Kései kárpótlás
Jól emlékszem: ez a festmény hiányzott a legjobban. A debreceni MODEM nagy sikerű Aba-Novák-kiállításának előkészítésekor, 2007 végén és a következő esztendő elején minden létező szálat megmozgattam, hogy az itáliai periódus vitathatatlan főműve, a méretével is tekintélyt parancsoló Subiaco ott lehessen az áprilisi megnyitón. Nem tudtam megszerezni, nem sikerült „becserkészni” a mű akkori tulajdonosát – még úgy sem, hogy a művész unokája, Kovács Kristóf is csatasorba állt a nagy cél érdekében. Jól tudtuk, hogy kulcsműről van szó, amelynek bemutatása minden fáradságot megér. Az olasz terem fő helyére szántam. Aba-Novák első monográfusa, Supka Magdolna hosszú bekezdéseket szentelt a képnek, pedig a maga valójában csupán egyszer, az 1942-es emlékkiállításon láthatta. Több mint fél évszázadon át egy fekete-fehér reprodukció őrizte a makacsul rejtőzködő remekmű emlékét. Supka Manna ennek ellenére nem hagyott kétséget afelől, milyen fontos hely illeti meg a festményt Aba-Novák életművében: „A tartalom és előadásmód teljes egységének, vagyis a jellegzetes Aba-Novák-i piktúra alapképletének születési pillanata a Subiaco című kép megfestésével datálható” – olvashatjuk az 1966-ban megjelent monográfia lapjain. „A festmény igéző hatású, érezteti velünk, hogy az emberi élmény s a művészi kifejezés egy lélegzetből fakadt. Éppen akkor, amikor Rómából a Trattoria miatt nyugtalanul távozott, sietett segítségére útjában egy páratlan élmény: a hirtelen eléje táruló Subiaco város gigantikus-regényes látványa. Irdatlan mélységből csap fel a kőváros az égnek, sötétlő hegyóriások között. A zuhanó ember látásában futhatnak így egymásnak a mély és a magas szédítő irányai. A monumentalitás tökéletes természeti arányai diadalmasan bontakoznak ki a térben, s e látvánnyal járó benső pátoszt, lelkendezést s ugyanakkor elfogódottságot teremtenek a parányi emberben. Aba-Novákban itt talált egymásra a romantikus képzeletű, szertelen vérmérsékletű ember a formák fenséges rendjében, erejében éledő művésszel. […] E képpel megszűntek Aba-Novák marcangoló kétségei afelől, hogy sikerül-e megtalálnia a mondanivalóját valóban és erővel tolmácsoló festői beszédét.”
Új stílus egy nagy kudarcból
A Bethlen-kormány a világ fővárosaiban állami ösztöndíjasokat fogadó kulturális intézeteket hozott létre, hogy ezzel is ellensúlyozza Magyarország Trianon utáni nemzetközi elszigeteltségét. Ennek a hálózatnak az egyik legfontosabb oszlopa a művészeknek, nyelvtanároknak, történészeknek és papoknak ideiglenes otthont adó Regia Accademia d’Ungheria, vagyis a római Collegium Hungaricum volt. Gerevich Tibor az intézmény vezetőjeként, majd kinevezett kurátoraként jelentős befolyást gyakorolt a művészeti ösztöndíjasok kiválasztására. Az ő döntése volt az is, hogy az első évfolyamba meghívta a magyar újklasszicista törekvések négy kiemelkedő személyiségét: Patkó Károlyt, Szőnyi Istvánt, Aba-Novák Vilmost, valamint a szobrász Pátzay Pált.
Az 1929. január 27-én Rómába érkező Aba-Novákot közel sem ideális állapotok fogadták. A Collegium Hungaricumot befogadó, közel négyszáz éves Palazzo Falconieri ugyanis alapos átalakításra szorult. A művészi munka megkezdését éppen az új funkció diktálta elkerülhetetlen átépítés, az ezzel járó áldatlan állapotok, valamint a tervezett műteremház hiánya akadályozta a leginkább. Bár a festők felszerelése februárra megérkezett Budapestről, sőt március elején Aba-Novák már a felfeszített vásznak alapozását is elvégezte, az érdemi munka csak a következő hónap elején indult meg. Eredendően epikus, az elbeszélő festészethez vonzódó alkotói karaktere, valamint a freskókészítés iránti vonzalma arra indította Aba-Novákot, hogy egy monumentális méretű, több mint háromszor két méteres kompozíció, egy római kocsmajelenet megfestésébe fogjon.
