisse-szal és társaival kiállító magyar művészt.
Szenzációs felfedezés
A ruha összepamacsolása, a jó értelemben vett „faragatlan” vadság érhető tetten az amerikai magángyűjteményből előkerülő, korábban nem ismert, múzeumi rangú, most vizsgált alkotáson. Bányai kisgyerekek láthatók közeli – fényképhez hasonlóan komponált – képkivágásban, négy kislány és egy kisfiú. Figurájukat Czóbel széles, pasztózus ecsetvonásokkal fogalmazta meg, hagyva, hogy a plein air szikrázó napfoltjainak és mély árnyékainak vibráló felületrendszere szervezze a képet. A ragyogó napsütés helyenként összesűrűsödik, plasztikus, zsírosan traktált festékidomokká áll össze, például – a Ferenczyt idéző módon háttal ácsorgó – fiúcska jobb ingvállán, vagy a mellette guggoló lányka okkeres ruhácskáján, vagy még inkább a középen üldögélő kislány vállain, fejbúbján és térdein. Czóbel ritkán látott mennyiségben adagolta a masszív olajfestéket, tapintásra ingerlő, tömény foltokat hozva létre, talán egyenesen a tubusból nyomva a vászonra. A jólnevelt „pleinairizmustól” ez a fajta expresszív felületképzés idegen volt, ez már a „faragatlan fauve” Czóbelt vetítette előre. (Több évnek kell eltelnie ezt követően Magyarországon, hogy bárki – például Nemes Lampérth vagy Koszta – ilyen töménységben merje traktálni az olajfestéket.)
Tapintható virágszirmok
Még különlegesebb az az eljárás, ahogy Czóbel életre keltette a vadvirágos mezőt. A fiatal piktor nem egy harsogó zöld nagybányai domboldalt ábrázolt a távolban, hanem szinte odaszúrta festőállványát a gyerektársaság közepére, hogy kissé felülnézetből, nagyon közelről tanulmányozhassa a rájuk eső fényeket – és a növényeket. A nézőpont miatt a mező felülete teljesen, szőnyegszerűen tölti ki a környezetet, semmit nem látunk a jellegzetes, kék nagybányai égből. Helyette tapintani lehet a virágok szirmait. Ez nem költői túlzás, a virágfejek a zölddel, sárgával és barnával húzott füvek kesze-kusza szőttesének közepén valósággal kidudorodnak a vászonból. Czóbel nem elégedett meg azzal az impresszionista gyakorlattal, hogy hunyorítva a festett forma megidézi a valóságos tárgy – ez esetben a mezei virág – optikai látványát, hanem valódi testet adott a szirmoknak. Az öreg, romló szemű Claude Monet, visszavonulva giverny-i kertjébe, festett ilyen plasztikus növényeket, főként vízililiomokat a japán híd alatt, hasonló módon félig döntött felülnézetből, mint a szemtelenül fiatal Czóbel. A magyar piktor nem vette át az impresszionizmus öreg mesterétől a vízszintesen és függőlegesen is hullámzó, dallamos, szőnyegszerű alapstruktúrát, komponálása nyersebb, merészebb, vadabb, de a virágok plaszticitása a Vízililiomok sorozat 1899–1904 közötti világát idézi.
