Irodalom
Elek Artúr: Képzőművészet. Két kiállítás. I. A „Ma”-csoport művészei. Ujság, 1918. szeptember 15.
Feleky Géza: A XX. század művészete. Jegyzetek a Ma kiállításáról. Pesti Napló, 1918. szeptember 24.
Lyka Károly: Krónika. Művészet, 1918. tél, 54–93.
Borbély László: Bortnyik Sándor korai művészete. Művészettörténeti Értesítő, 1969/1., 46–73.
Bortnyik Sándor kiállítása. Szerk.: N. Pénzes Éva – Pogány Ö. Gábor, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1969.
Borbély László: Bortnyik. Corvina, Budapest, 1971.
Bortnyik Sándor emlékkiállítása. Szerk.: Borbély László, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1977.
Bortnyik Sándor a grafikus és könyvművész. Centenáriumi kiállítás. Szerk.: Bakos Katalin, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1993.
A művészettől az életig. Magyarok a Bauhausban. Szerk.: Bajkay Éva, Janus Pannonius Múzeum – Bauhaus-Archiv, Pécs–Berlin, 2010.
Bakos Katalin: Bortnyik Sándor és a Műhely. Bortnyik Sándor tervezőgrafikai munkássága (1914–1947) és a „magyar bauhaus” (1928–1938). L’Harmattan – Kossuth Klub, Budapest, 2018.
Korai avantgárd forradalom
A vándorlegény útra kel – pont ugyanúgy, ahol a magyar avantgárd egyik főhőse, Bortnyik Sándor indult meghódítani a fővárost. A marosvásárhelyi születésű, korán árvaságra jutott Bortnyik fiatalon települt át Budapestre, hogy reklámgrafikusként helyezkedjen el. Akadémikus iskolák helyett 1913–15 között a modern szellemiségű Művészházban működő Képzőművészeti Szabadiskolában képezte magát. A képen vörös köpenyben, világos nadrágban áll egy bordó domb tetején pár évvel később. Előtte a német Blaue Reiter modorát idéző táji panoráma bomlik ki. A türkizkék folyó jobb partján mesébe illő apró kék házak sorakoznak, bal oldalon egy tornyos kastély (vagy templom), az óriásira növesztett, mitikus világfa mellett. A geometrikus formákká redukált, nagyvonalú, expresszív ecsettel modellált táji elemek egy íves mezőn belülre szerveződnek. A glóbuszt jelképező félkörív mentén széles országútként szalad végig egy barna sáv, jobb oldalán a világot meghódító népmesei szegénylegény másik alteregójával. A távolban a lila égbolt alatt a hegyek szürke, sematizált kúpjai zárják le a látóhatárt, mint a mesebeli Üveghegyek az Óperenciás-tengeren túl. Az 1918-as klasszikus avantgárd alkotás stílusvilágán a forradalmian új hangot megütő Chagall és Kandinszkij hatása érezhető. Erről írta Elek Artúr találóan korabeli kritikájában: „Bortnyik Sándor szánt szándékkal furcsa-primitív képei fiatalosan szemébe nevetnek minden konvenciónak, de színerő és a komponálás iránt való érzék árulódik el bennük.”
A korai magyar avantgárddal mostohán bánt a történelem. Emlékeit, relikviáit, csúcsdarabjait pusztította a kényszerű emigráció, az örökké kísértő nyárspolgári értetlenség, a Horthy-rendszer antikommunizmusa (sok esetben az antiszemitizmussal együtt), a műtermeket megrostáló világháborús bombázás és a sztálinista szocreál terrorja. A hatvanas években indult csak meg a magyar avantgárd újrafelfedezése, óvatos, lassú lépésekben. Így történt azzal a Bortnyikkal is, aki 1917 körül került kapcsolatba a magyar aktivistákkal, Kassák Lajossal és a MA körével. A következő évtől kezdve a MA rendszeresen közölte munkáit és kiállításon is bemutatta festményeit. (Együtt emigráltak Bécsbe a Tanácsköztársaság bukása után.) Munkásságát feldolgozó nagy tanulmányában Borbély László 1969-ben még azt írhatta, hogy: „1918-ban Bortnyik már mint kész és önálló festő áll előttünk. A hiányosan fellelhető anyag miatt nem tudjuk fejlődését pontosan nyomon követni. Életművének ez a tragikuma már itt kísért: a festmények többsége még nem került elő.” Hiába számított akkor Bortnyik ünnepelt művésznek, a MA III. (demonstratív) kiállításán 1918 szeptemberében bemutatott hat olajfestmény közül mindegyik lappangott. Sok évtizednyi kutatás után ma már többet tudunk Bortnyik korai műveiről, de a nagy MA tárlat anyagából csak a most vizsgált képet lehet biztosan beazonosítani. (Feltehetően a Szombathelyi Képtárban őrzött 1918-as Damjanich utca megfeleltethető A városban című kompozíciónak – az a másik ismert kép a tárlatról.)