Közel egy évtizeddel az események után is élénken élt Aba-Novák emlékezetében a Trattoriával való „birkózás”, a fájó kudarc és az azt követő reveláló felismerés. Az Est című napilapban 1938 karácsonyán megjelent interjúban ezt olvashatjuk: „– Komoly és nagyon fájdalmas, szinte fizikai betegséget kaptam elkeseredésemben. Lemondtam a festészetről, hónom alá fogtam a rajzpapírokat és kihajókáztam az Adriára, hogy semmi mást ne tegyek, mint hogy a mosolygó kék tengeren elfelejtsem ezt a fájdalmat. – Mérges szeretettel beszél Aba-Novák Vilmos erről a nagy élményéről, amely után – mint ő mondja – egyszerre csak a Szentlélek megvilágosította elméjét és rájött arra, hogy – bármily furcsán hangzik is – ő ezután csak egyetlen színnel: szürkével fog festeni.”
A hatalmas méretű Trattoria fájdalmas kudarca két fontos tanulsággal járt, amelyek alapvetően meghatározták a továbblépés irányát. Aba-Novák felhagyott a hagyományos tónusfestéssel, vagyis képein az egymás mellé kerülő felületi elemek színét és árnyalatát nem a tárgyak primer, valóságos színe és a rájuk eső fény intenzitása szabja meg, hanem egy koherens rendszerré összeálló, egyénileg konstruált vizuális logika, az autonóm festői akarat. Aba-Novák tulajdonképpen az avantgárd szigorú, logikai alapú forma- és színképzését alakította át saját ízlése szerint, ha tetszik, a téma és a mondanivaló hangsúlyos megtartásával humanizálta azt. Egymástól határozottan elváló foltokból, mozaikszerűen építette fel festményeit, miközben az ily módon esetleg széteső kompozíciós elemeket sajátos színdinamika alkalmazásával fogta össze. A valőrlépcsőkkel ritmizált felület fókuszaiba néhány végletekig fokozott, harsány, szinte csattogó színfoltot helyezett, amelyek gravitációs fókuszpontként magukhoz vonzzák s egyben hierarchikus rendbe „kényszerítik” az önálló képi részleteket.
Az új festői modorhoz új anyag is dukált: Aba-Novák – feltehetően Patkó Károly hatására – a temperafestékkel kezdett kísérletezni, itáliai élményeit, a hegyekre kapaszkodó városok sajátos formarendjét ezzel a médiummal fogalmazta újra. Festményeinek ma is bámulatra méltó színereje, a felületek tökéletes állapota szinte a quattrocento táblaképek felszínét idézi, sőt ez az analógia arra is kiterjed, hogy Aba-Novák ettől az időtől kezdve szinte kivétel nélkül fára dolgozott. Precízen simára csiszolt, kréta alapozású műmárvány felületeket hozott létre, erre vitte fel széles ecsetjeivel, néhol zsilettpengével visszatörölve tiszta tubusszíneit, létrehozva a látványból leszűrt sajátos képi rendet, a középkori épületek kubusaiból szőtt mozaikszerű térszerkezetet.
Ihlető utazások
A most bemutatott kép szokatlan erővel mutat rá Aba-Novák itáliai utazásainak művészi jelentőségére. E motívumgyűjtő utak – melyeken nemegyszer a Római Magyar Akadémia néhány művésztagja, így Patkó Károly, Vilt Tibor és Pátzay Pál is társául szegődött – hatalmas élménymuníciót adtak a műtermi munkához. A legtöbbször rajzban, ritkábban akvarellen rögzített tájvázlatokat Aba-Novák szabadon variálva használta fel s hozta létre a végső, temperával falemezre rögzített kompozíciókat. Fennmaradt olaszországi levelei és természetesen itáliai tárgyú képei, így a Subiaco is jól illusztrálja, milyen mélyen megérintette a mediterrán táj, az olasz élet, a fenséges középkori városok lenyűgöző hangulata. Ez a reveláló hatás mutatkozik meg a most elemzett alkotáson is, amely felvonultatja a festő itáliai táblaképeinek jól ismert alkotóelemeit: az egymásra zsúfolt házak kubisztikus tömbjeit, a keskeny utcák kanyargó útvesztőit, a karcsú ciprusokat, a monumentális hegyeket és a fehér felhőkkel tagolt ragyogó mediterrán égboltot.
Az itáliai festmények már a kortársakat is elbűvölték. Farkas Zoltán, az Új Szín című művészeti folyóirat kritikusa 1931-ben megjelent cikkében így elemezte e gyorsan népszerűvé váló alkotásokat: „Legtöbbjükön mély csend uralkodik, az élet pezsgéséről nem beszélnek, s ha néha vannak is emberi vagy állati alakjai, melyek bennük megállnak, ezek is teljesen beléolvadnak a mélységes nyugalomba. […] Ennek a világnak halk ünnepélyességét nem szakítják meg dúló szenvedélyek, nincsenek sóvár vágyai és nincsen szenvedése, ezek a csendesen pihenő városok és lakóik sohasem vajúdnak, lassan élik százados életüket, amelynek nincsen a múlttól vagy a mától különböző jövője.”
