Rejtélyes városképek
A közelmúltig úgy tűnt, hogy a magyar főváros Perlrott Csaba Vilmos számára nem jelentett olyan erőteljes inspirációs forrást, mint működésének többi, jól ismert színtere – Nagybánya, Kecskemét és Párizs. Sőt az életmű közgyűjteménybe került vagy magántulajdonban fennmaradt darabjai között és a festőről szóló kötetek és tanulmányok lapjain még az ódon német kisváros, Wertheim am Main kubisztikus térszerkezetbe rendezett épülettömbjei is gyakrabban tűntek fel, mint Budapest felismerhető részletei.
Perlrott párizsi szobaablakából kinézve a 20. század első három évtizedében olyan látvány tárult fel, amely évről évre arra sarkallta, hogy képek tucatjain rögzítse a Szajnán átívelő hidak, a Pont Neuf, a Pont au Double és a Pont Saint Michele látványát, a Notre Dame magasztos tömegeit, az utcán sétáló magányos járókelőkkel, a rakparton haladó konflisokkal, omnibuszokkal és autómobilokkal. Az 1920-as évek kiállítási katalógusaiban Perlrott képeit böngészve elvétve sem találunk budapesti vedutát, míg Párizs mintha totális győzelmet aratott volna a festő témaválasztásában. Csupán egyetlen, de jellemző példa: az Ernst Múzeumban rendezett 1925-ös csoportkiállítás összesen tizenhét festménye közül nem kevesebb mint tizenegy a modern művészet Mekkájából tudósított. Szajna-parti részlet, Notre Dame, Párizsi templom, St. Michel, Sorbonne-i részlet – és még hosszan sorolhatnánk a francia fővárosban készült, majd Budapestre küldött képek címét.
Ezt a sokáig evidenciaként elfogadott Párizs-dominanciát írta át az a közelmúltban felbukkant három monumentális méretű, múzeumi rangú kompozíció, amely a mai napig lázban tartja a művészettörténészeket. A Budapest ikonikus részleteit, a Rákóczi úti Rókus-kápolnát, a Lánchidat és a Nyugati pályaudvar környékét ábrázoló veduták a „semmiből” kerültek a műbarátok elé: sem korabeli reprodukció, sem újsághír vagy kiállítási adat nem utalt arra, hogy ez a három reprezentatív munka a lappangó festmények népes táborát szaporítja. Mindebből arra következtethetünk, hogy annak idején egy tehetős Budapest-imádó mecénás rendelhette meg ezeket a pazar kompozíciókat, hogy otthona falán hirdessék a magyar főváros szépségét, ám kiállításokra sem e rejtélyes műgyűjtő, sem leszármazottai nem küldték el a képeket.
Berlin–Budapest
Perlrott Csaba Vilmos Nyugati pályaudvart ábrázoló kompozíciója nemcsak Budapest egy jellegzetes pontját örökíti meg, hanem a századelő modern nagyvárosának jelképi összefoglalása is. A Nyugati előtti tér – amely 1914 és 1945 között nem véletlenül viselte a Berlini tér nevet – funkcióját és hangulatát tekintve számos ponton rokonítható a Potsdamer Platzcal. Mindkét hely a vonat- és villamosközlekedés, a gyalogosforgalom és a kereskedelmi-társasági élet metszéspontjában állt, vagyis nem egyszerű közlekedési csomópontként, hanem a metropolisz lüktető „gravitációs” centrumaként működött. A Potsdamer Platzot a 20. század elején Berlin egyik legnyüzsgőbb terének tartották, 1924-ben pedig itt létesült a kontinens első közlekedési fényjelző rendszere is, ami jól mutatja, hogy ugyanaz a felgyorsult nagyvárosi lét sűrűsödött benne, amelyet Perlrott a Nyugati környékének dinamikus, egymásra torlódó motívumaival Budapesten is megragadott. A monumentális pályaudvari architektúra, a kisebb házak, a villamosok, a gyalogosok és az utcai mozgás kavargó együttese így nemcsak topografikus látképet jelent, hanem a modern nagyváros közép-európai típusát is megjeleníti.
