IRODALOM
Bajkay Éva: Uitz Béla. Budapest, 1987.
Bajkay Éva: Szubjektív – avantgárd – gyűjtés – történet. In.: A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 2005–2007. Budapest, 2008. 52–53.
Bajkay Éva: Hol a kontextus. Artmagazin, 2016. 87. szám. 58–64.
A nemzetközi siker esélye
Az orosz avantgárd évtizedek óta az egyik legkurrensebb téma a nemzetközi művészettörténet, muzeológia és műkereskedelem területén: nézőszám-rekordokat döntő kiállítások, bestsellerré váló művészeti albumok és monográfiák, egeket ostromló aukciós árak fémjelzik ezt az egyre fokozódó népszerűséget. Ráadásul az utóbbi időben már nem „csupán” a tehetős nyugati galériák, múzeumok és műgyűjtők, de az időközben szupergazdaggá váló orosz gazdasági elit is csatasorba állt egy-egy jelentős műalkotás felbukkanásakor. Az elmúlt években olyan rekordok születtek, amelyek minden korábbi várakozást felülmúltak: Kazimir Malevics Szuprematista kompozíciója 2018-ban több, mint 85 millió dollárért cserélt gazdát New Yorkban, felkerülve ezzel az esztendő tíz legdrágább festményének sorába, többek között Leonardo, Modigliani, Picasso, Monet és Matisse művei mellé. Ezért is meglepő, hogy a hazai művészettörténet-írás és muzeológia mindeddig kevés energiát fordított a magyar és az orosz avantgárd közötti szoros reláció bemutatására. Mindez azért is meglepő, mert számos nemzetközi példa bizonyítja, miként értékelődik fel minden, ami összefonható ezzel a területtel. Az elmúlt másfél évtized vitathatatlan sikertörténetéhez, a francia-magyar művészeti kapcsolatok bemutatásához hasonlóan itt is remekművek sora lenne közönség elé tárható egy ideális kiállításon, nemzetközi kontextusba helyezve ezzel a húszas évek elejének legmodernebb magyar alkotóit. Nem lehet kétséges, hogy ezen a remélt, talán a jövőben meg is valósuló tárlaton Uitz Béla művei foglalnák el a legfontosabb helyet. Monumentális méretű olajképei és páratlanul virtuóz tusfestményei kivételes értékű műalkotások, amelyek megállják a helyüket az orosz avantgárd nemzetközi hírű mestereinek legjobb munkái mellett is.
Út Moszkvába
Bajkay Éva kutatásaiból tudjuk, hogy Uitz 1921-es oroszországi útjának közvetlen előzménye egy 1920 novemberében megtartott bécsi előadás volt, amelyen egy fiatal moszkvai egyetemista, Konsztantyin Umanszkij alapos áttekintést adott közönségének a közelmúlt modern orosz kiállításairól. A Ma szervezésében megtartott eseményről maga Uitz számolt be az avantgárd folyóirat 1921. február 15-i számában, így jól tudjuk, hogy a Tanácsköztársaság bukása után Bécsben letelepedő fiatal művészt szó szerint lenyűgözte mindaz, amit a legújabb szovjet képzőművészetről hallott. Chagall, Kandinszkij, Archipenko, Malevics, Tatlin és Rodcsenko műveit a szellemi forradalom, az egyetemes haladás mérföldköveinek tekintette, miközben leginkább a tárgynélküli művészet, a Malevics nevével fémjelzett szuprematizmus jelentőségét emelte ki cikkében.
Umanszkij szerepe jóval több volt egyszerű előadónál. A több nyelven beszélő, később a szovjet hírügynökségnél és a moszkvai Külügyi Népbiztosságnál dolgozó fiatalember azzal a céllal érkezett Bécsbe, hogy az összehangolt, egész Nyugat-Európát behálózó szovjet politikai és kulturális expanzió részeként népszerűsítse az új orosz képzőművészetet. Ez volt az a különleges történelmi periódus, amikor az Orosz Művészek Nemzetközi Irodája Kandinszkij és Tatlin vezetésével hatalmas energiát és szinte kimeríthetetlen anyagi forrást ölt bele az orosz avantgárd nemzetközi propagálásába.
