Hamis szignó egy eredeti képen
Nem kis kihívás egy olyan képről írni, amely bár stiláris jellemzői alapján tökéletesen beilleszthető a 20. század egyik legjelentősebb magyar festője, Aba-Novák Vilmos életművébe, a közelmúltig egy másik művész jelzését viselte. Ritka, de nem példa nélküli ez az eset: a közelmúltból elég csupán az átszignált Perlrott- és Ziffer-festményre, vagy éppen Csontváry Kosztka Tivadar jól ismert, Teniszező társaság című képére utalni. Ez utóbbi egykor hamis Gulácsy-jelzéssel bukkant fel, de hamar kiderült róla, hogy valójában a másik nagy magányos zseni, Csontváry vitathatatlan eredetiségű alkotása.
Hasonló a helyzet a most bemutatott művel is, de a történet még a korábbiaknál is izgalmasabb. Idén március elején külföldi műkereskedelem berkein belül került elő egy gyermekjátékokat ábrázoló csendéletet, amelyen ceruzával felírt „E Abonyi” jelzés volt olvasható. Az olajjal kartonra készült, virtuózan megfestett képen két plüssmackó és egy furcsa alakú bábu pihen a reflexekkel tagolt fehér abrosszal leterített asztalon, jobbra és a figurák mögött kék drapériazuhatag élénkíti a kompozíciót. Márciusban még nem találkoztam a festménnyel, az árverés híre sem jutott el hozzám. Néhány hónappal később a mű hazakerült Budapestre, így élőben is alaposan szemügyre vehettem. Első találkozásunkkor semmit sem tudtam a mű előéletéről, a szignót sem láttam, így csupán stíluskritikai alapon, mégis szokatlanul egyértelmű ítélettel álltam elő: előkerült egy újabb korai Aba-Novák-kép 1923 tájáról, abból a periódusból, amikor a fiatal mester reliefszerűen gazdag, szaftos és érzéki ecsetkezelése senki máséval nem volt összetéveszthető. Ráadásul emlékeztem, hogy pár évvel korábban aukcionálták a festő egy 1915-ös, hasonló beállítású csendéletét, amelyen a képen látható mackó és egy másik gyermekjáték is feltűnik.
Közelebb hajolva azonban lehangoló meglepetés ért: a kompozíció jobb alsó sarkában jól olvashatóan ott állt az akkurátusan kiírt szignó: „E Abonyi.” Nem hagyott nyugodni a kép stílusa és jelzése között feszülő ellentmondás, így alapos kutatásba kezdtem: első lépésként tudni akartam, ki is volt a szignót rejtő festőművész.
A „nagy ívű” életrajz
Abonyi Ernő neve ma már szinte teljesen ismeretlen, ám a 20. század első felének magyar sajtóját böngészve döbbenetes kép bontakozott ki róla: egy különleges képességű, ugyanakkor rendkívül gátlástalan szélhámosé, aki a festőművész álarcát felöltve évtizedeken át félrevezette a közvéleményt, a saját neve alatt rendezett más festők műveiből kiállításokat, gyűjtött adományokat és csalt ki komoly összegeket hiszékeny támogatóitól.
A fennmaradt életrajzi adatok Abonyit a 20. század eleji magyar festőművészet ígéretes tehetségének mutatják: Ferenczy Károly tanítványa a Képzőművészeti Főiskolán, nyaranta Nagybányán dolgozik, majd Münchenben Hollósy Simonnál fejleszti tudását. A cikkek szerint Párizsban Jean Paul Laurens, Théophile Steinlen és Matisse mellett folytatta tanulmányait, sőt a Julian Akadémián töltött évei alatt díjakat is nyert. Csakhogy a gyanútlan újságírók mindezt egyetlen forrásra, a „művész” saját önéletrajzi közlésére vezették vissza. A korabeli cikkek vizsgálatakor azonban hamar kiderült, hogy a pazar karrier sokkal inkább a fantázia, mint a valóság terméke.
Egy „álfestő” felemelkedése
Az 1920-as évek sajtója már nem műkritikai írásokban, hanem a bűnügyi rovatban számolt be róla. 1924-ben arról cikkeztek a lapok, hogy – a valójában Heimann Ernőként született, de egész életében álnéven működő – Abonyi Finnországba utazott Budapesten összegyűjtött fiatal magyar festők alkotásaival megrakodva, ott eltávolította a vásznakról az eredeti szignókat, a saját nevét írta a képekre. Az így manipulált műveket aztán kiállította és megpróbálta értékesíteni a helyi közönség köreiben. Egy magyar újságíró leplezte le a gondosan kitervelt szélhámosságot, és szerencsére alapos tudósítást közölt róla a Nemzeti Újság 1924. október 11-ei számában. Hamar kiderült Abonyiról, hogy Erdélyben már korábban is botrányokat keltett: Aradon és Temesváron kétes eredetű képekből rendezett kiállítást, Bécsben és Berlinben üldözött erdélyi festőként koldult támogatást. Hol romániai akadémiai tanárként, hol erdélyi, a szülőföldjéről elüldözött, meg nem értett zseniként állította be magát az újságírók előtt.