A festőt személyesen is jól ismerő műkritikus, Ybl Ervin szintén úgy látta, hogy Aba-Novák művészi újjászületésében fontos szerepet játszott az itáliai táj sajátos karaktere. „Bár régebbi magyar falusi vásznain is itt-ott fölvillant az architektonikus formák iránt való érdeklődése, kompozicionális értékelésük, az építészeti tömegek artisztikuma olasz földön ejti őt rabul. Új stílusának megszületésébe lényegesen beleszól Itáliának természettől és emberi kéz által formált, sajátos képe. Jellemét fejezi ki ennek az Isten áldotta országnak vagy legalábbis egyik jellegzetes részének. Szürke sziklák és mély kék tengeröblök meglepő teljességgel élik ki a maguk forma- és színkarakterét, tömören és határozottan zengik szépségharmóniájukat. És a kőre, a part körül épült városok sajátos képe milyen markánsan rajzolódik ki minden egyes képén. Micsoda nyomasztó háztolongás egy-egy templom vagy kastély körül, hogy kúsznak föl sorjában a sok emeletes épületek az ormokra. Nem naturalista portréja ez egy-egy meghatározott olasz hegyi városnak; lényege szól hozzánk a jellegzetes építkezésnek, vidék- és népmeghatározta életstílusnak Aba-Novák egy-egy festményén. Viharvert tornyok, campanilék, szűk sikátorok, magaslábú viaduktok bonyolult, monumentális formahalmaza mindenütt, melynek árnyékában a mindennapi élet megszokottsága zajlik. Milyen kicsi az ember nagy alkotásainak tövében. Csak igazi fantáziával megáldott lélek tudja azonban ilyen nagynak látni és ábrázolni a dolgokat. Talán szükséges volt ehhez Aba-Novák hazatérése is, mert messziről nagyobbnak tűnnek föl a dolgok, a távolság és az idő megnöveszti az emlékeket, a képzelet szabadabb munkáját nem korlátozza a közvetlen benyomás realitása.”
Subiaco
„Szinte reszketett, nem bírt magával az izgalomtól” – emlékezett vissza Pátzay Pál arra a pillanatra, amikor Aba-Novák szeme előtt először feltárult a Róma mellett található középkori kisváros, Subiaco fenséges látványa. A pazar szépségű táj tálcán kínált mindent, amire a műteremből kiszabadult Aba-Nováknak és a vele tartó Patkó Károlynak szüksége volt az olasz főváros fullasztó barokk miliője után: friss levegőt, lélegzetelállító távlatot, feszes szerkezetű architekturális részleteket, mediterrán napfényt és sok évszázados történelmi tradíciót.
A bencés apátságáról híres kisvárost és környékét a magyar közönség ezekben az években leginkább Berzeviczy Albert 1924-ben kiadott itáliai útleírásaiból ismerte. A Subiacóról szóló fejezet szinte tökéletes leírását adja az Aba-Novákot is megihlető természeti élménynek:
„A meredek hegyeket jobbára csak alacsony cserje borítja, s lenn, a folyó helyenként kiszélesedő, köves medre környékén van csak jobban művelt föld és jutalmazóbb gazdálkodás. Különben a tájkép élő alakjai itt inkább, mint bárhol: tipikusan olaszosak. […] Egy kanyarulatnál a völgy katlanná változik, a sziklás hegyek lejtőit itt valamivel sűrűbben borítja szőlőtő és olajfa, tölgy és gesztenyeerdő, s a katlan közepén emelkedő dombon, mely az Anio folyását erős fordulatra kényszeríti, egy szürke kis város tornyosodik fel, látszólag egymás tetejébe épített házakkal, amelyek legfelül marcona tekintetű vár zömök négyszögű tornyában csúcsosodnak ki. Ez Subiaco és tetejében a »Rocca«, az »Abbate commendatóriók«, az egykori harcias apátok vára. […] Ez az elrejtett kis fellegvár, a falaihoz engedelmesen hozzásimuló városkával, itt, a vad hegyek ölében, a zuhogó patak felett, nemcsak jó védelmi hely volt dacoskodó hűbérurak számára, de pompás nyaraló és vadászkastély is. Falai között nem mindig istenes és épületes foglalkozás közt telt el a Borgiák, Colonnák, Borghésék és Barberinik ideje, akik egymás után szinte családi örökségképpen bírták a subiacói apátságot.”
