Irodalom
é. m.: A klastrom-mező. Nagybánya, 1904/11., 2.
Plány Ervin: A nagybányai festők kiállítása. Nagybánya és Vidéke, 1906. szeptember 2.
Márkus Géza: Fiatalság. A Könyves Kálmán kiállítása. Magyar Hírlap, 1907. június 5.
A liget vendéglő összedült. Nagybánya és Vidéke, 1907/12., 2.
Réti István: A nagybányai művésztelep. Képzőművészeti Kiadó, Budapest, 1954.
Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából. Szerk.: Nagy Ildikó, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1996.
Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Murádin Jenő – Szücs György: Genius loci. Festői témák és motívumok Nagybányán. Stafan Blasko, Nagybánya, 2014.
Franciás szellem Nagybányán
Sok nagybányai festőkollégájához hasonlóan Mikola Andrást is mágikus erővel vonzotta a modern művészet zsibongó központja, Párizs. 1905 őszén – Szatmár vármegye ösztöndíjasaként – utazhatott ki először a francia fővárosba, ahová a következő pár évben rendszeresen visszajárt. „Mikola – írta legkorábbi nagybányai munkáiról Plányi Ervin – elsőrendű művészszem. Némi neoimpresszionista befolyás érvényesül benne, ez azonban nála, ki erős egyéniségnek mutatkozik, hihetőleg csak látásának szélességét fogja fokozni.” A fiatal festő beilleszkedett a párizsi modern művészek közé is. Eljárt az excentrikus amerikai műgyűjtők, Steinék nevezetes, rue de Fleurus-i szalonjába, de ismerte Matisse-t és Picassót is. Matisse-szal nemcsak Leo Stein barátjánál találkozhatott, hanem a „fogadónapokon” még műtermében is felkereste. De akár az egyik ismert szabadiskolában, a Grande-Chaumière Akadémián is összefuthattak, ahová mindketten eljártak aktot rajzolni: a hamarosan saját iskolát nyitó fauve mester és a reményteli fiatal magyar piktor.
Ezekben az években születtek legfrissebb, legmodernebb, a korai fauvizmus hatása által megérintett alkotásai. Közéjük tartozik a legerősebb nagybányai képek közé sorolandó, most vizsgált életkép. Mint Renoir impresszionista főművén, a Bál a Moulin de la Galette-ben című ikonikus alkotásán (1876, Musée d’Orsay), a lombon átszűrődő napsütésben ülnek az emberek egy kerthelyiségben. De Mikola a plein air régi tanítása mellett felvértezte magát a posztimpresszionizmus és a fauvizmus újfajta, nyersen fogalmazó, mégis dekoratív festőiségével. A hatalmas gyertyánfák lábánál citromsárga és lazacrózsaszín fényfoltok váltakoznak olajzöld árnyékos felületekkel. Jobb felől polgári pár ékezik, vörös napernyővel és kiskutyával. Bal oldalról idősebb, kalapos úr közeledik. A kerthelyiség asztalainál vidám figurák vehetők ki az elnagyolt ecsetfoltok között. Az egész képfelület vibrálóan eleven, lüktet a szikrázó délutáni napsütésben. A faszerkezetes főépület fala szinte izzik a napos rózsaszínben, akárcsak a háztető fölött kikukucskáló lombok zöld csúcsai. A jól szerkesztett kompozíciót a jellegzetesen nagybányás – Ferenczy Károlyt idéző – középkék égbolt zárja le.
