Irodalom
Henri Matisse: Notes d’un peintre. La Grande Revue, 1908. december 25., 731–747.
Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig. 1904–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György – Gosztonyi Ferenc, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Kettős arckép. Gráber Margit és Perlrott Csaba Vilmos kiállítása. Budapest Galéria, Budapest, 2007.
A Nyolcak. Szerk.: Markója Csilla – Bardoly István, Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 2010.
Kopócsy Anna: Kmetty János a Kecskeméti Művésztelepen. Forrás, 2010/12., 106–111.
Boros Judit: Perlrott Csaba Vilmos. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015.
Szenvedély és ráció. Perlrott Csaba Vilmos (1880–1955) életmű-kiállítása. Szerk.: Basics Beatrix – Dománszky Gabriella, MűvészetMalom, Szentendre, 2015.
A franciás modern magyar festészet egyik főműve, Perlrott Csaba Vilmos legkiérleltebb kompozíciója. Főhajtás a párizsi iskola előtt, Cézanne kékjeivel, a Louvre antik szobrával és Matisse mester reprodukciójával. Ókori férfieszmény és modern női akt az aranymetszés szerint felépített csendéleten.
Chef d’oeuvre
A mélytüzű indigókékekre és zöldekre hangolt csendélet a modern francia hatásokat szintetizáló Perlrott Csaba Vilmos vitathatatlan főműve. A kép mértani középtengelyében azt a húsos levelű szobanövényt látjuk, amely Perlrott lila terítővel letakart foteles, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött képéről lehet ismerős (Csendélet karosszékben, 1912). De míg a múzeumi darabon szervetlenül hevernek egymás mellett a tárgyak a karosszékben, addig a most elemzett csendéleten feszes rendben, tökéletesen kiérlelt, az aranymetszést idéző kompozícióban sorakoznak. Az asztalt kubisztikus élek mentén meggyűrt, cézanne-i kékekben játszó abrosz borítja. A cserepes növény mögött egy magas talpú gyümölcsöstálban két alma piros foltja villan fel. Bal kéz felé egy antik szobor torzója magasodik, plasztikusan megformált izomzata a levelek húsos formaképzését idézi. A hátteret drámaian hullámzó, lila-indigókék drapéria tölti ki, a bal felső sarokban pedig egy barna Matisse-reprodukció egészíti ki az együttest.
Perlrott magabiztos kézzel egyensúlyozta ki a bonyolult kompozíciót. A középen álló növény mellé, a bal térfélre sűrítette be a képi elemeket, mégis harmonikus hatást keltenek, a kék drapéria ellenpontjaként. Ha az aranymetszés arányait követő Fibonacci-spirált a festmény bal oldalára illesztjük, a csiga pont lefedi a motívumokat, a „szeme” pedig épp az antik férfieszményt képviselő szobor fejére helyezi a fókuszpontot. A kéklő tónusokra hangolt képen Perlrott megcsillantotta különleges kolorista érzékenységét, az asztalterítő kristályokba tördelt türkiz tűzijátékától kezdve a szobor vállizmán megcsillanó rózsaszín festékfolton át a legalsó zöld levél csúcsát bevonó – a reprodukció megsárgult színére rímelő – narancs villanásig. Vitathatatlanul a gazdag perlrotti életmű fődarabja: igazi chef d’oeuvre.
Szabadiskolák diákja
Perlrott Csaba Vilmos ahhoz a fiatal festőnemzedékhez tartozott, amely már megengedhette magának, hogy az akadémiai klasszikus stúdiumok helyett modern szellemiségű magániskolákban képezze magát. Az életrajzi források ellentmondásait kiküszöbölve a mai művészettörténeti kutatás szerint 1903-ban érkezett Nagybányára, majd 1906 végén jutott el Párizsba, ahol több magániskolában is megfordult a következő időszakban. Több évig töltötte a teleket Párizsban, a nyarakat pedig azon a Nagybányán, ahol már lezajlott az összeütközés a konzervatívabb alapítók és a francia vadak szellemiségétől átitatott fiatal neósok között. Perlrott értelemszerűen a neósok táborával tartott, hiszen nemcsak képein jelent meg Matisse egyértelmű hatása, hanem beiratkozott a fauve mester híres szabadiskolájába is.
Mattise mellett a klasszikus szobrászat és Cézanne hatása volt megkerülhetetlen művészete kiforrásában. Nem véletlenül írta 1909-es kiállításáról Bölöni György, hogy „vörös színei, feszülő zöldjei, kirobbanó sárgái szemet szúrnak, pedig a művészet szabadsága – hogy nagyon prózaiasan beszéljünk – meg sem engedi, hogy ilyeneken fennakadjunk. A képe pedig pogány, egészséges fejezet az emberi életből, friss, üde, és olyan általános emberi érzéseket ad, olyan monumentális masszáját hozza mozgásba szenzációinknak, hogy igazán antik márványszobrok azok, amelyek ilyenformán nyúlnak hozzánk.”
