„Lármás, színes, izgató…”
Kevés 20. századi magyar művész munkásságában érzékelhető olyan elementáris erővel a francia kultúra megtermékenyítő hatása, mint Frank Frigyes közel hetven évet átívelő pályáján. Ifjúkori müncheni kitérője után, az 1920-as évek közepétől munkáin az École de Paris oldott festőisége és könnyed artisztikuma uralkodott el, amelyet idővel az expresszionizmus, elsősorban Kokoschka képeinek inspirációja színezett át. „Színekkel és hangulatokkal ostromolja a szememet” – kezdte válaszát az akkor már jó másfél esztendeje Párizsban tartózkodó Frank Frigyes 1927 februárjában az őt meglátogató és Párizs rá gyakorolt hatásáról érdeklődő magyar újságírónak. A Délmagyarország tudósítója abból az alkalomból kereste fel honfitársát, hogy frissen elkészült képeit a világhírű, korábban Cézanne, Matisse, Toulouse-Lautrec és Dufy tárlatait is megrendező Bernheim Jeune Galériában tárta a francia közönség elé. Frank így folytatta válaszát: „Párizs olyan gazdag, lármás, színes, izgató és olykor titokzatos. Nem is hiszem, hogy Monet gazdag impresszionizmusa létrejöhetett volna Párizs nélkül. A francia festők annyi mindent kaptak készen ettől a várostól, hogy nem lehet csodálni, hogy itt virágzott ki a hangulatfestés művészete is.”
Frank Frigyessel pontosan az történt, mint sok ezer festőtársával, akik a 20. század első évtizedeiben a francia fővárosba látogattak. A világ minden szegletéből érkező művészek közötti pezsgő kapcsolatok szinte elkerülhetetlenül átformálták az alkotók személyiségét és stílusát. A rengeteg galéria és műkereskedés állandó bemutatkozási lehetőséget kínált a legkülönbözőbb hátterű festőknek. Néha egyetlen hét alatt olyan mesterek tárlatai voltak elérhetők a fővárosban, mint Soutine, Chagall, Matisse, Picasso vagy Raoul Dufy. Ebbe a vibráló, állandóan változó közegbe érkezett 1925 tavaszán Frank Frigyes feleségével és egyben múzsájával, Mimivel. Útravalójuk alig különbözött a legtöbb kelet-európai művészétől: kevés pénz, néhány kész festmény és egy budapesti barát által ajánlott montmartre-i fogadó címe. Frankot azonnal rabul ejtette Párizs, megszállottan rótta az utcákat, festette a kávéházak, lokálok életét, a nyüzsgő, sokszínű tömeget. Ez a világ nemcsak a témáit, hanem egész látásmódját is átformálta.
Az École de Paris fogalmát stílusjegyekkel nehéz pontosan meghatározni. Tagjait kevésbé a közös művészeti iskolák, inkább az a soknemzetiségű közeg kapcsolta össze, ahol a véletlen sodorta egymás mellé az alkotókat. Egyetlen éjszakai beszélgetés a Dome kávéházban gyakran többet adott, mint egy szigorú akadémiai korrekció. Ebben a kulturálisan sokszínű környezetben találhatott követőkre az itáliai Modigliani és válhattak gyűjtők kedvenceivé orosz, holland, kelet-európai vagy japán alkotók, köztük Chagall, Van Dongen, Soutine, Kisling, Brancusi vagy Foujita. Ami mégis közös alapot adott a különféle hátterű festőknek, az a Cézanne-tól eredeztethető konstruktív szemlélet, Matisse és a Vadak erőteljes színhasználata, valamint a kubizmus és az expresszionizmus által kijelölt modern festészeti örökség. Az itt született műveket oldott formálás, könnyed dekorativitás, a téma helyett a festőiség előtérbe állítása és a kritikai hang helyett a szemnek szóló artisztikum jellemezte.
Frank Frigyes párizsi eredményeit mutatja, hogy már 1926 őszén kiállíthatott a Salon d’Automne és a Société des Artistes tárlatain, ahol egyik munkáját elismerő oklevéllel jutalmazták. A legnagyobb áttörést azonban az jelentette, hogy 1927. január 31-én önálló kiállítása nyílt a nagy múltú Bernheim Jeune Galériában. Ez a patinás intézmény korábban Cézanne, Toulouse-Lautrec, Seurat, Matisse, Sisley és Dufy első tárlatainak is otthont adott. A fiatal magyar festő bemutatója nagy visszhangot keltett, két munkáját pedig megvásárolta a Luxembourg Múzeum.