Az eszmélés időszaka
Hiába öregedett meg Czóbel Béla köztiszteletben álló szentendrei mesterként, életrajzában számos űr tátong, bizonytalan adatokkal és feltárásra váró hiátusokkal. Nem tartozott azok közé a tudatos alkotók közé, akik precízen dokumentálták pályafutásukat, segítve az oeuvre-katalógusukon dolgozó kutatókat. Az osztrákos kulturáltságú nagybányai vezető mester, Ferenczy Károly esetében például a család gondoskodott az életmű precíz feldolgozásáról; Czóbel bohémabb és impulzívabb személyiség volt az ilyesféle „öndokumentációhoz”. Kései visszaemlékezésekből azért összerakható az „eszmélés” időszaka. A kezdőlöketet a választékos ízléssel összerakott Rippl-Rónai-kiállítás adta meg 1900-ban. Gimnazistaként többször is visszatért, hogy megcsodálja a különlegesen modern, párizsiasan szofisztikált gyűjteményes anyagot a Royal Szállóban. A festőmesterségbe beleszerelmesedő, remek rajzkészségű fiúval szemben apjának csak egy kikötése volt: előbb legyen meg az érettségije. Így történt, amint Czóbel – ekkor még németesen: Zobel – elvégezte a gimnáziumot, 1902 nyarán a modern magyar festészet új fellegvárába, Nagybányára sietett. Iványi Grünwald Béla irányítása alatt kezdett dolgozni, sejthetően tanulva egy keveset a ropogós, franciás plein air szellemiségről. Az őszi nagybányai Képkiállításon már komoly sikereket ért el nagy méretű festményeivel a 19 éves fiatal tehetség. Stílusát ekkor még a borongós, rembrandti kolorit határozta meg, odalehelt, élénk csúcsfényekkel.
Ferenczy hatóköre
Nagybányát ekkor még erős szálak fűzték a bajor alma materhez, a müncheni Hollósy szabadiskolához és magához a városhoz is. Czóbel a nagybányai első nyár után a bajor fővárosba sietett, hogy a Müncheni Akadémián képezze magát. A németesen használt Béla Zobel néven 1902 őszén beiratkozott Johann Caspar Herterich előkészítő rajzosztályába. Herterich a magyar Benczúr Gyulától vette át a katedrát a Müncheni Akadémián; a legunalmasabb, édeskés, 19. századból ottragadt zsánerfestészetet képviselte, vitathatatlanul magas szintű rajztudással. Czóbel másik professzora az idős Wilhelm von Diez volt, aki festői lovas csoportjeleneteiről volt híres, de érzékeny kolorizmusával olyan diákokat tanított – épp ezekben az években – mint a Kék Lovasok későbbi kiválósága, Franz Marc. Az akadémiai stúdiumok után a fiatal növendék a nyarat ismét Nagybányán töltötte, és többé vissza se ment a kiábrándítóan divatjamúlt Müncheni Akadémiára. Festészeti stílusát a kortársak mindenekelőtt a legmarkánsabb nagybányás mester, Ferenczy jellegzetes esztétikai világával vetették össze. Ez szinte törvényszerű volt: az 1903 őszén megrendezett Nemzeti Szalonbeli, egyéni tárlat után évekig Ferenczy piktúrája maradt a fő „nagybányai iránytű” a közönség és a szakma számára. Czóbel pedig éppen ekkor, 1903 őszén debütált a pesti művészeti színtéren, a Nemzeti Szalonban. Kézdi-Kovács László kiállított képeit – két másik fiatal, Ferenczy Valér és Maticska Jenő műveivel együtt – a „nagybányai irány”-nyal jellemezte.