A Matisse-kód
„Párizs forrongó művészete sorsdöntő hatással volt fejlődésemre” – írta visszaemlékezésében Perlrott. Már 1906 őszén meghívást kapott a híres amerikai milliomos műgyűjtőhöz, Leo Steinhez, ahol személyesen is megismerkedhetett a korszak legmodernebb törekvéseinek képviselőivel. Matisse, Picasso, Derain és Braque nem csupán műveikkel, de egyéniségükkel, művészi elveikkel is hatottak rá. Közülük egyértelműen Matisse, a fauve festészet vezető mestere befolyásolta leginkább. Ahogy memoárjában írja (némiképp túlzóan): „Matisse volt az, aki döntő hatással lett jövő fejlődésemre. 1906 őszén otthagytam a Julien Académiát és hatodmagammal megnyitottuk az első Matisse-iskolát, a rue de Sévresben, egy volt kolostor földszintjén. […] Hivalkodás nélkül elmondhatom, hogy kedvenc tanítványa voltam, sok mindenben támogatott. Azok közé a kegyeltjei közé tartoztam, akiket minden héten meghívott műtermébe, ahol megmagyarázta beállított csendéleteit, s ezek az elméleti oktatások voltak a leghasznosabbak a mi részünkre.” Az elmúlt évek kutatása tisztázta (lásd Boros Judit tanulmányát a szentendrei életmű-kiállítás katalógusában), hogy Perlrott az 1908-ban megnyitott Matisse-iskola diákja volt.
A most vizsgált festmény bal felső sarkában egy háromnegyedes aktkép narancsos reprodukciója látható. A látszólag eldugott motívum valójában olyan mottónak vagy vallomásnak tekinthető, amely az alkotó számára kiemelt fontossággal bírt. A fejénél merészen elvágott kompozíció beazonosítható a mai kutatás számára, a fauve Párizst megjárt festőtanítványok pedig – mint valami belső kódot – már messziről felismerték. Az előkép ugyanis Henri Matisse 1908-ban festett barnás-sárgás aktja (Fekete és arany akt, 1908), amely a későbbiekben – vázlatával együtt – a szentpétervári Ermitázs gyűjteményébe került. A merész fauve kép a párizsi mester egyik nagy kedvence volt, beválogatta azok közé a legjobb friss illusztrációk közé, amelyeket a hamar legendássá vált, modern festők által bibliaként forgatott Jegyzetek a festészetről című cikke mellett jelentetett meg egész oldalas reprodukcióként. A cikk Notes d’un peintre címmel látott napvilágot a La Grande Revue 1908-as karácsonyi számában (amikor Perlrott épp a Matisse által vezetett iskola diákja volt). Perlrott minden bizonnyal ebből az újságból tépte ki a gyűrött reprodukciót, hogy kiszögezze műterme falára, örökké emlékeztetve magát mestere tanítására. Szimbolikus gesztusként ráfestette a csendéletére is, mintegy jelszóként vagy titkos kódként a Matisse-tanítványok és -követők számára.
A Louvre kincsei
Hiába tűnik úgy, mintha a magyar fiatalok csak a sosem látott avantgárd formákat keresték volna Párisban. A Matisse körül kibomló fauve kör számára is fontos volt a Louvre látogatása és a klasszikusok tanulmányozása. Passuth Krisztinának a Magyar Vadak katalógusban megjelent tanulmánya szerint a fauve-ok voltak a „kreatív, értelmező másolás” nagymesterei. „Energiájuk jó részét – írta – éveken át a régi mesterek megismerésére fordították, még mielőtt legsajátabb nyelvezetüket megtalálták volna.” Matisse a fauve áttörés éveiben több mint háromszáz louvre-beli festményt és szobrot másolt le. Derain mesélte, hogy mikor Ghirlandaio-kópiáját festette, ki akarták dobni a Louvre-ból a „szépség elleni merényletre hivatkozva”, pedig csak saját modern optikáján át dolgozta fel a múzeumi klasszikust. Hasonló hazai példákat gyűjtött össze Passuth a Magyar Vadak katalógusban Czóbeltől, Márffytól és Bornemiszától is. Ebbe a sorba illeszkedik Perlrott nagyfokú szabadsággal átlényegített Szent Család kompozíciója (1910, magángyűjtemény), amelynek ihletője Lorenzo Lotto 1536–1537-re datált, a párizsi Louvre-ban őrzött festménye, de idesorolható a most elemzett csendélet is, hiszen a Matisse-kép mellett egy louvre-beli szobor is látható rajta.
