Irodalom
Pátzay Pál: Márffy Ödön művészete. Paul Gordon, Berlin, é. n. [1928].
Zolnay László: Márffy. Corvina, Budapest, 1966.
Passuth Krisztina: Márffy Ödön. Corvina, Budapest, 1978.
Kállai Ernő: Összegyűjtött írások. Szerk.: Tímár Árpád, Argumentum Kiadó – MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2003.
Magyar vadak Párizstól Nagybányáig 1906–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Rockenbauer Zoltán: Márffy. Életműkatalógus. Makláry Artworks, Budapest–Párizs, 2006.
Rockenbauer Zoltán: Márffy Ödön. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015.
Mediterrán tengerpart
A mediterrán örökzöld fák kígyózó, fauve-os lilával festett fatörzsei keretezik kétoldalról a kompozíciót. Dinamikus ívekben hajladoznak, merész kivágásuk feszes, modern kompozíciót teremt. A tűleveles ágak között messzire látunk: egy tengeri öböl napsütötte kékje tűnik elénk. A lombok közötti réseken áttetsző részletekből összeáll a teljes panoráma, a távoli házak és a partsáv fölé magasodó égbolt. A franciás magyar moderneket képviselő festő, Márffy Ödön megbillentette a perspektívát. Egy sziklás, bokrokkal benőtt magas sziklapartról tekintünk le az öbölre. A fauve-os lila árnyékkal jellemzett erdei ösvényen egy fiatal fiú áll háttal a nézőnek. Megbillenő figurájának íve kiteljesíti a fák erővonalainak rendszerét. A tipikus kontraposztos beállítás dinamikus S vonalba rendezi az emberi figurát. A Nyolcak festői előszeretettel éltek ezzel a megoldással, különösen aktos képeiken. Márffy pedig a többiekhez képest is szívesebben nyúlt ehhez a beállításhoz, artisztikusan eltúlzott modern S alakká gyúrva át a hagyományos reneszánsz kontraposztot. (Monográfusa, Rockenbauer Zoltán egyenesen „gotizáló kontraposztnak” nevezte megoldását.)
Márffy fauve festészeti tanulmányai idején, Párisban forgolódva rendszeresen eljárt az északi tengerpartokra, Bretagne-ba, Pont-Avenbe és Brugge-be, ahová a modern művészek csapatostul zarándokoltak el. De lerándult Pestről a közeli dalmát tengerpartra, mint sok előkelő kortársa, és bejárta az olasz riviérát (Ligur-tenger) is. „Sokat voltam külföldön s mindig nosztalgiám volt a tenger után” – emlékezett vissza fiatal éveire időskorában. A Nyolcak fellépésének turbulens időszaka után újra visszatér az olasz tengerpartra, 1913-as képcímei alapján megfordult Capri szigetén és a Garda-tó környékén is. Feltehetőleg ekkor készült a most felbukkant kompozíció. Könnyed mediterrán koloritjára illenek Rellé Pálnak a Nyolcak kiállításain szereplő tájképeiről írt gondolatai: „Márffy Ödön csodás színharmóniákat hozott magával Olaszországból. Az egymás mellé rakott színfoltokból virtuóz könnyedséggel tudja kiemelni a meglátott tárgyakat. Szinte egy tekintetre látja meg a dolgokat, melyeket eruptív gyorsasággal tud vászonra rögzíteni. Ízlés, elmélyedés és fejlett valőrérzék jellemzik még.”
A magyar modernek élcsapatában
Márffy már az École des Beaux Arts-ban folytatott tanulmányai során felfigyelt az éppen szárnyait bontogató francia fauvizmusra. Bár Henri Matisse-szal személyesen is megismerkedett, par excellence fauve képeket már csak azután festett, hogy hazatért Magyarországra. Elsőként a fiatal Gulácsy Lajos társaságában mutatkozott be Pesten, az Uránia szalonjában 1907-ben. Megingathatatlan művészettörténeti pozícióját viszont a Nyolcak kiállításain való részvétellel vívta ki a maga számára. Először Kernstok nyergesi birtokán gyűltek össze a modern – „neós” vagy „fauve-os” – művészek, mindenekelőtt a párizsi avantgárd szellemiséget Nagybányára hazahozó Czóbel Béla és a „neoimpresszionizmusra” fogékony fiatal barátai (Czigány Dezső, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Perlrott Csaba Vilmos stb.), ehhez a csapathoz társult a franciás tanultságú Márffy. A Kernstoknál összegyűlő vidám társaság a Nyolcak esztétikai krédóját, a „festői lényeg” kiemelését vallotta a divatos nagybányás impressziókkal szemben – ahogy ez kiderül egy Márffy által írt, Dévényi István által 1969-ben publikált, a Nyolcak törekvéseiről szóló levélből.