A Ferenczyhez való hasonlítgatás még szembeötlőbb Rózsa Miklós Budapesti Naplóban megjelent 1904. november 24-i tárcájában. (Ezen a téli műcsarnoki tárlaton Czóbel egy portréval szerepelt.) A fiatal nemzedékről úgy beszélt Rózsa kiállításkritikájában, mintha mindannyian Ferenczy köpenyéből bújtak volna elő, veszélyes módon követve a rangidős mester érett stílusát: „Ez a veszedelem különben sok embert fenyeget; majdnem az egész új generációt. Mindnyájan elvesztik a fejüket Ferenczy hatalmas egyénisége – vagy tán csak succés-je? – előtt s minden áron hasonlítani akarnak hozzá. (…) Ugyancsak a Ferenczy színeit, foltjait, tónusát, valeurjét keresik: Ferenczy József, (még a neve is!), Mikes Ödön, Kemenszky Árpád, Horthy Béla, Pongrácz Károly és Czobel Béla is, akiknek ugyan szerencséje lehet még, hogy ilyen jó iskolába járnak – feltéve, hogy tanulnak is ebben az iskolában – de akikre épp ily mértékben veszedelmes is lehet ez a rokonérzés. Mert előbb komolyan, kínlódva, anatomice, a természet előtt pedig pontosan detaillirozva kell rajzolni megtanulniok, hogy a Ferenczy széles foltjai náluk üres hólyagokká ne puffadjanak, merész ecsetvonásai zavaros, kusza kháosszá ne gomolyodnak s hihetetlen színkontrasztjai lágy harmóniákká olvadjanak.” Rózsa nem tudhatta, hogy Czóbel Béla – az egyetlen komoly név a felsorolt fiatalok közül – már rég nem csak Ferenczy hatása alatt állt, hiszen Párizsban töltött pár hónapot. Az a „nagybányai akadémikus stil”, aminek veszélyeire Lyka Károly 1904-es cikkében figyelmeztetett, épp Czóbelnek köszönhetően tört darabjaira, aki kirobbantotta két év múlva a neósok „forradalmát”, megrészegülve a párizsi fauve-os vadságtól.
Kivilágosodó mezők
Czóbel művészetére ebben az időben – Ferenczy sajátos plein air festészete mellett – közvetlen mestere, Iványi Grünwald felborzolt, ideges ecsetkezelése és vibráló képfelületei hatottak. Jurecskó László 2014-es katalógusban megjelent összefoglalása szerint: „Czóbel nagybányai, pontosabban 1902 és 1904 között készült képei datálásánál elfogadott nézet, hogy palettája fokozatosan kivilágosodik, színei egyre intenzívebbek lesznek, a napfény ragyogja át azokat.” Hagyományos tájképeket nem is festett ekkoriban, hanem embereket jellemzően, táji háttér előtt. A „kivilágosodás” állomásai jól követhetőek az 1903-as, Magyar Nemzeti Galériában őrzött barna szobaajtó előtti Önarcképétől kezdve, a napfényes kert előtt árnyékban ülő, megfáradt parasztférfin keresztül (Ülő paraszt, 1904), a par excellence nagybányás plein air mű, a Lehel Ferenc Nagybányán című 1904-es kompozícióig. Sőt, a sor végére a most vizsgált Gyermekek a réten című festményt illeszthetjük, hiszen ennél színpompásabb fényárral nem találkozhatunk Czóbel képein. A napsütést szinte meg lehet fogni a pasztózusan felrakott ecsetnyomoknak köszönhetően. (Barki Gergely szavaival: „Czóbel ezen a képen magát a fényt materializálja.”)
A mező kusza fűszál-özönét a plasztikusan kiemelkedő, szinte térhatású virágfejek pettyezik. A gyerekek léptéke miatt sokkal közelebb kerülünk a virágfejekhez, mint a felnőtteket ábrázoló vásznaknál, bár a kesze-kusza füves mező kialakítására több hasonló kísérletet is látunk Czóbel korabeli alkotásain. Példa erre az ellenfényes, kalapos festő mögött szinte fauve napfényrobbanásként feltűnő domboldal (B. L. festőművész arcképe, 1903), vagy az említett Lehel Ferencet ábrázoló híres képen a késő nyári napfénytől már félig kiégett mező, esetleg a kecskeméti Katona József Múzeumban őrzött, 1905-ös Parkban című kép kastélyudvara, ahol a mező zöldjét egyenesen álló sárga szálak tarkítják. De a legközelebbi párdarab az egykor dr. Kováts László gyűjteményében őrzött Fiú a patak partján (1903 körül) című kompozíció, amin a zöld bokrok alatti kiégett, de ezer színben szikrázó, ágas-bogas-tüskés patakparti füves domboldal kialakítása (és a kompozíció plein air figuraábrázolása) nagyon hasonlít a Gyermekek a réten megoldásaira. Ezeket a kísérleteket vitte el Czóbel a most vizsgált képen a legszélsőségesebb, háromdimenziós felületképzésig.