Hamis legendák a „nyomorgó festőművészről”
Vállalkozása az évtized második felére komoly méreteket öltött. Neki dolgozó titkárnők segítségével száz számra íratott szánakozást keltő leveleket, amelyekben egy nyomorgó magyar művész nehéz sorsát ecsetelte, s mellékelt litográfiákkal, kitalált újságcikkekkel „hitelesítette” helyzetét. Tízezres példányszámban terjesztette rézkarcait és litográfiáit, amelyeket utánvéttel küldött el, így kényszerítve ki kisebb-nagyobb összegeket az áldozataiból.
Lebukások és újrakezdések
Hiába buktatták le többször, mindig újra tudta kezdeni. 1931-ben Bécsben koldulási csalásért ítélték el és kitiltották az országból, miután bevallotta, hogy ezrével kiküldött levelei ellenére régóta nem dolgozott festőként. Magyarországon azonban tovább működtette csalásait: vidéki lapokba íratott megrendítő cikkeket a pincehelyiségben nyomorgó művészről, aki zseniális képességei ellenére nem tud érvényesülni. Szegeden, Nyíregyházán és más városokban is feltűnt, mindannyiszor saját maga által kreált életrajzokkal, amelyekben mestereként már Ferenczytől Matisse-ig szinte minden nagy festőt felsorolt, és gyakran emlegetett sosem volt sikereket, díjakat, sőt királyi vásárlásokat.
Élet a halál után
Utolsó ismert felbukkanására 1943-ban került sor Devecserben, ahol a korabeli hírek szerint egy arisztokrata család megrendelésére portrékat és kápolnafreskókat készített volna – természetesen ez a történet is csupán a csalásokat megalapozó fikció volt. Az élete körül burjánzó legendák közé tartozik halálhíre is: a hivatalos adatbázisok szerint 1941-ben meghalt, ám két évvel később még bizonyíthatóan aktív volt. Hogy mi lett a valódi sorsa, azt ma sem tudjuk.
Abonyi Ernő alakja különleges helyet foglal el a magyar művészettörténetben – nem a művei miatt, hanem azért, mert személye és története megmutatja, milyen könnyen manipulálható a művészeti közélet is. Bár valódi festőként alig maradt kézzelfogható nyoma működésének, a sajtóban és a közvéleményben saját kora egyik legjobban „menedzselt” szélhámosává vált. Élete egyszerre tragikomikus és tanulságos: egy olyan ember története, aki mások alkotásait és a művészet dicsfényét használta arra, hogy három évtizeden át a hiszékenységből és a jóindulatból üzletet csináljon, és még saját halálhírét is túlélje.
Egy igazi ritkaság
A most bemutatott festmény természetesen nem csupán, sőt nem elsősorban egy krimibe illő nemzetközi szélhámos csalássorozatának, a magyar művészeti élet egyik legnagyobb 20. századi botrányának tetszetős bűnjele, hanem kiváló kvalitású műalkotás is. Aba-Novák Vilmos korai remekműve, amely műfaját tekintve ráadásul igazi ritkaság: az életmű összesen fél tucat ismert csendélete közül az egyik legszebb darab.
Szinte példátlan, de a „barbár zseni” egész életében csupán egyetlenegyszer állított ki csendéletet, azt is csupán a Képzőművészeti Főiskola növendéki kiállításán, 1915 telén. A következő egy évtizedből a most felbukkant festménnyel együtt mindössze további öt mű született ebben a felettébb népszerű műfajban, miközben rendkívül gazdag életműve összesen legalább ezer tájképet, aktot, portrét és csoportkompozíciót számlál. Aba-Novák azonban nem volt egyedül ezzel a meglepő műfaji hierarchiával. Az 1920-as évek elején induló Szőnyi-kör szinte valamennyi tagja érezhetően ódzkodott ettől a témától, ami azért is különös, mert az őket megelőző modern generáció, a Nyolcak és a Fiatalok nemzedékének kiemelkedő tagjai – elsősorban Cézanne nyomán – kifejezetten vonzódtak a csendéletfestés gyakorlatához.
Aba-Novák esetében egyértelműnek tűnik a válasz: az alkatából fakadó féktelen temperamentum, a szinte olthatatlan mesélőkedv, valamint a nagy méretek és a monumentális kompozíciók iránti affinitás nem igazán illeszkedett a statikus tárgyakat ábrázoló, általában jelentés- és történetmentes csendéletekhez. Ennek ellenére éppen legizgalmasabb művészi korszakában, a kubizmussal kacérkodó fiatal éveiben többször is ehhez a témához fordult. A csendélet műfaja ugyanis kifejezetten alkalmas az analitikai kísérletezésre, valamint a formai- és színviszonylatok elmélyült tanulmányozására. A Csendélet gyermekjátékokkal jól mutatja, hogy Aba-Novák az akkurátusan végig vitt képépítő logikával, a felület ritmikus megmozgatásával és a faktúra rejtett ornamentikájával milyen szorosan kapcsolódott a cézanne-i hagyományhoz. Ráadásul a most bemutatott festmény mintha éppen az aix-i mester képeinek ihlető hatását közvetítette a fiatal Barcsay Jenő felé, aki az 1920-as évek közepén szinte tanítványi közelségben dolgozott Aba-Novák mellett.
A Csendélet gyermekjátékokkal igazi ritkaság az életműben: olyan gyöngyszem, amely virtuóz megfestésével és kalandos sorsával egyaránt kitüntető figyelmet érdemel.
Molnos Péter