Szőnyi István pályája – emberi karakteréhez hasonlóan – törés nélküli, kerek egész. Ritka ez a 20. századi magyar festészet történetében, hiszen a drámai változásokban gazdag közép-európai sors és a gyenge lábakon álló mecenatúra a legtöbb művészt időről időre engedményekre, megalkuvásokra kényszerítette. Szőnyi esetében szerencsére a következetes, belső művészi fejlődés akadálytalanul, mindvégig egyenletesen magas színvonalú művekben ölthetett testet.
Az igazi otthon megtalálása, a zebegényi letelepedés, a nyugodt megérkezés mindent átható élménye adta meg a saját, belső utakat bejáró művészi építkezés alaphangulatát, amivel kapcsolatban – közel negyven év távolából visszatekintve – így nyilatkozott: „Életem alakulására és munkásságom kifejlődésére elhatározó és döntő jelentőségű esemény volt, hogy 1924-ben megnősülve, kikerültem Zebegénybe, ahol azután megtaláltam a művészetem kibontakozásához szükséges minden élményt. A táj és az emberek összefüggő és elválaszthatatlan egységét láttam itt meg, olyan miliőben, amely nagyon megfelelt elgondolásaimnak.”
A Dunakanyar igéző szépségű tája és az ott élő emberek csendes élete zebegényi megérkezésétől fogva Szőnyi képeinek legfőbb ihletőjévé vált. Itt született alkotásaiból, miként a most bemutatott képből is, a saját sorsával elégedett, a világra szeretettel tekintő, derűs mediterrán szellem árad. Kortársai, képeinek gyűjtői és csodálói jól látták, hogy az „erősek szelídségét” sugárzó emberi és művészi karaktere sohasem igazodott divatos irányzatokhoz, ösztönös tehetsége, a festészet technikai rejtelmeinek felülmúlhatatlan ismerete mások rögzítette elvi támaszok nélkül is magabiztossá tette. Miként egy festőtársa írta: „ereje, belső biztonsága talán abból fakadt, hogy tudnia kellett saját magáról – stílusirányzatoktól és tendenciáktól, változó korszakoktól függetlenül – egyszerűen nagyon jó festő.”
A művek születési körülményeinek, a zebegényi élet kulisszáinak felidézéséhez érdemes Szőnyi időskorában rögzített szavait hosszabban is idézni: „Zebegényben az évek folyamán lassanként egy egész kis művészkolónia alakult ki, teljesen a baráti kapcsolatok alapján. Semmiféle bürokrácia sem nehezedett azokra, akik Zebegénybe jöttek. Sokan a barátaim közül meglátogattak, megtetszett nekik a szép és változatos vidék, kedvet kaptak a kinti munkára. Hosszabb-rövidebb időre kiruccantak dolgozni, voltak közöttük, akik azután állandóan letelepedtek Zebegényben.
Mikor kollégáim és még többen, jó barátaink kint voltak, sokat dolgoztunk, nagy problémákat feszegettünk, közben lejártunk a Dunára úszni és evezni, nagy kirándulásokat csináltunk kerékpáron az Ipoly és Garam völgyébe, Esztergomba. A jól eltöltött, derűs és több-kevesebb munkaeredménnyel eltöltött minden hét szombatján összegyűltünk a kis kocsmában, s cigány mellett mulatoztunk, nem ritkán reggelig tartó, régi magyar nótákat idéző mulatságokon.
Kis, összeszokott társaságunk között tudtommal sohasem volt félreértés, s nem emlékszem egyetlenegy incidensre sem, ami az együttlét harmóniáját megzavarta volna. Az első őszi, esős napon a kollégák nagyobb része felszedte sátorfáját, de tavasszal, szinte a fecskéket is megelőzve, egyenként és csoportosan megint visszatértek a jó barátok.”
A közel kilenc évtizedes lappangás után előkerült, Zebegényi táj című festmény, mint Szőnyi egész lénye, a megértett, újra egésszé összeállt világ harmonikus derűjét sugározza, amely – ahogy Kállai Ernő megfogalmazta – a festő „természet iránti szeretetéből és egyszerű emberségéből fakad”. A Dunakanyart övező idilli környezet a völgyben megbújó házakkal, a magányos faóriás uralkodó motívumával, a távoli hegyek kékes derengésével és a fényben fürdő rétek puhán elterülő szövetével a gondtalan, csendes létezés harmóniáját sugározza. Minden festői eszköz e bensőséges miliő képi megformálását szolgálja. Szőnyi a részletformák kemény körvonalát elmossa, miközben a színértékek egymás felé közelítésével, a jellegzetes gyöngyházszerű alaptónussal és az egymásra rakott, foszlatott festékrétegek pulzáló áttetszőségével tökéletes egységet teremt a vásznon. A festmény a lezáratlanság, a folyamatos alakulás izgalmas állapotát sugározza, mintha a színfoltok egykor tömör és kemény burkát valami láthatatlan, csendesen dolgozó erő, mint a leveleket rezgető szél vagy a homokos partot formáló hullámok bontanák le, megmutatva a mélyebben megbújó rétegek frissen felbukkanó színeit. Ez a rejtett, finoman vibráló ornamentika a felület legkisebb egységét is átszövi, megadva Szőnyi képének utánozhatatlan védjegyét és elemelve a festmény által közvetített látványt a hétköznapi, kézzelfogható valóság prózai pillanatnyiságától. Mindehhez a lágyan összemosódó színek olyan bámulatos összhangzata társul, amely a primér vizuális élményt a lírai érzelmek szférájába emeli.
„Késő tavaszi napsütésre hasonlított” – Bernáth Aurél jellemezte ezzel az elsőre meglepő, de utánozhatatlanul találó és szívmelengető mondattal Szőnyi emberi és művészi karakterét. Ezt érezzük a most bemutatott festményen is: a magával békében élő ember nyugodt, férfias lírája süt át a felületen. A lágyan áramló erővonalak, a nagy, lekerekített foltok csendes ritmusa, a felület tapintásra ingerlő érzékisége és a színek költészetté nemesedő összhangzata emeli a Zebegényi tájat kimeríthetetlenül gazdag élményforrássá, időtlen remekművé.
Molnos Péter