Párizs, Párizs
Az elpazarolt müncheni év után Czóbel nem a patinás akadémiára tért vissza 1903 őszén, hanem egy új helyszínre, a modern művészet forrongó fővárosába, Párizsba. Formális képzéssel már nem bajlódott, a legismertebb szabadiskolába iratkozott be, a Julian Akadémiára. Itt a magyar fiatalok körében népszerű öreg történelmi festő, Jean-Paul Laurens korrigálta stúdiumait. Erről a forráshiányos korszakról Barki Gergely kutatásai nyomán tudtunk meg egyre többet az elmúlt másfél évtizedben, köszönhetően az olyan nagy projekteknek, mint a 2006-os Magyar Vadak és a 2010-es Nyolcak kiállítás. Ez utóbbi kapcsán kutakodtak a mind máig működő Julian Akadémia archívumában, megtalálva azt a vöröskrétával megrajzolt, sámlin kuporgó meztelen férfimodellről készült tanulmányt, amellyel Czóbel 1904-ben díjat nyert az iskolában. 1903 őszétől kezdve ugyanis Párizs lett Czóbel valódi otthona, ahová ettől kezdve rendszeresen visszajárt – kis túlzással – élete végéig. Hiába szemtelenül fiatal ekkor, 1904-ben már két képével szerepelt a Salon du Champ de Mars kiállításán. A kivétel erősíti a szabályt: 1905 telén Czóbel nem Franciaországba utazott, hanem előtte Belgiumban járt és csak utána tért vissza Párizsba. De ekkor már megszületett a most vizsgált Gyermekek a réten kép, ami – a rendelkezésre álló utalások alapján – 1904-ben készülhetett, a napszítta nagybányai későnyárban.
Z mint datálás
Fennmaradt egy magántulajdonban őrzött csoportkép a nagybányai festőiskola növendékeiről. (Jurecskó László reprodukálta a 2014-es Czóbel-katalógusban.) A felvétel 1903 augusztusában készült, érdekessége, hogy nyomott mintás papírkeretére felkerültek a fotón szereplő művészek nevei. Látható rajta Czóbel Béla, pont abban a sötét szerelésében – keménykalapban, kesztyűben, felöltőben, állig begombolkozva –, mint 1902-es, Ferenczy Múzeumban őrzött Önarcképén. A kézírással megszámozott művészek neveit az ismeretlen kéz feloldotta, a második „Cóbel Béla”. Egyszerű c-vel, a régiesen csengő cz nélkül. Ugyanez a z nélküli aláírás tűnik fel számos, biztosan 1903–1904 között készült festményének szignójában, így egész pontosan datálni lehet a most felbukkant alkotást. A „Cóbel” szignósok közé tartozik a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban őrzött Párizsi ház (1904 körül), a napsütésben hunyorgós Kalapos önarckép (1903), vagy a már említett B. L. festőművész arcképe (1903), illetve a legközelebbi párdarab, a szintén már elemzett Fiú a patak partján (1903 körül). Barki Gergely elmondása alapján Czóbel – ekkor még alig húsz éves! – többféleképpen használta vezetéknevét, az eredeti, németesen csengő Zobel mellett a Cóbel változat is felbukkant 1904-ig, míg ki nem kötött a hagyományos magyaros írásmódú Czóbel mellett. (A zsidó polgárcsaládból származó festő neve így hasonlóvá vált a régi nemesi famíliából való Czóbel Minka nevével, akit – mellesleg – báró Mednyánszky László sógornője volt.) A korábbi szakirodalom inkább „töredékesnek” nevezte ezeket a szignatúrákat, pedig egy markáns – Barki szerint már kilenc ismert tételt tartalmazó – műtárgy-együttesről beszélhetünk, amelyeknél a fiatal festő még a „Cóbel” változatot használta.
