Lassan összeáll a kép
Több évtizede ismert műről van szó, ám sorozatos kutatói tévedések és hiányosságok miatt – saját felelősségemet sem tagadva – kimaradt a nagyobb feldolgozásokból, holott több szempontból is fontos és érdekes lett volna bemutatni akár az utóbbi évek retrospektív Nyolcak-emlékkiállításokon vagy Tihanyi életműtárlatain.
A kis profilportré nem szerepel a legutóbb megjelent nagy, kétkötetes Tihanyi-monográfiában sem, pedig a festő saját kezűleg írt műtárgyjegyzékében egyértelműen azonosítható, méghozzá elit provenienciával: „1. Fiú képe (fej sapkával) 1910 (?) Miklós Jenő.”[1] Miklós Jenő, a Nyugathoz kötődő író és hírlapíró, a Világ című lap egykori éjszakai szerkesztője Tihanyi és a Nyolcak festőcsoport szűk baráti köréhez tartozott. Tihanyi a csoport hivatalos megalakulásának évében, 1911-ben portrét is festett róla. Barátságuk feltehetően akkor vált szorosabbá, amikor Relle Pál hírlapíró kollégájával karöltve „tevékeny része volt az »Uj Képek« c. művészeti csoport megalakításában”,[2] azaz a Nyolcakkal azonos, de a csoportnevet még nem használó társaság összekovácsolásában.
Az Új Képek csoport 1909 december legvégén a Könyves Kálmán Szalonban rendezett kiállítást első alkalommal, majd 1911 tavaszán már reprezentatív körülmények között a Nemzeti Szalonban, a Nyolcak nevet fölvéve. A magyar modernizmus történetében mérföldkövet jelentő kiállítás már a megnyitó napján több mint 6000 (!) látogatót fogadott. A tárlat egyik botrányköve Tihanyi ma Vörös inges fiú címen ismert képe volt. A festményről gúnyos „Embrió” felirattal karikatúra is készült, feltehetően Réti István egyik nagybányai tanítványa által, és parázs sajtóvitát generált, miután az egyetem műtörténész professzora, dr. Pasteiner Gyula megjegyzést tett róla abban a hiszemben, hogy azt Berény Róbert festette. Tihanyi lakonikusan epés válasza ez volt: „Pasteiner Gyula tanár úr megemlékezett »Az Est«-ben a »Nyolcak«-ról. Mivel a tanár úr műtörténettel foglalkozik, meg kell állapítani, hogy a vörös inges fiút én festettem. A képért engem illet a felelősség, a felületességért a tanár urat.”[3]
A szóban forgó festményt Tihanyi egy készülőfélben lévő nagyobb kompozíciójáról levágva – a nagy kép már felvázolt vagy részben ki is dolgozott kompozíciós elemeit nem palástolva –, önálló rangra emelve állította ki. Az Aurora folyóiratban 1911-ben megjelent reprodukción még jól látszik a szuverén művet hitelesítő szignatúrája is, amely azóta sajnos lekopott. Tárgyalt festményünk szintén ebből a nagyobb kompozícióból származó művészi redukció eredménye, azaz a két szóban forgó festmény egykor összetartozott, és a ma Munkáscsalád címen ismert festményhez[4] hasonló, háromalakos kompozíciót alkotott.
Tihanyi bár grafikai vázlatot is készített, feltehetően elégedetlen volt az eredeti kompozícióval, és még annak befejezése előtt úgy döntött, hogy önálló művekre bontja és külön-külön folytatja rajtuk a munkát. Mindkét önálló képpé alakított vásznon tanulmányozható, hogy a festő tovább dolgozott rajtuk, és végleges, mai is látható formájukat már az elkülönítés után nyerték. Így a két különálló festményt saját jogán vette be Tihanyi autográf műjegyzékébe szinte egymás alá, és szerencsére megjelölte egykori tulajdonosaikat is. Mindkét kép a Nyolcakat támogató mentorok birtokába került. A Vörös inges fiú a Tihanyival ekkoriban egy műteremházban lakó barátja, Bölöni György kritikusé lett, tárgyalt művünk pedig Miklós Jenő birtokába került.
A szakirodalomban a háromalakos kompozíció kapcsán több helyütt is felmerül, hogy azt Tihanyi a saját családjáról festette, és a profilban látható alak (tárgyalt művünkön is) esetleg önportré. Egyes publikációkban e feltevés a mű alcímében is kifejezésre jut a Munkáscsalád főcím kiegészítéseként. A két cím azonban üti egymást, ugyanis ha Tihanyi családjáról lenne szó, akkor a Munkáscsalád cím nem lehet adekvát, hiszen Tihanyi édesapja, az egykori Balaton kávéház tulajdonosa és ügyvéd öccse, Ernő éppúgy nem sorolható a munkásosztály körébe, ahogy maga a festő sem. Az egyértelmű döntést nagyban segítené, ha előkerülne az Ernő öccséről festett, már Tihanyi életében elveszett, ma is lappangó Pubi portréja,[5] és ha annak modellje hasonlóságot mutatna a Vörös inges fiúval, igazolhatóvá válna a hipotézis, amely szerint a háromalakos kompozíció a családját ábrázolja. Természetesen fényképek is segítenék az azonosítást, de ilyenekről nincs tudomásom.
