Irodalom
Oelmacher Anna: Pór Bertalan. Corvina, Budapest, 1980.
Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Metafizikus táj
„A kevesebb több” – visszhangozták a modernek a nagy szlogent. Pór Bertalan is meghallotta a hívást. Most vizsgált képén geometrikus tömbökre csupaszított, szinte tapintható testekké formált fák sorakoznak egy földteraszon futó széles út két oldalán. A rövid sétány gyorsan véget ér, illetve elkanyarodik, hogy a bal oldalon álló sárga ház sarka mögött eltűnjön a néző szeme elől. A magaslat körül zöld füves kert terül el, mögötte egy kék, vízszintes szalagként futó patak, míg a távolban alacsony hegylánc sziluettje rémlik fel a nyári égbolt alatt. Az ember nélküli tájat metafizikus nyugalom üli meg. Bár az árnyékok lila és ciklámen színekben fürdőznek, a geometrikus idomokra építő szerkezetesség a nagy előfutár, Cézanne bölcsességét idézi: „a természetben minden a gömb, a kúp és a henger szerint formálódik.” Bár a művészettörténet jól tudja, hogy a Nyolcak modernizmusának egyik ősforrása épp Cézanne világa volt, a csoport oszlopos tagjának, Pór Bertalannak most felbukkant képe mindenkit meglephet. Ez a nagyvonalú, letisztult stílusvilág egyedül az art decót a saját képére formáló Czigány Dezső nizzai tájképeiről lehet ismerős. De nemzetközi párhuzama több is akad, elsősorban az olasz pittura metafisica húszas évekbeli korszakából (Giorgio de Chirico, Giorgio Morandi stb.).
Pór életét a szakadatlan kényszerű vándorlás határozta meg. A felvidéki Bábaszéken született, de már a középiskoláit is Budapesten végezte. Előbb belekóstolt a Mintarajziskola konzervatív akadémizmusába, majd Hollósy Simon müncheni szabadiskolájának légkörébe, végül kikötött a modern festészet Mekkájában, Párizsban. A neves Julian Akadémián tanult, majd együtt dolgozott a „legvadabb” magyarokkal, Czóbel Bélával és Berény Róberttel, megismerkedett Matisse-szal és megfordult a híres Stein-szalonban a rue de Fleurus-ön is. Magától értetődő módon vezetett útja a párizsias modernséget Budapestre hozó Nyolcak csoportjába. Végigszolgálta az első világháborút (közben mindvégig rajzolt), utána pedig belevetette magát a művészeti (és társadalmi) élet forradalmi újjászervezésébe. A Tanácsköztársaság után szülőföldjére, az akkori Csehszlovákiába vonult emigrációba. A húszas években a Garam-parti Szliácson lakott, talán itt készült a most vizsgált tájkép is. A következő évtizedben rendszeresen megfordult a francia fővárosban, de megjárta a Szovjetuniót is. 1938-ban áttelepült Párizsba, ahol sematizálóan fogalmazó, bika témájú feldolgozásaival nagy sikereket ért el. 1948-ban hazatért Budapestre, és – ekkor már ünnepelt mesterként – tevékeny részesévé vált a Rákosi-kori művészeti életnek.
A Nyolcak szellemi köre
Pór művészetét olyan ikonokhoz köti a kultúrtörténet, mint a Hegyibeszéd (1911, Magyar Nemzeti Galéria) vagy a Tanácsköztársaságot éltető plakátja. Monográfusa, Oelmacher Anna így határozta meg életművének sarokpontjait: „A századforduló körüli nagy művészi pezsdülés aktív szereplője, a portréfestészet megújítója, az akkori leghaladóbb művészcsoport, a Nyolcak tagja, majd az 1919-es Tanácsköztársaság nagy hatású toborzó plakátjának mestere. Életművének áttekintése még ma is, számos nagy kiállítása és halála után is sok meglepetést rejteget.” Egy ilyen meglepetés most felbukkant képe is. Ahogy a Nyolcak művészeinek legjobb művei külföldről térnek haza (Tihanyitól Czóbelig), Pór életműve is számos felfedezést tartogat még. (Monográfusa is főként a hagyatékban maradt művekből dolgozott, a legjobb fauve vagy modernista kompozícióit nem is ismerhette.) Pór alkatából fakadóan is komolyan vette a Nyolcak „kereső” önmeghatározását. Kernstok Károly a társaság fellépésének első kiállításához, a Könyves Kálmán Szalonban rendezett Uj képekhez kapcsolódóan mondta el nagy programbeszédét a Galilei Körben, a művészi kutatást hangsúlyozva: „ez a kutató művészet, amely örökké keresi a művészi értékeket.” A Nyolcak – az egyes képeiken megjelenő fauve tombolás és expresszív gesztusok ellenére – a gondolkodó, lényegkereső, kutató művészetet képviselték. Pór egész pályáját áthatotta az újdonságot kereső, intellektuális igényű szellemiség. Sokszínű, örökké változó festészetének kevés párja van a magyar művészet történetében, még a Nyolcak körén belül is.
A most vizsgált festmény jobb alsó sarkában cirkalmas betűvel írt dedikáció olvasható: „Dr. Ciaclan Virgilnek.” A román származású ügyvéd a Nyolcak műveinek lelkes híve és vásárlója volt. Az Arad melletti Ópécskán született Ciaclan Budapesten vitt jól menő ügyvédi irodát. Nem tudjuk pontosan, miként esett a választása a pesti színtér legavantgárdabb alkotóira, de tény, hogy a Nyolcak első tárlatán megvásárolta Czigány Dezső önarcképét. Ahogy később visszaemlékezett erre a furcsa pillanatra: „Amikor felkerültem Pestre – úgy 1909-ben lehetett –, elvetődtem a »nyolcak« képkiállítására is. Rögtön nagyon megtetszettek a képeik. Azután többször felkerestem a kiállítást, majd meg is vettem az egyik képet […] Az egész kiállításon még egyetlen kép sem volt eladva, ez volt az első kép, amit megvettek. A képre persze nagy büszkén kifüggesztették: eladva.” Ciaclan bensőséges kapcsolatba került a Nyolcak tagjaival, többüktől vásárolt alkotást, Tihanyi egyik legjobb kubizáló portréja is róla készült (1914-ben). A dedikációk alapján Pór Bertalannal is szívélyes jó viszonyt ápolt az egyik legjelentősebb – vagy talán a legjelentősebb – gyűjtőjeként. A csoport fellépése után másfél évtizeddel készült, ropogósan modern kép nem véletlenül került be a legjelentősebb Nyolcak-kollekcióba.