A törekvések 1909-ben a Könyves Kálmán Szalonban öltöttek „intézményes” formát. Az Új Képek címet viselő kiállításon Márffy is szerepelt, hármas akt kompozíciójával és több fauve tájképpel. A merészen modern Fürdő nők című vászna (1909) kiváltotta a konzervatív kritika ellenszenvét: az egyik szerint „fürdőző asszonyainak aránytalan, kicsavart, rút, festőietlen teste nem igazolható a legszélsőbb teóriákkal sem”, pedig Márffy csak a rá jellemző túlhangsúlyozott kontraposztot használta itt is. A most vizsgált kép legközelebbi párdarabja viszont az Erdei út (1909 körül, Magyar Nemzeti Galéria), amelyik szintén ezen a tárlaton szerepelt. Márffy festészete a Nyolcak korszakában, 1909 és az első világháború kitörése közötti időszakban folyamatos átalakuláson esett át. Művészetére mindenekelőtt a francia fauvizmus hatott a maga spontán ecsetkezelésével, primitivista figuráival és ragyogóan vad színfoltjaival. De a harsány, éles hangú fauve szólamok mellé beszüremkedett Cézanne mély tónusa, a szilárdan gravitált szerkesztési mód.
Cézanne szelleme
Cézanne provence-i napsütéssel átitatott tengerparti tájképeit nézve könnyű megtalálni a rokonságot a most vizsgált alkotással. Márffy – a Nyolcak többi tagjával együtt – csodálta a posztimpresszionizmus nagymesterét, képeinek szerkezetes vázát. A fiatal magyar festő franciás stílusát már első pesti debütálásakor hasonlították Cézanne-éhoz, igaz, Van Gogh vagy Gauguin mellett. Mikor 1907-ben Firenzébe készült Fülep Lajoshoz, inkább megváltoztatta úticélját, és ellátogatott a francia fővárosba, hogy meg tudja csodálni az aix-i mester képeit. Elragadtatva írta Rippl-Rónainak levelében: „A Salon d’Automne-ban 3 terem tele Cezanne dolgaival. A legritkább művészi élvezetekben van részem. A legtisztább, legabszolútabb piktúra.” Cézanne piktúrájának mély megértéséről tanúskodik a most felbukkant tengerparti tájkép.
Érdemes hosszabban idézni a korszak legjobb tollú kritikusát, Kállai Ernőt, aki 1944-ben külön könyvet írt Cézanne és a XX. század konstruktív művészete címmel. Számot vetett a magyar moderneket, mindenekelőtt a Nyolcakat inspiráló cézanne-i festészettel: „Cézanne a régiek tömör, plasztikus formáit tartotta szem előtt mint eszményképet. Az volt a vágya, hogy az impresszionisták légies színeiből szilárd festői alkotmányt teremtsen, azonban – és ezt a döntő momentumot jól véssük eszünkbe – anélkül, hogy a sok színárnyalatból csak egyet is feláldozna.” Kállai a Cézanne örökségét átértelmezők közül az életörömre és a könnyed színkezelésre hajló Matisse-t emeli ki. Magyar tanítványai közül pedig harmadikként Márffyt említi, egy olyan képi példával, amely a most vizsgált művünkre is ráillene: „Márffy Ödön »Kilátás« című festménye ezzel szemben csupa fényködös légiesség. Pedig ez a kép is egy Matisse példáján indult fejlődésnek az eredménye. Tiszta alaprajza, finom arányú, konstruktív alkata az atmoszféra áttetsző fátyola mögül is szemünkbe tűnik. Márffy nemcsak a szerkezetre, hanem a könnyed, szellemes festői előadásra nézve is sokat tanult mesterétől. Egyike legfranciásabb kultúrájú művészeinknek. De íme, ez a kitűnő iskola, az a bizonyos »École de Paris« korántsem válik ártalmára rapszodikusan villanó, röpke futamokra és briliáns rögtönzésekre lendülő, jellegzetesen magyar temperamentumának.” Márffy most felbukkant „tengerparti kilátása” a cézanne-i és mattise-i esztétikából gyúrt modern stílusvilág egyik legszebb megtestesülése.