Uitz – minden bizonnyal Umanszkij előadása, valamint a tőle kapott információk és reprodukciók hatására – 1921 januárjában Moszkvába utazott. E különleges, közel nyolc hónapig tartó tanulmányút „hivatalosan” a kommunista párt megbízásából jött létre kapcsolatépítés és tapasztalatgyűjtés céljából, a Kommunista Internacionálé III. kongresszusára időzítve. Uitzot persze kevésbé politikai, sokkal inkább művészeti célok vezérelték. Felkereste az orosz avantgárd talán legfontosabb műhelyét, a moszkvai VHUTEMASZ főiskolát, megnézte műtermeit és aktuális kiállításait, köztük a Chagall által 1919-ben alapított UNOVISZ, vagyis az Új Művészet Hívei elnevezésű csoport reveláló tárlatát. Malevics fiatal követői leginkább geometrikus absztrakt művekkel léptek a közönség elé, amelyekről Uitz fényképeket, a kiállításról pedig számos enteriőrképet is magával hozott Bécsbe. Néhány fotót már Moszkvából, 1921 elején elküldött Kassáknak, amellyel radikális stílusváltást idézett elő a magyar avantgárd legnagyobb hatású képviselőjénél. Uitz e postára adott fotókon kívül a moszkvai tanulmányút során még összegyűjtött több mint száz fényképet, amelyeket egész életében magánál tartott.
Nagy találkozások – Uitz, Malevics és Rodcsenko
Uitz egész moszkvai utazásának talán legmeghatározóbb élménye Malevics festményeivel való személyes találkozása volt. A Kommunista Internacionálé III. kongresszusán rendezett nagy művészeti kiállításon nem csupán a képekkel, de magával a mesterrel is megismerkedett, sőt ajándékba kapott tőle egy példányt frissen megjelent Szuprematizmus 34 rajz című litografált mappájából. Az ajándékozás aktusa azért is kimagasló jelentőségű, mert Uitz – hazatérve Bécsbe – az Egység című folyóirat 1922/3. számában öt rajzot közölt saját linómetszet átiratban Malevics mappájából, így ezzel a gesztussal ő lett e kiadvány első európai népszerűsítője. Sőt: ő volt számos orosz avantgárd manifesztum legelső külföldi publikálója is, aminek jelentősége – bár ma még kevesek által ismert – szó szerint túlbecsülhetetlen. Neki köszönhető többek között Rodcsenko és felesége, Sztyepanova kiáltványának közreadása, valamint Pevsner és Gabo Realista manifesztumának publikálása. Talán még ennél is fontosabb, hogy e cikkeket az Egység hasábjain kiváló reprodukciók kísérték, amelyeket szintén Uitz hozott magával Moszkvából 1921 augusztusi hazatérésekor.
Az orosz avantgárd nyugati közvetítője
Az orosz absztrakt művészettel való személyes találkozás legfőbb eredménye – a művész monográfusa, Bajkay Éva szavai szerint – „Uitz öt, 1,5x1,5 m-es olajképe, melyeket többnyire Ikonanalíziseknek nevezett, néhány hasonló akvarellkompozícióhoz hasonlóan. Ezek részben az orosz ikonművészet, részben az avantgárd bűvöletében születtek, de nem spekulatív elemzések, hanem expresszív, öntörvényű átiratok voltak. Így lett Uitz Béla nagy olajképeivel 1921–22-ben a keleti tradíció ritka, nyugati továbbvivője. (…)
Uitz Béla a művészileg legizgalmasabb időszakban volt Moszkvában. Távozása után, 1921 őszén megkezdődtek az avantgárd elleni politikai fellépések. Bezárták a Pevsner testvérek »kapitalista kultúraként« elítélt műtermét, utánuk Kandinszkij és Liszickij is Németországba mentek a szaporodó rossz előjelek miatt. Liszickij és Ehrenburg még orosz állami propaganda pénzen indíthatták meg a Vescs/Objet/ Gegenstand című folyóiratot Berlinben három nyelven. Az orosz klasszikus avantgárd nyugati megismertetésében a szakirodalom sajnos máig kiindulópontnak tekinti, sőt egyoldalúan túlértékeli az 1922 őszén megrendezett felemás berlini orosz kiállítást. A politikai enyhülés idején Közép- Európa szinte versengett a klasszikus orosz avantgárd közvetítésében, melyben Uitz korábban, elsők között vette ki részét.”