Egy avantgárd Budapest-portré
Az 1910-es években készült három városkép közül időrendben az utolsóként, 2024 nyarán bukkant fel a most bemutatott, a Nyugati pályaudvart és környékét ábrázoló kompozíció. Két „társához” hasonlóan ennek sem találjuk nyomát a korabeli kiállítási katalógusokban, sőt a festőről szóló cikkekben, műkritikákban és kötetekben sem említik, ami egy ilyen reprezantatív méretű és kiemelkedő kvalitású alkotásnál több mint meglepő.
A kompozíció jobb oldalát Budapest legrégebbi vasúti fejállomása, a világvárossá növekvő Pest egyik jelképe, az 1877. október 22-én megnyitott Nyugati pályaudvar dominálja, amely mellett a hamisítatlan, nyüzsgő nagyvárosi élet minden jellemző attribútuma felvonul: karcsú lámpaoszlopok és színes plakátokkal teleragasztott hirdetőoszlopok tövében siető gyalogosok, lovak és villamoskocsik haladnak az egykori Váci út, a Lipót és a Teréz körút kereszteződésében. Ez a terület 1914-től 1945-ig a Berlini tér nevet viselte, és a magyar főváros egyik legforgalmasabb pontjaként olvasztott magába számos olyan közösségi funkciót, amely igazi urbánus központtá avatta. Bérházak, üzletek, éttermek, elegáns hotelek és olcsó garniszállók nőttek ki körülötte a földből, az 1920-as évektől kezdve pedig fő találkozási helyként szolgált a budai hegyekbe készülő turistacsoportoknak és a mulatni induló baráti társaságoknak éppen úgy, mint a fizetett szerelem alkalmi partnereinek.
A modernitás szimbóluma
A vasút és annak leglátványosabb építészeti kerete, a pályaudvar a 19. századtól kezdve a modernitás, a felgyorsult idő, a társadalmi és gazdasági fejlődés szimbólumaként jelent meg világszerte. Nem véletlen, hogy az építtetők és az építészek mindig igyekeztek a kor csúcstechnológiáját alkalmazni tervezésekor: a reprezentációs igényeket maximálisan kielégítve a modern élet profán katedrálisaként vagy éppen pompás uralkodói palotaként álmodták meg, amely elsődleges funkciója, az utazó tömegek kiszolgálása mellett állami ceremóniák reprezentatív hátteréül is szolgált. A légi közlekedés általánossá válásáig a vasúti fogadócsarnok volt a nagy indulások és érkezések, a fontos találkozások, az ezeket kísérő spontán érzelmi reakciók, vagy éppen a teátrális állami gesztusok, a politikusi beszédek és hamis elvegyülések elsődleges terepe: így vált a vasúti pályaudvar olyan nagyvárosi térré, amely köré gazdag jelentésrétegek és messzire vezető szimbolikus utalások vontak sajátos aurát.
A Nyugati pályaudvar kettős tornyokkal és loggiákkal díszített, színes téglákkal burkolt homlokpavilonján, a 42 méter szélességű és 144 méter hosszúságú, vaszerkezetű nagy csarnok hatalmas tömbjén, valamint a hátranyúló oldalhomlokzati részén kívül érdemes sorra venni a Perlrott-kép többi motívumát is. Az August de Serres által tervezett és a legendás Eiffel-cég által kivitelezett csarnoképület szomszédságában oromfalas kis házak, a pályaudvar kiszolgáló tömbjei, udvarok, csupasz fák és felszálló füstpamacsok tagolják a festői felületet. A méret- és léptékváltások a rohamosan átalakuló Budapest egymás mellett élő korszakait teszik átélhetővé. A fővárosi tömegközlekedés fejlődése és az épített környezet folyamatosan változó kulisszái hozzásegíthetnek bennünket a kompozíció pontosabb datálásához. Ilyen, látszólag mellékes részlet a képen látható villamoskocsik színe. A magyar főváros jellegzetes közösségi járművét azért is érdemes ennek a képnek a kapcsán alaposabban megvizsgálni, mert éppen innen, a Nyugati pályaudvar elől indult máig tartó diadalútjára a lóvasút helyébe lépő villamos. Az 1887 novemberében üzembe álló próbajárat a Teréz körúton haladt a Nyugatitól a Király utcáig és vissza egy keskeny, egy méter nyomtávolságú sínpáron, alsóvezetékes áramrendszert használó motorkocsikkal. Alig néhány eszetendő múlva a nagykörúti járatok már a Boráros térig közlekedtek, majd villamost kapott a Király utca is, így 1891 nyarától ezekkel utazhatott a pihenni vágyó közönség a körúttól egészen a Városligetig.