Kritikusok és támogatók
A MA forradalmi tárlatáról a nagybányai festészet talaján álló Művészet folyóirat főszerkesztője, Lyka Károly riadt módon, elutasítóan számolt be: „A Ma irodalmi és művészeti folyóirat szeptember 15-én nyitotta meg demonstratív kiállítását, már nem a Visegrádi utca 15. sz. alatti helyiségben, hanem a mondain-jellegű Váci út 9. számú bérházának félemeletén. A kiállítás, amelyen festményekkel és szobrokkal tizenhárman vettek részt, azt kétségtelen sikerrel demonstrálta, hogy oly tehetségek, mint Kmetty János, Nemes Lampérth József, Uitz Béla, a legkomolyabb figyelmet érdemlik, Gulácsy Lajossal egyetemben, aki csak legújabban kanyarodott a Ma táborához. A véleményszabadság alapján a kiállított művek meglehetős részéről joggal mondhatta valaki, hogy azok nagyon is kiagyalt ész-akarnokságok, nem valami sokat jelentő esztétikai elméletek levezetései. De egészben véve, azért a kiállítás oly emberek társaságát hozta az érdeklődők elé, akik amit csinálnak, azt hittel csinálják, töretlenek egy új művészet akarásában, amelynek, ha az elmélete ma inkább ködös, mint tiszta és megfogható, makacs szembehelyezkedés a naturalista és impresszionista festészettel.” Bár Lyka elfogadta Bortnyikék tiszta szándékát, még a nagybányás modernséget hordozó körök sem fogadták el művészetük eredményeit.
A konzervatív hangokkal szemben Feleky Géza azon kevés műkritikus közé tartozik, aki megértette a MA körének törekvését. Így írt a Bortnyik részvételével zajló kiállításról a Pesti Napló hasábjain közölt jegyzetében: „Esztendők óra küzd a fiatal magyar kubista és impresszionista művészeknek ez a kis csapata a meghallgatásért. Idáig jóformán a gúnyos kacagás volt a közönség egyöntetű kritikája a merész forradalmárok különös műveiről és általában patologikus eltévelyedések gyanánt szokás tárgyalni a Ma csoportjának művészetét. De ez a rögtönítélet nem igazságos. A Ma művészeinek iránya nem néhány meghibbant ember szeszélye, hanem a huszadik század pszichéjének, a huszadik század mentalitásának egyik érdekesen karakterisztikus vonása.” Feleky Géza képkockákként értelmezte Bortnyik képegyüttesét. Mintha egy animációs film kimerevített jelenetei lennének, amelyek a néző fejében tudnának összeállni filmmé: „Bortnyik Sándor az asszociálásnak, a képzetek társulásának pszichológiai folyamatát tárja fel képein. Véget ér a nyár. Valaki ül a vonaton és utazik vissza a nagy városba, a falu csendjéből. Már a pályaudvar felé közeledik a vonat, és az utas előtt felrajzanak a nagy város képének elemei: a magas házak, a karcsú gyárkémények, a sárga villamos, a konflis lassú baktatása, a lovasrendőr.” Fájó hiánya a magyar művészettörténetnek, hogy ezekből a „képkockákból” csak kettő maradt meg, köztük a most vizsgált alkotás, a hazai avantgárd különleges ritkaságú remeke.