A rendelkezésre álló adatok, dokumentumok alapján úgy tűnik, hogy a szóban forgó műveket más gyermekekről, talán éppen a Dráva utcai műteremházban vagy annak közelében lakó, esetleg valóban munkásgyermekekről festette. Amennyiben a saját családját örökítette volna meg, nem hiányozhatna a kompozícióról a negyedik testvére sem.[6]
A Nyolcak 1911-es kiállítása előtt szűk két héttel Tersánszky Józsi Jenőhöz írott levelében említést tesz Tihanyi a képről, de abban sem merül fel, hogy a családjáról festené: „A nagy képemet a gyerekekkel újra és bővítve kezdtem el. A kiállításra és talán egyátalján se készülök el vele, de azért kínzom vele magam.”[7] A jelek szerint nem készült el az új kompozícióval, hiszen a katalógusból úgy tűnik, nem szerepelt a tárlaton, a korabeli kritikákat olvasva azonban felmerül, hogy esetleg mégis. Az ugyanis bizonyos, hogy a katalógusban szereplő egyetlen fiúportré (ez a Vörös inges fiúval azonosítható) mellett ki volt állítva még egy portré, de a leírások nem egyértelműek. Elképzelhető, hogy ez a katalóguson kívüli kép éppen tárgyalt művünk lehetett, hiszen az egyik kritikus mindkét arcképet fiúportréként említi.[8]
Mindettől függetlenül a sapkás fiúfej, már önálló műként átdolgozva, valóban magán viseli Tihanyi fiziognómiai vonásait, ez tagadhatatlan. Általánosan elterjedt nézet, hogy a festők tudat alatt önmagukat festik minden portréban, ám itt feltehetően nem erről lehet szó. Tihanyi életművében számos önarckép bizonyítja önvizsgálati igényét és érdeklődését, és néhány többalakos, akár aktos kompozícióban a fejeket felismerhetően és tudatosan magáról festette. Véleményem szerint a sapkás fiú portréja esetében is valami hasonló történhetett. A fiúfejet leválasztva az eredeti hármas kompozícióról a festő újraértelmezte azt, és így már önálló műként mintegy gyermekkori önmaga portréjává avanzsált a kép.
A Nyolcak expresszionista fenegyereke
Tihanyi – Berény Róbert mellett – egyértelműen a legmesszebbre merészkedő, legradikálisabb újítónak számított nem csupán a Nyolcak csoporton belül, de a századelő magyar modernizmusának történetében is. Azon kevesek közé tartozott, akik a Nyolcak mindhárom tárlatán szerepeltek, kivételesen kötötte össze a neósoktól kezdve a MIÉNK-en át a Nyolcakat a Kassák vezette aktivistákkal is, és valójában az egyetlen volt Nyolcak tagjai közül, aki később a teljes absztrakcióig is eljutott.
A csoport nyárspolgárpukkasztásban élen járó, különc fenegyereke elsősorban expresszív portéival hívta fel magára a figyelmet. Méltatói Bölöni Györgytől Fülep Lajoson át Kassák Lajosig leginkább portréfestészetében látták igazi erejét, egyéniségét, és valóban, ma is expresszionista portréi között találjuk meg leginkább azokat a műveket, amelyek nemzetközi rangú festővé avatják.
Tárgyalt képünk keletkezésének idején az expresszionizmus mint egy új festészeti irány elnevezése még egyáltalán nem volt közkeletű fogalom. Érdekes módon egyik első említése nem is a korabeli szaksajtóban, hanem egy regényben, Török Gyula A porban című művében fordul elő, amelyben fiktív csoportként megjelenik a Nyolcak is, a vaskalapos tömegek számára botrányosnak ható 1911-es kiállításuk kapcsán. A főszereplő, a Nyolcak barátja egy kávéházi beszélgetés kibiceként kelletlenül, de egyre feszültebben hallgatja végig az egyik maradi látogató pocskondiázó élménybeszámolóját, míg egyszer csak nem bír magával és közbeszól:
„Na, és ezek a képek tetszenek, tisztelt ispán uram. A zsidók meg is veszik valamennyit. Mert most ezek a szecessziósok a divatosak.