Párizs szívében
A közel százesztendős lappangás után a közelmúltban felbukkant, mindeddig csupán az 1929-es genfi magyar kiállítás katalógusából ismert festmény Párizs egyik ikonikus helyszínét ábrázolja. Az Édouard Manet és Gustave Caillebotte parádés vásznaival, majd Claude Monet 1877-es sorozatával már közel másfél évszázada a festészettörténet legszebb lapjaira bevonult Gare Saint-Lazare egyike a francia főváros hét nagy pályaudvarának. Frank jellemző módon nem a díszes, historizáló stílusban épült fogadóépület főhomlokzatát emelte vásznára, hanem a sokkal modernebb összképet sugárzó, a mozgás, a dinamika és a világ egészét behálózó sínpárok erővonalait hangsúlyozó hátsó traktust, a Place de l’Europe irányából feltáruló területet. Festőállványát azonban nem a világhírű Caillebotte-festményről ismert Európa-híd gyalogjáróján, vagyis az elsőre a legideálisabbnak tűnő nézőponton állította fel, hanem távolabbról tekintett a motívumra. Festői elképzeléseinek sokkal jobban megfelelt a Boulevard des Batignolles széles sugárútjának az a szakasza, amely a Rome metrómegálló közelében áthalad a pályaudvarhoz futó sínek felett. Ennek a távoli nézőpontnak köszönhetjük, hogy a festményen egyszerre láthatók a vágánycsarnok cikcakkvonalban futó tetőidomai a középső háromszög csúcsára „ültetett” óratoronnyal, a vonatok és a mozdonyokból felszálló füstpamacsok, a vízszintesen húzódó Európa-híd pillérei és jellegzetes vasszerkezete, valamint az előtérben, a sínektől jobbra magasodó bérház keskeny tűzfala, alatta a meredeken emelkedő tartórézsű, a már lebontott apró faházzal. A hatalmas töltés képsíkkal párhuzamos oldalfalán „hangosan rikít” egy ma még sajnos nem azonosított, de a festmény színkompozíciójában kulcsszerepet játszó, sárga bikát ábrázoló plakát.
Az egyes motívumok a modern művészet számos ikonikus alkotásáról ismerősek. A kis óratorony Henri Cartier-Bresson 1932-es fényképén köszön vissza, míg a talpfákkal sűrűn metszett, párhuzamosan szaladó sínpárok dekoratív együttese, a meredek töltés és a mozdonyok kéményeiből kiszabaduló vízgőz felhője a magyar származású Ergy Landau szintén ebben az évben készült, Frank Frigyes képének kompozícióját szinte egy az egyben követő művén tűnik fel.
Nyilván véletlen, de érdekes momentum, hogy a festményen látható városrészlettől alig pár perces sétára, a Rue de Constantinopole 15.-ös számú házban, a Gare Saint-Lazare szomszédságában működött Ady Endre kedvenc párizsi szállodája, a Hotel de l’Europe, amelynek homlokzatán 2008 decemberében emléktáblát avattak a költő tiszteletére.
A modernizmus szimbóluma: a vonat
A felsorolt példákat és egy sor hasonló tematikájú művet látva felvetődik a kérdés, hogy a két világháború közötti években miért vált a vasútállomások környéke a modern művészek egyik kedvenc témájává. A nagyvárosi lét tipikus színterei közül a pályaudvar az impresszionisták körében még elsősorban a mozdonyfüst formákat feloldó párafelhője és a festőien kavargó sokaság miatt vált népszerűvé, bár ma már néhány kutató szerint az idő központi jelentősége, a stabil rendszerben, ritmikusan zajló mozgások és a világot egységbe fogó nemzetközi hálózatok eredendően modern gondolata is hozzájárult ahhoz, hogy Monet és barátai olyan élénk figyelemmel fordultak ehhez a világhoz. Az izmusok korában, az első világháborút követő években sokkal inkább a látvány szerkezetes, konstruktív jellege és a témában rejlő szimbolikus tartalmak kerültek előtérbe. A vasút az iparosodással együtt járó hatalmas kulturális változás, a felgyorsuló idő és a modernitás egyik legnépszerűbb jelképe lett.