Matisse-ról tudjuk, hogy megkövetelte tanítványaitól a klasszikus szobrok rajzolását, különösen a hidegebb hónapokban, amikor a meztelen modellállítás nehézségekbe ütközött. Ez látható az amerikai Matisse-tanítvány, Max Weber híres műtermi jelenetén, Az Apolló-szobor Matisse akadémiáján című kompozíción is (1908, Montclair Art Museum). Boros Judit írta Perlrott kapcsán, hogy „a beállított élő modellek tanulmányozása mellett Matisse megkívánta növendékeitől, hogy ókori szobrok másolatait tanulmányozzák. A visszaemlékezések némiképp eltérnek a szobrok pontos megjelölésében, többen említik a Belvederei Apolló másolatát, van, aki egy Louvre-béli Mars-szobor kópiájára emlékezik, illetve egy i. e. 5. században készült életnagyságú férfialakot ábrázoló görög szobor gipszmásolatára.” Perlrott követte mestere esztétikai alapelveit, leghíresebb fauve önarcképén egy saját mintázású szoborral pózolt (Önarckép szoborral, 1910 körül, magántulajdon), de csendéletein rendszeresen felbukkannak kisebb-nagyobb szobordarabok, ilyen például a dinamikus fauve kompozíciójú Csendélet kék vázával (1910-es évek eleje, magántulajdon) vagy a szerkezetes, expresszív vonalakból felépített Csendélet szoborral, a háttérben Párizs (1920 körül, magántulajdon). A most elemzett képen látható antik szobortorzó – a Borghese-gyűjteményből a Louvre-ba került remekmű – beleillik ebbe a sorba. Akárcsak a zalaegerszegi múzeumban őrzött Virágcsendélet (1912, Göcseji Múzeum), amelyen ugyanez a plasztika tűnik fel, csak egy másik nézetből, háttal fordítva. Az antik szépségeszmény szobrászian tökéletes szimbóluma a most elemzett képen – beszédes művészettörténeti kombinációban – Matisse női aktjával párba állítva szerepel.
Török István gyűjteménye
A csendélet egykor Török István (1919–2002) műgyűjteményének féltve őrzött kincse volt. A kollekció legismertebb másik főműve Tihanyi Lajos 1909-es fauve remeklése, a Csendélet cserepes virággal, kancsóval és citromokkal című kompozíció volt. Török a szocializmus árnyékában titokban tevékenykedő gyűjtők közé tartozott. Édesapja könyvkötőként dolgozott Szegeden a híres Fekete-házban, többek között Juhász Gyula és Radnóti Miklós verseskötete dicsérte szakértelmét. A szegény körülmények között felcseperedő fia nem fejezhette be iskoláit, mert kenyérkereső foglalkozás után kellett néznie. Az érettségit felnőtt fejjel szerezte meg, amikor már sok ezer darabos könyvgyűjteménnyel rendelkezett, közte igazi régiségekkel, első kiadásos kötetekkel és dedikált ritkaságokkal. Titkos vágya, hogy költő lehessen, sosem vált valóra. A második világháború során besorozták, fővárosi garzonlakásában későbbi felesége zsidó családját rejtegette, aminek emlékét a jeruzsálemi Jad Vasemben ültetett fája őrzi.
Török kisiparosként dolgozott a háború után. A feleségével közösen vitt, az Oktogon mellett fekvő kötöde kiválóan prosperált, kreatívan töltve be az államosított szocialista nagyipar konfekcióruházata által keltett űrt. Az önművelő kisiparos beleásta magát a képzőművészet rejtelmeibe: az 1950–60-as évek fordulójától kezdett gyűjteni. Előbb a BÁV árverésein vásárolt akkor még alulértékelt műveket (első vásárlása egy kiváló Berény-csendélet volt), majd kapcsolatba került a korszak hasonlóan titokban tevékenykedő műgyűjtőivel, például Selinkó Gézával, aki a két világháború között a Fränkel Galéria vidéki ügynökeként dolgozott, a pártállam idején pedig a lakásán árulta a képeket. Pár évtized alatt Török rangos műgyűjteményt állított össze Balzac utcai lakásában, benne egy kukoricás portré Rippl-Rónaitól, egy nagy méretű piac Aba-Nováktól, egy színes park Vaszarytól, egy Czóbel, két Gulácsy és egy korai Hantai. Ebben a fel nem dolgozott, kiváló szemmel összeválogatott „titkos” kollekcióban kapott helyett Perlrott csendélete. A szocializmus műkereskedelme nem értékelte valós rangján, bár nemzeti kincsként tartották számon. Valódi kvalitásait csak a Matisse-hatást feltérképező kiállítások után látjuk kristálytisztán, a korai magyar modernizmus legkiválóbb főművei között.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