– Pardon, nem szecessziósak – szólt át idegesen és bosszúsan Kender Pál –, a szecesszió egészen más irány. Ezek, akikről a jegyző úr beszélt, párizsi szalonok és az expresszionisták hívei. […]
– Bocsánat – folytatta aztán –, de tévedni méltóztatik. Barátaim vannak a kiállítók között, hát illetékes vagyok némileg. Nem szecesszionisták, hanem Kilencek. Ez a társaság neve, mert kilencen vannak ezek a festők.”[9]
Alig egy évvel később Miklós Jenőről festett portréja révén Tihanyi is képviseltette magát az expresszionizmus első nemzetközi seregszemléjén, a Kölnben rendezett Sonderbund tárlaton, majd két évre rá Berénnyel és Pór Bertalannal közösen Bécsben állította ki expresszionista portréit, amelyekre érdekesen reagált a hazai sajtó: „Ilyenkor esemény ennek a három piktornak a megjelenése, mert ők ott nemcsak a mi fejlett magyarságunknak képviselői, de amint egy bécsi kritikusuk is helyesen észrevette, védőbástyái az új művészetnek Bécsben. Megjelenésük azt fejezi ki, hogyha már kelet felől is ilyen talentumokkal süvít az új szellem, Kokoschkáék mégsem lehetnek olyan különcködők és bolondok.”[10]
Bár bizonyos művei meggyőző analógiapárokká alakulnak egy-egy Kokoschka-festménnyel, Tihanyi nem másolta az osztrák festőt, hanem egyéni fejlődésén keresztül jutott el a kubofuturizmussal rokonítható, de csakis rá jellemző, összetéveszthetetlen stílushoz. Ő maga számos megnyilvánulásában tagadta azt is, hogy művészetének bármiféle köze lenne a festői lelkiség bármiféle interpretálásához, vagy urambocsá’ az akkoriban izmosodó új tudományághoz, a pszichoanalízishez. Deklarált nézetei dacára Tihanyi több képet is eladott a pszichoanalízis első számú hazai apostolának, Ferenczi Sándornak, s kár lenne tagadni, hogy számos portréja valóságos analízisként hat.
Tárgyalt festményünk ellenben saját szavait igazolja, hiszen itt a kifejezés erejét elsősorban festői kvalitásai határozzák meg és tisztán festői eszközökkel éri el expresszivitását. A szűkített képkivágat tudatos generátora, vizuális fokozója lett ennek a kifejezésnek. A premier plánná zoomolt képmezőben feszülő rejtett erővonalak szinte szétfeszítik a keretet, melyben mégis stabil nyugalmat áraszt a fiú fejének síkmértani idommá egyszerűsített formája, egyszerre dinamikus lüktetésű és statikus. Tihanyi a karikírozás pengeélén biztos kézzel absztrahál, a lényeget túlzás nélkül ragadja meg. Süketnémaságából adódó hendikepje erénnyé nemesülve tette szuperérzékennyé a „csakis látható dimenzióban”, és ez a kifinomult vizuális érzékenység segítette őt abban, hogy a látott valóságból ökonomikusan, tolakodó túlzás nélkül sajtolja ki a művészetté nemesített lényeget.
Tihanyi Fiú képe a magyar expresszionizmus egyik első markáns megnyilvánulása.
Barki Gergely
[1] Tihanyi Lajos autográf œuvre-jegyzéke, KEMKI, Budapest, ltsz.: Tihanyi 18803/73.
[2] Déry Béla – Bányász László – Margitay Ernő (szerk.): Almanach. Képzőművészeti lexikon. Budapest, 1912, 242.
[3] N. n.: A Nyolcak körül. Pasteiner nyilatkozata és a művészek. Világ, 1911. május 10., 6.
[4] Véleményem szerint a cím nem adekvát és nem Tihanyitól származik. A mű nagy valószínűséggel a Tihanyi jegyzékében szereplő 111. tétellel azonos: „3 gyerek komp. Bp. 1910 (?) otthon.” Datálását az adatok alapján indokolt (lásd a főszövegben alább) 1911-re módosítani. Téves Majoros Valéria Vanília e tételre vonatkozó azonosítása is, aki a Táncoló aktok címen ismert, jóval korábban Nagybányán készült képpel hozta összefüggésbe a 111. számon bejegyzett tételt.
[5] A szakirodalomban tévesen Bubi portréként szerepel. Ugyanakkor véleményem szerint az sem vehető biztosra, hogy a Pubi portréját Tihanyi valóban a testvéréről festette, ugyanis akár Mihály Ernő barátjáról is készülhetett, mivel az ő beceneve szintén Pubi volt.
[6] Nem tudom azt a hipotézist sem elfogadni, amely szerint a nőalak Tihanyi édesanyja lenne, hiszen sem a grafikai vázlaton, sem a két említett kompozíción nem tűnik a fiúknál lényegesen idősebbnek a nő- vagy lányalak.
[7] Tihanyi levele Tersánszky Józsi Jenőhöz, 1911. április 18. PIM V. 4330/167/b. Közli Majoros Valéria Vanília: Tihanyi Lajos. Monument Art, Budapest, 2002, 41.
[8] L. L. [Lakatos László]: A nyolcasok. Tárlati ítélőbírálat I. Pesti Napló, 1911. május 21., 8–9. Ezzel szemben a katalógus előszavában Feleky Géza egy férfiportréról tesz említést, amelynek leírása tárgyalt művünk tulajdonosának arcképére, a Miklós Jenő-portréra is illik. Vö. Mezei Ottó: Megjegyzések Tihanyi Lajos ismeretlen portréjához. Művészet, 1975/9., 19–20.
[9] A regény a Magyar Hírlap 1912-es évfolyamában folytatásokban jelent meg. Ezúton is köszönöm Bardoly Istvánnak, hogy erre a forrásra felhívta figyelmemet.
[10] Bölöni György: Három magyar festő. Nyugat, 1914. I., 497.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
