Irodalom
XCIX/a. Csoportkiállítás. Bernáth Aurél, Bertalan Albert, Feszty Masa, Nagy Sándor, Rózsaffy Dezső, Simon György János és Zilzer Gyula festőművészek. Ernst Múzeum, Budapest, 1928.
Kállai Ernő: Bernáth Aurél újabb munkái. Művészet, 1929, 241–252.
ifj. Vayer Lajos: Bernáth Aurél kiállítása. Élet, 1939/46., 722–723.
Bernáth Aurél festőművész gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Frank János, Ernst Múzeum, Budapest, 1956.
Bernáth Aurél: Így éltünk Pannóniában. Szépirodalmi, Budapest, 1958.
Pataky Dénes: Bernáth Aurél. Corvina, Budapest, 1972.
Végvári Lajos: Szőnyi István. Bernáth Aurél. Well-PRess, Miskolc, 2003.
Rum Attila: Bernáth Aurél. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2009.
A Balaton közelében
A most vizsgált komoly rangú, a legszebb érett művek közé tartozó Bernáth Aurél-kép a harmincas évekbeli Balaton partjára repíti nézőjét. A festő számára a sokszor megfestett víztükrök közül a „magyar tenger” kitüntetett fontossággal bírt. Egyrész a gyermekkora kötötte ide, hiszen a közeli Marcaliban született, gyakran lejárt a család a legközelebbi partszakaszra, Balatonkeresztúrra. Az Így éltünk Pannóniában című önéletrajzában így emlékezett vissza fiatalkori lovas kocsis utazásaikra: „mi már ott, álldogálva is láttuk a Balaton világát, a túlnani hegyeket. Anyám mondta: – Nézzétek, az ott Badacsony! – Néztük is azt a csodás hegyet, melyet aztán életemben oly sokszor nézegettem. – Az ott Gulács – mutatott anyám egy szabályosan csúcsos hegyecskére – az ott Szigliget vára… – A lovak mentek, frissen, mintha érezték volna, hogy nincs már hátra sok húznivaló.” Keresztúron a tehetős család szőlőt is vásárolt és teraszos nyaralót építtetett Bélavár néven, de a művész gyermekkori emlékei között szerepel a keszthelyi öbölben álló „hercegi jacht”, a vitorlázások és a nagybereki nádszigetek közötti vadászatok is.
Bernáth érett művészként egy Badacsonyörs közelében fekvő présházból alakította ki családi nyaralóját az 1930-as évek végén. De korábban is bejárta a Balaton északi és déli partját, művészi élményeket keresve. A most vizsgált kép párdarabja, a Fonyódnál készített badacsonyi látkép (A Badacsony látképe Fonyód felől, 1930-as évek, magántulajdon) szintén az északi partot ábrázolja, az előtérbe helyezett fürdőházzal. Míg azt a „nordikus” táj drámai türkizei uralják és a tükörsima víztükör fölé magasodó, kalap formájú badacsonyi bazalttömb, a most vizsgált kompozíciót a Balaton lágyan simogató hullámzása járja át. Az előtér hullámtörő vörös kövei szaggatott mozaiksávot alkotnak, felettük vezet a fából ácsolt móló geometrikus arabeszkje, amelyet a sejtelmes, már-már misztikus töltetet hordozó fürdőház fehér kockája ellensúlyoz. Az ember nélküli tájat ez a szimbolikus kubus uralja, a titkok, legendák és feltörő nosztalgikus emlékek foglalata. De Bernáth finom festői eszközökkel egységgé rendezte a kompozíciót. A fürdőház tetejének formái – a piramidális palaszürke kúpok és a lila farkasfogak – a túlparti hegyek vonulatába illeszkednek be észrevétlenül.
A geológiai formák alapján a Tapolcai-medence vulkanikus eredetű hegycsúcsait látjuk, így a festésre kiválasztott partszakasz valahol Máriafürdő és Balatonfenyves környékén lehet. Hasonló fürdőházak álltak itt is a parton a 19. század végétől kezdve, ahogy az archív fotókon is láthatjuk. (Ezek helyét vették át a második világháború után kiépített strandok.) Bernáth képe időkapszulaként őrzi a régi Balaton nosztalgiaködbe vesző titokzatos világát.
Vízből szőtt élet
Bernáth termékeny irodalmi munkásságában nagy teret szentelt a víznek. Az Így éltünk Pannóniában című memoárjának Vallomás a vízről című fejezetében olvasható: „mindig víz mellett szerettem lakni. Ha nem volt módom hozzá, nyugtalanság fogott el. Víz nélkül kietlen volt a vidék és értelmetlen. Egy kis patak, egy kacsaúsztató elég volt, csak víz legyen. […] Idegen városban először most is a folyó partjára megyek. Onnan kezdem a tájékozódást. Másképp nem tudnék képet alkotni magamnak a városról.” Bernáthnak a húszas években kiforró festészete ennek jegyében született, igazi ihlető „múzsája” a vízpart volt, a Starnbergi-tótól a Dunáig, a Földközi-tengertől a Balatonig.