Avantgárd a katedrális árnyékában
„Moszka. Kiteljesedés” – ezzel a sokatmondó címmel kezdte Uitz monográfusa, Bajkay Éva a közel nyolc hónapos orosz utazás művészi eredményeit tárgyaló fejezetet, majd így folytatta: „Moszkvában érkezett el művészetének zenitjére. Nemcsak világnézete szilárdult meg a Komintern III. kongresszusán, hanem egyszerre több meghatározó élmény is érte. Magával ragadta a város hangulata – A Kreml bástyája –, a hagymakupolák ragyogása, a középkori székesegyházak épületóriása, s benne a régi orosz festészet remekei.”
Miként képünk is bizonyítja, Uitz figyelmét ellenállhatatlan erővel vonzotta magához Moszkva legismertebb templomának, a Vaszilij Blazsenij székesegyháznak meseszerű szépsége. A Vörös téren magasodó ortodox katedrális máig Oroszország egyik legnépszerűbb kulturális szimbóluma. Az eredetileg Mária Oltalma templomot Rettegett Iván orosz cár építettette a kazanyi tatár kánság felett aratott 1552-es győzelme emlékére. Az asszimetrikus felépítésű katedrális kilenc kupolájával, tobzódó formakavalkádjával és merész színezésével páratlanul áll az orosz építészetben, de a teljes bizánci tradícióban sem találunk egyetlen hozzá hasonlítható korabeli emléket sem.
Bár akadt néhány modern orosz festő, akiket megihletett e pazar dekorativitású épület, egyikük sem szentelt olyan gazdag sorozatot a Vaszilij Blazsennij székesegyháznak, mint Uitz Béla. A most bemutatott reprezentatív méretű tusfestmény e ciklus legszebb, legkomplexebb darabja. Tökéletes állapotban, szinte mindvégig mappában őrizve vészelte át az elmúlt egy évszázadot, így páratlan intenzitással jelenik meg rajta a papír vakító fehérje és a színes tus között feszülő dekoratív kontraszt. A mély párizsi kék, a meleg nápolyi sárga és a krapplakk élesen felragyogó vöröse olyan vizuális erővel szólal meg a kompozícióban, amely a konstruktív szerkezettel és az érzelmi, indulati elemeket is kidomborító expresszív kifejezéssel együtt a műfaj legjelentősebb darabjai közé emeli a képet. Bajkay Éva joggal emelte ki monográfiájában e monumentalitást sugárzó festmények páratlanul virtuóz megvalósítását. Szavai szerint „a technikai tudás és az expresszív invenció találkozásának fontosságát akkor érthetjük meg igazán, ha a magyar akvarellfestők 20. század elején megalakult társaságának Biedermeier hagyományú aprólékosságát vetjük össze az uitzi vonal lendületével.” A most bemutatott tusfestmény is bámulatos manuális biztonságról, az ecsetet vezető kéz tévedhetetlen, mégis indulatokat közvetítő mozgásáról ad számot. A ceruzás alárajzolást és minden utólagos korrekciót mellőző kompozíció az eget ostromló hagymakupolák tömegével messze túlmutat az egzotikus látvány puszta rögzítésén: a ragyogó kék égbolt előtt kirajzolódó kupolák feszes ívei, a szerkezetes vonalháló, a kék, vörös és sárga foltok brutális erejű összecsendülése a fiatal művész indulati lobogását, egy új kor hajnalának reménnyel és hittel telített vizióját közvetíti a nézők felé.
