Irodalom
András Edit: Schönberger Armand. Corvina, Budapest, 1984.
András Edit: Schönberger Armand festőművész (1885–1974) munkássága. PhD-értekezés, kézirat, ELTE BTK, 1997.
Wittek Zsolt: Schönberger Armand. Orlikon, Budapest, 2008.
A galgóci hitközségi tanító, Schönberger Mór 1890-ben költözött Pest külterületére. Feleségével és nyolc gyermekével, köztük az ötödikként született Armanddal együtt hat évvel később már a belvárosban laktak: a jól rajzoló fiú itt végezte elemi és középiskolai tanulmányait. Az állandó anyagi gondokkal küzdő család nem győzte volna a hivatalos oktatással járó tandíj kigazdálkodását, így Schönberger – miután festői ambícióival alaposan meglepte szüleit – a Képzőművészeti Főiskola ingyenes aktrajzolási tanfolyamán képezte tovább magát. A következő lépés – mint oly sok pályatársánál – a bajor fővárosba, Münchenbe vezetett, ahol szerencséje és pénztelensége a legendás művészpedagógushoz, Anton Ažbéhez vezette. A szlovén származású mesterről ugyanis köztudott volt, hogy a tehetséges, de rászoruló tanítványokat ingyen is elvállalta: 1903-ban a próbarajzok megtekintése után a fiatal Schönberger esetében is eltekintett a tandíjtól. A hivatalos akadémiával szemben e rendkívül népszerű, bizonyos években több mint száz növendékkel büszkélkedő magániskolában meglepően modern pedagógiai elvek mentén folyt az oktatás. Ažbe nagy hangsúlyt fektetett a színek törvényszerűségének elsajátítására, előtérbe helyezte a tiszta, keveretlen színek használatát és a széles ecsetkezelést. Alapelve volt, hogy a forma modellálásánál a szín jelenti az egyetlen „legális” eszközt, miközben a tárgyak ábrázolásakor a geometriai alapformákra való redukció fontosságát hangsúlyozta. Jól látható, hogy Ažbe mindkét tézise – természetesen a később megismert cézanne-i útmutatás és a kubizmus tanulságaival megerősítve – döntő hatást gyakorolt Schönberger érett periódusára is.
Ažbe halála után, 1905-ben Schönberger egy esztendőre a müncheni akadémia falai közé kényszerült, de az igazi változás egy évvel később következett be a fiatal festő életében. 1906-ban Nagybányára utazott. Ennél jobbkor nem is érkezhetett volna: Czóbel Béla ezen a nyáron mutatta be Párizsban készült „plakátszerű”, posztimpresszionista hangvételű műveit a művésztelep megdöbbent tagjai előtt. A hatás elementáris volt, s ez alól Schönberger sem tudta, de nem is akarta kivonni magát: harsány színeivel, a formák stilizálásával és a kontúrok hangsúlyozásával a következő években már ő is a francia módit követő neósok táborába tartozott.
Ilyen előzmények után természetesen a párizsi utazás sem maradhatott el, így 1909-ben Schönberger – pénz híján gyalog – útra kelt, hogy megmerítkezzen az európai művészet centrumának inspiráló forgatagában. Rendszeresen eljárt a Grande Chaumière esti aktrajzolásaira, megismerkedett a múzeumok és magángalériák anyagával, ám neki is mindennél többet jelentett a puszta létezés ott, ahol a modern művészet „megtörténik”. Bár erről a rendkívül fontos tanulmányútról szinte alig tudunk valamit, annyi bizonyosnak látszik, hogy a töméntelen élmény közül a cézanne-i piktúra és a kubista festészet gyakorolta rá a legnagyobb hatást.
A Budapestre való hazatérést követő első nyilvános bemutatkozás, az 1910-es zsűrimentes tárlat után a Művészház rendszeres kiállítójává vált, ahol 1913-ban mint szobrász is a közönség elé állt. A háború éveiben az aktivisták holdudvarában találjuk. E lazán kötődő társaság egyik 1919 után is itthon maradt egykori tagjaként a húszas évek első felében vált szuverén, önálló hangon megszólaló alkotóvá.