114 év lappangás
A festmény – czóbeli életműhöz mérten – hatalmas mérete miatt egyértelműen összefoglaló főműként készült el Nagybányán. Hosszú évtizedek után egy amerikai magángyűjteményből került elő, elsőként Barki Gergely, a szentendrei Czóbel Múzeum kurátora mutatta be a hazai közönségnek a 2018-ban megrendezett Újragondolt Czóbel 3.0 címet viselő tárlaton. Barki így foglalta össze a képpel kapcsolatos meglátásait: „A Czóbel életmű számos meglepetést rejteget, hiszen az, amit ma ismerünk az oeuvre-ből, jószerivel csak a jéghegy csúcsa. Fontos korszakainak kiemelkedő alkotásai tűntek el az elmúlt bő évszázad alatt, de az utóbbi években sorra kerülnek elő archív fotókról, vagy korabeli leírásokból ismert, sőt korábban teljesen ismeretlen művei is. A Gyermekek a réten című festményéről az életmű kutatóinak sem volt tudomása, ezért az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb felfedezése volt, amikor jelen kiállításunk megnyitása előtt néhány héttel, meglepetésszerűen előkerült ez a nem csupán méretében kapitális korai főmű, de a festő nagybányai korszakának is egyik legizgalmasabb, kvalitását tekintve is egyik leggrandiózusabb alkotása. Stílusa és egyedi szignója alapján egyértelműen az 1904-es, Nagybányán töltött nyár alatt festett művek sorába illeszthető, tehát ahhoz az esztendőhöz köthető, amikor Czóbel már Párizst is megjárva, az ott tapasztaltakat kamatoztatva lépett mesterei elé. A rangos Julian Akadémia nagydíjával zsebében, sőt már a francia főváros Salonjain kiállító művészként tért vissza ekkor a művésztelepre. Ezt a Párizsban megszerzett magabiztosságot, virtuóz technikai tudást tükrözi a kiszínesedett és felfényesített paletta és biztos kompozícióérzék mellett a festmény szokatlanul nagy mérete is. Témájában tökéletesen nagybányai, de stílusát és a festői felületek ízes gazdagságát tekintve nemzetközi rangú alkotás. A legutóbbi időkig amerikai, majd nyugat-európai magángyűjteményben, kiemelkedő nemzetközi műveket felsorakoztató kollekcióban őrzött festmény közvetlenül a festőtől került egykori tulajdonosaihoz és bár feltehetően elkészültének évében bemutatásra került a budapesti Nemzeti Szalonon, az elmúlt 114 évben nem szerepelt hazai közönség előtt.”
A radikális változás előszele
A Barki által említett Nemzeti Szalonbeli tárlat az 1904-es Téli kiállítás. A katalógus tanulsága szerint Czóbel itt két nehezen beazonosítható, eladó olajfestménnyel szerepelt, a Nagybányán című (kat. 190.) és a Pleinair studium című (kat. 279) kompozícióval. A tárlatról a jótollú, bennfentes műkritikus, Rózsa Miklós írt tárcát a Budapesti Naplóba november 15-én; ebben dicsérte a legfrissebb generáció tagjaként Czóbel Bélát, pesszimista sorokat fűzve törekvéseikhez: „Boldog fiatalok! Ők még mernek és hisznek. De vajon nem fognak-e megállani, nem fog-e kelleni nekik is megállani a félúton? Ha valami radikális változás nem jő egyhamar s nem javítja meg viszonyainkat.” Rózsának nem lett igaza, a modern művészet – elsőként a párizsi fauve-ok hatására, épp Czóbel közvetítésével – hamarosan megérkezett Nagybányára, radikális változást hozva, és az újszerű piktúra megteremtette saját hazai közönségét is, a Nyolcak pártfogóinak képében.
Rieder Gábor
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