A festmény megmentője
A kép egykori tulajdonosa, Ék Sándor a 20. századi magyar festészet történetének egyik legizgalmasabb sorsú és legellentmondásosabb megítélésű művésze volt. Festői tanulmányait a Tanácsköztársaság idején kezdte meg az Uitz Béla által vezetett Proletár Képzőművészeti Tanműhelyben. A kommün bukása után mesteréhez hasonlóan Bécsbe emigrált, majd Moszkvába utazott, ahol néhány hónapig El Liszickij tanítványa volt. 1922-ben Berlinben, majd ezt követően egy rövid ideig Párizsban élt, hogy az évtized közepén – egy rövid, jórészt börtönben töltött budapesti epizód után – ismét Németországban telelepedjen. Ebben az időben Alex Keil művésznéven elsősorban újságrajzolásból és plakáttervezésből tartotta fenn magát. ,1933-ban Hitler hatalomra jutását követően a Szovjetunióba emigrált, ahonnan 1944-ben a Vörös Hadsereg tisztjeként tért vissza Magyarországra. Hajdani avantgárd művészi elveit feledve a szocreál egyik prominens képviselője lett, de szerepe sokkal fontosabb volt az Iparművészeti Múzeum igazgatójaként, majd a Képzőművészeti Főiskola grafikai tanszékének vezetőjeként. Korábbi élettörténete alapján sokan vonalas moszkovitaként tartották számon, diákjai körében mégis nagy népszerűséget vívott ki magának. Egyike volt azon keveseknek, akik a páratlan tehetségű, de lázító hajlamúnak kikiáltott fiatal Kondor Bélát megvédték az intézményt vezető Bortnyik Sándor haragjától.
Kései kárpótlás
Érdekes paradoxon, hogy a már ifjú korától kommunista meggyőződésű, 1919-től közel fél évszázadon át emigrációban élő, ebből több mint négy évtizedet a Szovjetunióban töltő festő életműve 1968-as kiállításáig alig volt ismert Magyarországon. Annak ellenére, hogy a tőle vásárolt művek, valamint Bajkay Éva kiváló publikációi révén egy csapásra a kánon részévé vált, művei a mai napig nem kapták meg a kvalitásuknak és újszerűségüknek kijáró megbecsülést. Legjelentősebb festményei, a monumentális méretű ikonanalízisek előkerülésének története szinte megfilmesítésért kiált. A Szovjetunióból 1969-ben hazatelepülő idős művész hagyatékát Bajkay Éva rendezte össze a hazaszállításhoz. Emlékei szerint „minden nap elővettem a Bécsben készült olajképek reprodukcióit, és makacs kitartással kérdeztem a mestert az absztrakt kompozíciók holétéről. Csak kis morgás, vagy semmi volt a válasz. Végül unokája áthozott egy poros tekercset. »Na, itt van, amit annyira keresel« – mondta Uitz. Durva, régi festővásznakat láttam, szakszerűtlenül, festékes oldalukkal befelé tekerve, köztük öt darab1,5 x 1,5 méteres absztrakt kompozíció és másik három nagyméretű olajfestmény az 1930-as évek elejéről. Uitz ekkor látta viszont főműveit sok év után. Döbbenten állt, nézte, és potyogtak a könnyei. Amikor a formalizmus vádjával másfél évet töltött a sztálini börtönbe, élettársa mentette meg ezeket a műveket, és rejtette el Moszkvában.”
Az öt kivételes értékű műalkotás közül három a Magyar Nemzeti Galériába került, kettőt pedig az idős mester 1970-ben eladott egy olasz műkereskedőnek. Utóbbiak fél évszázados lappangás után a közelmúltban bukkantak fel újra, és szerepeltek a Barki Gergely által rendezett, Az elveszett magyar kubizmus nyomában című reveláló tárlaton.
E képek a most bemutatott tusfestménnyel együtt a magyar modernizmus legfontosabb aranytartalékai közé tartoznak: nem kétséges, hogy a jövő nagy kiállításain valamennyi fő helyen fog szerepelni, bizonyítva a magyar festészet és az orosz avantgárd közötti szoros kapcsolatot.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