Az új környezetben helyét kereső ember a gépet optimista világképének tengelyébe állította és esztétikai értékekkel ruházta fel. Jellemző, hogy a Frank Frigyest egyébként kifejezetten a most bemutatott festmény miatt „felfedező”, és az általa alapított Új Művészek Egyesületébe csábító Vaszary János szinte himnikus sorokat írt erről az új bálványról: „A gép – az idő és tér leküzdésének ez az új hérosza megteremtette a kozmikus embert.” 1927 februárjában, a KUT című folyóirat hasábjain megjelent jóslatával még meghökkentőbb kijelentést tett: „A kialakuló művészethez több köze van egy lokomotívnak, mint Raffaelnek.” Persze Vaszary is „csupán” meglátta és páratlan gyorsasággal rögzítette azt, ami külföldi útjain, a párizsi és a berlini művészeti közegben a szeme elé került, és amit az art deco és az új tárgyiasság ekkoriban az iparművészet és a festészet területén stílusteremtő impulzusként felhasznált.
A közönség előtt
A katalógus ismeretének hiányában nem tudhatjuk biztosan, de talán a most bemutatott kép is szerepelt Frank Frigyes már említett, 1927 februárjában megrendezett kiállításán a párizsi Bernheim Jeune Galériában. Mivel ismerjük a kép egy rajzi vázlatát, amelyen 1927-es datálás szerepel, természetesen az is elképzelhető, hogy a mű csupán a tárlat után készült el. Annyi azonban bizonyos, hogy képünket és a Párizsban festett többi alkotást az esztendő őszén a budapesti műértő közönség is megcsodálhatta az Ernst Múzeum októberi tárlatán. Ennek katalógusában 91-es számmal, 1400 pengős áron szerepel a festmény. Az Ernst Múzeumban bemutatott 17 párizsi témájú olajkép közel kétharmada a mai napig lappang, így A Gare Saint-Lazare előkerülése igazi művészettörténeti szenzáció.
A tárlat annak idején osztatlan elismerést keltett a budapesti kritikusok és a nagyközönség körében. A korszak neves művészeti írója, Ybl Ervin a Budapesti Hírlap hasábjain így foglalta össze élményeit, pontos elemzést adva a képek stílusának forrásvidékéről és az általuk megfogalmazott korhangulatról egyaránt: „A 20. század Párizsának szelleme árad ki Frank Frigyes képeiből. A komoly tudású, a müncheni impresszionizmuson nevelkedett művész hosszabb időt töltött a francia fővárosban, hogy az ottani legújabb eredményekkel fölfrissítse művészetét. Mostani képei teljesen a háború utáni nemzetközi, világvárosi érzésvilágot és ennek stílusbeli lecsapódását fejezik ki. Az autók, a repülőgépek korának mechanikai szelleme ez, mely eszménytelenül józan és a gyorsaság lázában él. Nem impressziók Frank képei, hanem pontos átrajzolásai a jól megfigyelt, az értelmet hangsúlyozó valóságnak. Minden föliratot tökéletesen el lehet olvasni a festményein látható hirdetéseken, a házak falaira ragasztott sokszínű plakátokon. Mégsem sivár ez a valószerűség, mert éppen a valóságnak ilyen határozott kivonatolásában, a színeknek ilyen harsogó, jazz-bandszerű trombitálásában rejlik a művek különleges artisztikuma. Vlaminck, Utrillo és a többi francia modern festő természetesen igen nagy hatással volt Frank mai stílusának kialakulására, melynek értékeit feltétlenül el kell ismernünk.”
A Gare Saint-Lazare Párizsban című képet alkotója kétségkívül addigi pályafutásának csúcsaként tartotta számon, hiszen a következő évek két legjelentősebb magyar kiállításán is ezzel a munkával képviseltette magát. 1928-ban a velencei biennálé anyagába válogatták be, majd egy évvel később a kortárs magyar képzőművészetet bemutató genfi reprezentatív tárlaton bukkant fel, szerencsére úgy, hogy reprodukciója a katalógusba is bekerült. A közelmúltig csupán erről a fekete-fehér fotóról tudtuk elképzelni azt a festményt, amely most, alapos tisztítás után a régi fényében ragyogva kerül a közönség elé. A kép előtt állva igazat kell adnunk alkotójának: az École de Paris legszebb erényeit felcsillantó, a metropoliszok felgyorsult hangulatát idéző, a modern festészet nemzetközi tradíciójához szervesen illeszkedő képet nemcsak az életműben, de a húszas évek magyar festészetének egészében is kitüntetett hely illeti meg.
Molnos Péter