1923-ban Schönberger a frissen alakult Belvedere Galériában rendezhette meg első gyűjteményes kiállítását. A Bokros Birmann Dezsővel közös bemutatkozást az éppen Budapesten vendégeskedő Thomas Mann is meglátogatta, s elismerően szólt a magyar expresszionisták hiteles átéléséről, a berlini kortársak kimódolt mesterkedésével élénk kontrasztban álló őszinteségéről.
A korai korszakot összegző, mintegy hetvenöt művet felvonultató tárlat még az indulás stíluskereséséről számolt be, azonban a húszas évek második felében és az 1930 körüli esztendőkben született alkotások már a megtalált út eredményeiről adnak számot: ezekben az években születnek az életmű legfontosabb darabjai.
A Hófedte budai házak Schönberger érett korszakának talán legnépszerűbb műcsoportjába, a nagyvárosi veduták műfajába sorolható, amelyben elsősorban a festő művészi stílusának cézanne-i eredetű, szerkezetes, kubizáló vonulata érvényesült. A téma szorosan kapcsolódik a művész lakóhelyéhez: 1915-től 1934-ig a II. kerület Horváth utca 9.-es számú ház egyik emeleti lakásában élt feleségével. Az ablakból látott környezet, a Rózsadomb széle, a Margit körút, a földszintes és emeletes házak egymást metsző tömegei, a domboldalon felfelé kúszó utcák látványa tökéletes vizuális alapanyagot adott e veduták komponálásához. Schönberger azonban természetesen nem a topografikus hűség igényével közelített a látott valósághoz: éppen a most vizsgált kép, valamint a közelmúltban, nyolc évtizedes lappangás után felbukkant „testvére” bizonyítja, hogy szabadon játszott a szeme elé kerülő látvány elemeivel. Ha a nézőpontot és a képkivágatot, valamint a választott motívum alapkarakterét meg is tartotta, egyes részleteken módosított, épülettömböket hagyott el vagy másokkal helyettesítette az új kompozíció létrehozásakor.
Schönberger kubisztikus indíttatású festői stílusa, a formák elemi idomokká való geometrizálását és a térviszonylatok leegyszerűsítését kiaknázó alkotói nyelve magától értetődő egyértelműséggel jutott el a dombra felkúszó épületek témájához. A jól körülhatárolt, egyszerű testek egymásmellettiségében, a tökéletesen feltáruló, logikus képi rendben rejlő primer szépség megragadásának vágya évezredeken átível a festészet történetében. Giottótól napjainkig húzódik e páratlanul széles skála, melynek gazdag anyagából – Schönberger kortársai közül – elég csupán a középkori olasz kisvárosok meredek hegyoldalakra szórt apró házaiban hasonló vizuális muníciót gyűjtő Aba-Novákra és Patkó Károlyra, vagy éppen a német új tárgyiasság körében rokon erényeket felvillantó Alexander Kanoldtra gondolni. A tiszta formák geometrikus ábrázolásának kísérlete vezethette Schönbergert arra, hogy a most bemutatott képen a városrészlet téli arcát mutassa meg. A havas háztetők, a fehér alapszövetbe ágyazott színes kubusok dekoratív ereje és a lombjuktól megfosztott fák vertikálisai mind-mind az alapötlet maradéktalan érvényesülését szolgálják.
Az éles, sötét hurokban visszakanyarodó út mögött egymásra halmozva sorakoznak a lankás domboldalban álló épületek. A homlokzatok szinte teljesen csupaszak, csak néhol kerültek rájuk a leghangsúlyosabb nyílások, kapuk és ablakok, hogy finoman ritmizálják a tört színekkel kitöltött, homogén síkokat. Az ismétlődő alakzatok, háromszögek, elforgatott téglalapok, a megvilágított és árnyékba forduló síkok fegyelmezett rendje tömör kompozícióvá áll össze a képmezőn, melynek kohézióját tovább fokozzák a színek és színtalálkozások jó kifundált ismétlődései. A finom összecsendítések legszebbike kétségtelenül a középső, földszintes épület kapujának sárga kerete és a benne felvillanó élénknarancs folt összhangzata – e parádés duett megismétlődik a kompozíció csúcsán, a dombtetőn álló házacskán és közvetlen környezetén.
Schönberger Hófedte budai házak című képe az életmű egyik gyöngyszeme: a művész legerősebb korszakát és legsikeresebb témáját reprezentáló mű a magyar art deco festészet egyik megkapó emléke.
Molnos Péter