Az 1910-es évek közepén Budapest villamosközlekedése leginkább két nagy, egymással versengő társaság kezében volt, amelyek különböző színű villamosokkal szállították az utasaikat. A Teréz körúton, a később legendássá váló 4–6-os vonalán a BVVV, vagyis a Budapesti Villamos Városi Vasút sárga színű járatai közlekedtek, míg a Váci körúton a BKVT vörösesbarna kocsijai haladtak. A 20. század első két évtizedében egy harmadik, sokkal kisebb cég is képviseltette magát a Nyugati pályaudvar közelében: Újpest és Rákospalota felé a BURV, vagyis a Budapest-Újpest-Rákospalotai Villamos Közúti Vasút zöldre festett járatai „száguldottak” az akkoriban maximálisan megengedett 20 km/órás sebességgel. Ez a színkavalkád az 1910-es évek végéig tartott. Az egységes sárga festés bevezetéséhez szükséges volt, hogy 1918 novemberében a főváros átvegye a villamoshálózatot és az addig versengő vállalatokat közös cég alá szervezze. Ekkor született meg az apró változtatásokkal a következő egy évszázadon át egyeduralkodó színösszeállítás, amely a kitalálói szándéka szerint a két tradíciót egyesítette: a kocsik oldalai sárga-fehér festést kaptak, az ablakok alatti díszléc viszont a BKVT-re jellemző barna színű lett. Mivel Perlrott Csaba Vilmos képén kizárólag vörösesbarna és nem sárga villamosok láthatók, így a kompozíció minden bizonnyal a nagy cégegyesítés és a járművek egységes átfestése előtt készült.
Nem csupán a sárga villamosok hiányoznak a festményről, hanem a fennállása alatt országos hírűvé váló, hol az üzleti, hol a társasági vagy éppen a bűnügyi rovatban szereplő épület is. Az 1920-as évek közepétől a pályaudvar hatalmas csarnoktömbjétől balra, a festményen látható földszintes épületek helyén állt a hamar kétes hírnevet szerző Westend-ház, amelynek földszintjén üzletek, emeleti részén hol vasutasszálló, máskor hotel, nyilvánosház vagy garniszálló működött. A kifli alaprajzú épület apró, cellaszerű lakásaiba 1945 után szegény családok költöztek, akiknek végül 1978-ban kellett elhagyniuk tragikus állapotban lévő otthonaikat, amikor az akkor már Berliniről Marxra keresztelt téren elkezdték az új metróállomás építését. A február 22-én, több száz kíváncsi szempár előtt felrobbantott Westend-ház ugyanúgy nyomtalanul eltűnt, mint az egykori Berlini tér másik két ikonikus, kalandos sorsú épülete: a Moszkva téri óra elődje, a két világháború közötti Budapest legnépszerűbb találkozási pontja, a pesti szlengben Banánszigetnek keresztelt világító reklámtorony és az 1930-as évek legnagyobb forgalmú italmérése, a pesti alvilág, különösen a közelben „dolgozó” örömlányok és futtatóik által előszeretettel látogatott, legendás Ilkovics büfé.
A megemelt nézőpontból, topografikus hűséggel ábrázolt városrészlet Perlrott jól ismert, expresszív formatorzítása, barokkosan dinamikus fény- és árnyékkezelése, valamint stilizált alakábrázolása révén emelkedik messze a korabeli Budapest-veduták fölé: igazi avangárd remekmű, amely nem pusztán témája, de művészi kvalitása és modern hangütése miatt is kitüntetett figyelmet érdemel.
Molnos Péter