Debütálás a velencei biennálén
A Subiaco első alkalommal a korabeli Európa legjelentősebb nemzetközi tárlatán, az 1930-as Velencei Biennálé magyar pavilonjában került közönség elé. A júniusban megnyíló kiállítás kortárs anyagának válogatása elsősorban Gerevich Tibor nevéhez fűződik, ám a festő és a nagy hatalmú kurátor között lezajlott levélváltás ismeretében azt is jól tudjuk, hogy a római magyar művészek első bemutatkozása jelentős részben Aba-Novák intenciói szerint zajlott le. Gerevich – engedve legfőbb kedvence finom zsarolásának – végül leszűkítette a kiállító római iskolás festők létszámát: Aba-Novákon és preferáltjain, Szőnyin, Medveczkyn, Patkón és Molnár C. Pálon kívül egyedül Kákay-Szabó György szerepelt a tárlaton táblaképekkel. A siker igazolta a rendezés koncepcióját. Gerevich diadalmas beszámolókat küldhetett haza: díjeső hullott, a nemzetközi sajtó lelkes cikkekben gratulált, sőt nagy rangot adó vásárlások is történtek. Már az is kisebbfajta szenzációt okozott, hogy Patkó két festményét az első napon megvette a neves olasz művész, Anselmo Bucci, ám az igazi szalagcím abból a hírből lett, hogy Aba-Novák Bettola című festményét maga Mussolini szerezte meg a római Galleria d’Arte Moderna részére.
A katalógus tanúsága szerint Aba-Novák összesen hat művel képviselte magát a biennálé anyagában: a Subiaco mellett itt került először közönség elé a jól ismert Térzene és az életmű egyik vitathatatlan sztárképe, a Laura is. Szerencsénkre a Pesti Napló Képes Melléklete enteriőrfotót is közölt a magyar pavilon kortárs szekciójáról: a Subiaco a fénykép jobb oldalán látható Molnár C. Pál festményeinek és Pátzay Pál szobrának társaságában. Aba-Novák korabeli presztízsét jól mutatja, hogy 1928 és 1942 között minden egyes biennálén kiállították a műveit, sőt az is vitathatatlan, hogy „a teljes velencei magyar részvétel szempontjából máig ő jelenti a valaha legtöbbször kiállított és legsikeresebb magyar művészt a Giardiniben”.[1]
Végre itthon
A Velencei Biennálé bezárását követő egy esztendőben a kép két alkalommal is közönség elé került Budapesten. Először 1931 februárjában az Ernst Múzeumban Aba-Novák Vilmos és Pátzay Pál gyűjteményes tárlatán, majd a Római Magyar Intézet ösztöndíjas művészeinek első kiállításán a Nemzeti Szalon termeiben. Ide már magántulajdonból érkezett, így a festményt minden bizonnyal az Ernst Múzeumban vásárolta meg egy gyűjtő: a katalógus tanúsága szerint igen tekintélyesnek számító, 1000 pengős árat adott érte.
A Subiaco Aba-Novák 1942-es, Gerevich Tibor által rendezett emlékkiállításán is felbukkant, majd több mint fél évszázadra eltűnt a szemek elől. Titokzatos sorsát ma is csupán címszavakban tudjuk rekonstruálni. Az 1994-es szegedi Aba-Novák kiállítás kapcsán a művész lánya így nyilatkozott: „A Subiaco egyike apám csodálatos tájélmény-képeinek. Ez a kép itt, Szegeden került ismét kiállítóterembe, 52 esztendő után. A sorsa különösen alakult: akié volt, az 1944-ben elhagyta az országot, s a nyugati határszélen, sok egyéb értékkel együtt átadta bizalmasának. Ő pedig igen nagy tisztességgel és becsülettel őrizte, oly mértékig, hogy én magam is csak 1975-ben szereztem róla tudomást. Az örökös szavamat vette, hogy – a Nemzeti Galérián kívül – nem teszek róla másnak említést.”[2]
2008-ban nehéz volt elfogadni a tényt, hogy Aba-Novák legnépszerűbb korszakának vitathatatlan főműve hiányozni fog a „barbár zseni” életművét megidéző nagy debreceni kiállításról. Talán a sors szerény kárpótlása, hogy 14 év elmúltával a Subiaco most mégis a közelembe került, legalább e tanulmány erejéig. Remélem, a jövőben minden jelentős Aba-Novák-tárlaton a fő helyre kerül. Megérdemli.
Molnos Péter
[1] Bódi Kinga: Magyar részvétel a Velencei Képzőművészeti Biennálén 1896–1948. Doktori disszertáció, Budapest, 2014, 230.
[2] Panek Sándor: Képritkaságok a tárlaton. Beszélgetés Aba-Novák Judit művészettörténésszel, a mester lányával. Délmagyarország, 1994. március 26. 7.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