Vendéglő a Széchenyi-ligetben
Korabeli dokumentumok alapján beazonosítható, hogy a festményen látható – alpesi faszerkezetes házak mintájára épült – rózsaszínes falú vendéglő a nagybányai Virág-hegy lábánál álló városligetben állt, nem messze a csónakázótavas Klastrom-réttől. A sétautakkal teli parkot a helyi patríciusok adományozták a közösségnek. A korábban Mária-liget néven ismert területet (ahol 1847-ben még Petőfi is járt) Széchenyi István halála után – kegyeletteljes megemlékezésként – Széchenyi-ligetre keresztelték át. „Nagybányának egyik legszebb, legbájosabb s legvonzóbb helye a Széchenyi-liget, mellyel joggal kérkedünk s melyet méltó büszkeséggel mutogatunk a körünkbe érkező idegeneknek, kik csodás elragadtatással szólnak a természet e mesteri remek alkotásáról” – írta 1904-ben a Nagybánya című hetilap lokálpatrióta cikkírója. A helyiek megőrizték a ligetet jó levegőjű, be nem épített területként. (Hasonló karakterű festői helyszín Nagybányán csupán a széles, íves padsorairól ismert belvárosi Cinterem-kert volt.) Napközben kirándulók, kutyasétáltatók és kerékpárosok időztek a szabadban, esténként a sétányok mentén lámpások világították az utat a vendéglő tánctermébe igyekvő szórakozni vágyók előtt. Ilyen kültéri villanylámpákat látunk a festményen a fák alá kitett padok között.
A Széchenyi-liget olyan volt a nagybányaiaknak, mint a párizsiaknak a Bois de Boulogne vagy a manhattanieknek a Central Park. A helyi polgárok itt a parkban tartották a táncmulatságokat, a népünnepélyeket, vagy akár a több száz fős vacsorákat és a tűzijátékokat is. Itt masíroztak az önkéntes tűzoltók, itt lépett fel a helybeli bányászzenekar, de a festők is rendszeresen kijöttek dolgozni a szomszédos művésztelepről vagy akár a fák között álló nyári műteremfészerből. A kolónia számára a közeli kertvendéglő olyan fontos helyszínnek számított, mint a montmartre-i impresszionistáknak a Moulin de la Galette. Ahogy Szücs György írta a Magyar Vadak kiállítás katalógusában: „A társadalmi élet legfontosabb helyszínei Nagybányán – akárcsak más városokban – a kávéházak és vendéglők voltak. A legtöbbet »látott« és látogatott vendéglő a városliget magas gyertyánfái alatt húzódott meg, ahol annak idején Thormáék is rendszeresen »tisliztek« a fehér asztalok mellett, miközben éjszakába nyúlóan húzatta Hollósy a cigánnyal, s ahol jeles alkalmakkor a helyi notabilitás díszebédet adott a fővárosból érkező vendégeknek. Külön vonzerőt jelentett az a tény, hogy közel helyezkedett el a festőiskolához, nagy kerthelyiséggel rendelkezett, tehát a festők akkor is en plein air voltak, amikor éppen nem tartottak ecsetet a kezükben...”
Az egyik legelső képet Réti István festette a ligetről (Esős táj, 1892, Magyar Nemzeti Galéria), de Ferenczy Károlyt is megragadta egy verőfényes pillanat a nagy gyertyánfák alatt (Parkrészlet padokkal, 1908, magántulajdon). Az alapítók mellett a neósok közül is sokan megörökítették a Széchenyi-ligetet, Ziffer Sándortól Boromiszáig. Boromisza Tibor több alkalommal is kijött ide festeni, a közelmúltban szerepelt árverésen egy olyan képe (Parkrészlet Nagybányán [Liget vendéglő Nagybányán], 1906 körül, magántulajdon), amelyik pont ugyanebből a nézetből ábrázolta a vendéglőt. Csak míg azon bezárva látható a kerthelyiség, emberek nélkül, feltehetően dél körül, Mikola képén a fák hosszú árnyat rajzolnak a délutáni napsütésben a vendégekkel teli teraszra. De mindkét kép nagyjából ugyanakkor születhetett, 1906 körül, hiszen a liget központi vendéglője nem sokkal később megsérült. Sajtóhírek szerint 1907 elején a mulató teteje összeroskadt a nagy mennyiségű ráesett hó terhe alatt, később átépítették, csak két év múlva nyitotta meg újra kapuit. A parkrészlet így nemcsak a neós forradalmi modernség egyik képviselője és Mikola egyik korai főműve, hanem a nagybányai művészkolónia számára fontos, megsemmisült kertvendéglő legszebb, élettel teli dokumentuma.