A művész saját festői születését az 1927-es Riviérához (Magyar Nemzeti Galéria) kötötte. A genovai tengerpart mentén futó sétányon néhány ködszerű alak halad, hűvösen kék tónusok között. „Nem a kép tárgya a fontos – mondta –, hanem a szellemi valóság, amely általa testet öltött.” A húszas évek végén és a harmincas években a legjobb képei alkotó Bernáthot az északi tengerpartok és az alpesi tavak hűvös tónusai tartották lázban, az a kékes kolorit, amely illett férfiasra hangolt vizuális lírájának különös atmoszférájához. Ezt nevezte Kállai Ernő – találó módon – „új romantikának”. A festő – a Vallomás a vízről sorai között – írt a víz kékjéhez fűződő különös kötődéséről: „Volt idő, amikor kék, zöld és szürke volt úgyszólván minden képem, s palettám nem ismerte a sárga színeket. Legkorábbi képeim tele voltak ezüsttel […] Vannak perceim, amikor azt érzem, hogy nyárfából, száraz nádból, sásból és vízből vagyok összeszőve. Ha ilyen környezetbe kerülök, bárhol otthon vagyok. Természetemnek, érzésvilágomnak ezek az egyenes kifejezői. E gyermekkori táj-élmények olyannyira belém ivódtak, hogy kezdetben képeim tárgya csak a víz s a környezete volt.”
Bernáthba olyan mélyen beleivódott a Balaton-parti látvány, hogy csak költői képekben tudta megidézni (ismét az Így éltünk Pannóniában sorait idézzük): „A part Vonyarcig csak lassan emelkedik, de ott szép eséssel lehajol a vízre, s egy hal fejét mutatja ábraként. Aztán jön Szigliget, Badacsony, Gulács, de beljebb Szentgyörgy is látszik, meg a kis Tóti hegy. Szép a vonulásuk. Máshol van persze nagyszerűbb, heroikusabb, de ilyen szelíd kedvességű alig. Könnyűnek látszik a víz, s ha nem tükrözi nagyon az eget, elárulja igazi színét, az enyhe zöldnek és okkernek azt a finom egybeolvadását, mely nyugtatja a szemet, s lebegővé teszi a szellemet.”
Pasztellköltészet
Bernáth a húszas évekbeli magyar festészetet meghatározó, jellegzetes kék koloritot vitte magával a következő években, áthangolva a magyar táj lágyabb, moll dallamára. Az érett bernáthi festészet kristálytiszta, türkizes színleleménye tökéletesen rezonált a pasztelltechnikára, amelynek segítségével a leginkább ki tudott bontakozni a bolyhosan puha festői poézis. Lázár Béla pontosan ragadta meg színvarázslatának nagyságát, amikor 1928-ban Bernáth bemutatta munkáit a pesti közönség előtt az Ernst Múzeumban: „Főleg az atmoszférikus csodák izgatják képzeletét, a színben pompás levegőhatások, a köd és pára tüneményei, melyeket hegyi vidékeken, tavak partján, tenger mellett figyelt meg. De nemcsak egyszerű megfigyeléseket ad, hanem azok monumentális felfokozását. Neki a világ létezik. Szikla és part, sétaút és virág, hegedű és tokja, parton merengő férfi és esti homályba elbújó szerelmes pár, minden valóság és minden színfolt igaz és egyszerű jelenség, de érzései mélységéből látományokká monumentalizálta őket, nem vesztették el sem súlyukat, sem anyagukat az atmoszféra burka alatt. Látományszerűvé válik nála a világ képzeletében. A szinek orchestrális kezelése csak alátámasztja a világ nagy szemmel való látását.”
A Balaton másik nagy kortárs festője, Egry József szintén a pasztellhez nyúlt, hogy meg tudja örökíteni a fény játékát. Bernáth is a pasztellkréta festőiségével tudta visszaadni a balatoni optikai jelenségek különös erejét. Mint a most vizsgált képen a tengerzöld víztömeg fodros tajtékot vető hullámázását, a nap fényében fehérré váló fürdőház magasztos kubusát, vagy az építmény tetejére tűzött, a kréta finom érintésével visszaadott zászlócskák lobogását. Bernáth számára a kolorit nem önmagáért való, hanem a lélek mély érzéseinek kifejezőeszköze. Ahogy Vayer Lajos 1939-es recenziójában megállapította: „Szokás őt az impresszionista tradíciókat ápoló francia iskola legkiválóbb magyar képviselőjének tekinteni, a neoklasszikus, zárt formákkal és határozott vonalakkal dolgozó római iskolával, a római magyar akadémiából kikerült festőkkel szemben. […] A neoklasszikus stílus festői problémáinak válságában a szín megváltó erejét hirdeti Bernáth Aurél pikturája. Ő nem az önmagáért való, hanem az őszinte érzéseket, nemes gondolatokat és finom hangulatokat kifejező színprófétája. Képei a tartalmi és formai szépségek harmóniájával hiányérzetek nélküli nyugodt gyönyörködésre késztetnek.” Bernáth ezt tömörebben fogalmazta meg – a balatoni ősélményhez kötve művészetét – szépirodalmi erejű emlékírásában: „Én se fáradok el dicsérni azt, ami teszik, a Balatont.”