Irodalom
Kárpáti Aurél: Amiről megfeledkeztek. Utóirat a Csók–Vaszary-ügyhöz. Pesti Napló, 1932. október 16.
Cs. Szabó László: A San Remo-i Díj. Nyugat, 1940/3., 115.
Petrovics Elek – Kárpáti Aurél: Vaszary. Athenaeum, Budapest, 1941–1942.
Haulisch Lenke: Vaszary (1867–1939). Képzőművészeti Alap, Budapest, 1963.
Haulisch Lenke: Vaszary János. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1978.
Rum Attila: Vaszary János. Bumbum, Budapest, 2005.
Plesznivy Edit: Vaszary János. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Veszprémi Nóra, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Vaszary. Az ismeretlen ismerős. Szerk.: Gergely Mariann, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2023.
Keretes szerkezet
A német művészettörténet-írás legendája, a modernisták nagy barátja, Hans Hildebrandt így jellemezte Vaszary János festészetét zürichi rádióelőadásában a harmincas években: „Virulóbb, ellentétekben gazdagabb és mégis harmonikusabb színesség felett senki sem rendelkezik a magyar festők közül, és sokoldalúságában már csak azért is otthonos minden területen, mert tárgyi világát a festői alkotás abszolút őselemeiből építi fel, mégpedig – mint ahogy az csak egy mesternek sikerülhet – a legegyszerűbb eszközök igénybevételével.” A stuttgarti professzor által emlegetett festői őselemek határozzák meg Vaszary most vizsgált érett kori főművét is. A sokáig lappangó kompozíciót nem véletlenül válogatták be a hetvenöt évvel ezelőtt kiadott első monográfia illusztrációi közé, olyan főművek mellé, mint a Merengő leány (1906), a Kelet-Nyugat (1927), a Tücsök (1925) vagy a nagy Park (1928).
A képet a kései Vaszary nagyvonalúan elegáns festőisége szervezi. Felülnézetből, az olasz Riviérán álló nagyszálló ablakából vagy a promenád mellvértjéről tekint le a partra. Középen violaszínben fürdőzik a Földközi-tenger. A rezzenéstelenül sima felületet olyan hígan, szinte „vízszerűen” felvitt pigmentréteg színezi, hogy végül a vászon pöttyei adják a kép mintázatát, ahogy a Park sorozat fűzöld kertjeinél is láthatjuk. A rózsaszín ég alatt vörös és sárga vitorlások versenyeznek egymással. Mintha a regattát néznék, egy strandoló család indul az öltözőfülke sarkától le a homokkal fedett partra, ahol apró fürdőző figurák ereszkednek a hullámok közé. A jelenetet zöldellő fák keretezik. Bal oldalt cirmos levelű pálmák, kígyóként nyújtózkodó agavék és kaktuszok, jobb oldalt a tatai Park sorozat japánosan tekeredő ágait idéző karcsú fatörzsek. A nagyvonalúan szerkesztett festmény egésze a bravúros keretes szerkezetre épül. Így az esztétikai izgalmak a szélek mentén sűrűsödnek fel, a kép közepét pedig a tenger valószerűtlen szépségű, violatónusokkal megjelenített, fenséges víztükre foglalja el – a maga tiszta egyszerűségében. A festményen tökéletesen valósul meg a dús ecsetnyomok és a bravúros minimalizmus egyensúlya.
Út a tengerpartig
A festő első monográfusa, Kárpáti Aurél meglátta az összefüggést a festő szülőföldje és a mediterrán lelkület között. „Vaszary János – kezdte életrajzát –, modern képírásunk legnagyobb koloristája, Kaposvárott született. Ugyanabban a városban, ahol kortársa és barátja, a másik nagy magyar színálmodó, Rippl-Rónai József. Első optikai benyomásait, döntő tájélményeit, egész életre szóló gyermekkori emlékeit így ő is az olaszosan kék egű Dunántúltól kapta.” A franciás modernizmust képviselő Vaszary hosszú, mindvégig termékeny és sikerekben gazdag pályafutása alatt egyaránt távolságot tartott a konzervatív akadémizmus és a baloldali avantgárd köreitől. Művészetében különböző korszakok követték egymást, az első világháború idején festett, feketékkel teli, drámai, expresszív képek után palettája kivilágosodott. Meghatározó élményként ismét ellátogatott a modern művészet fővárosába, Párizsba, ahol 1925-ben már a frissen születő art deco gyakorolt komoly hatást művészetére.
Kései korszakának képein hangsúlyos szerepet kapott a mondén életérzés és a nagyvilági elegancia, a híg olajfestéket vékony rétegben, gyors, széles ecsetvonásokkal vitte fel a fehér alapra. Palettája kiszínesedett, vásznait pedig az érzéki örömök és az élet zabolátlan élvezete hatotta át. A pályája csúcsán álló, befutott magyar festő megtehette ugyanazt, mint a francia modern mesterek, akik kétlaki életet éltek: párizsi műtermük mellett folyamatosan dolgoztak a napsütötte déli tengerpartokon, a Riviérán is. Végignézett több híres itáliai fürdővárost, Riminitől kezdve a Lidón keresztül San Remóig. Jól ismerte a Riviéra világát, hiszen Nizzát, Monte-Carlót és Monacót már 1905-ben felfedezte magának.
Olasz Riviéra a Ligur-tenger partján
Sok esetben nem tudjuk, hogy Vaszary a mediterráneum melyik pontján festette a strandképek műkereskedelemben felbukkanó egyes darabjait. A művész halála után nem sokkal kiadott, korábbi jó barátai és az özvegye által szerkesztett monográfia képcíme alapján ez esetben viszont ismerjük a helyszínt: a „Ligúriai tenger”. A Ligur-tenger (olaszul Mar Ligure) a Földközi-tenger egyik beltengere, a Genovai-öböl Korzika szigetéig nyúló területe. Nevét az egykori görög hódítók előtt itt élő ligurok népéről kapta. Partjain Olaszország, Monaco és Franciaország osztozkodik. Az olasz tengerparti sáv folytatása a francia Riviéra, a hasonlóan kellemes klímát és festői szépségeket kínáló Côte d’Azur. Ennek „fővárosa” Nizza, ahová idős korában a nagy modern festőlegenda, Henri Matisse járt dolgozni telente. A Hotel Regina ablakaiból letekintve Matisse hasonlóan felülnézetből tudta megörökíteni a Földközi-tengert, ahogy Vaszary tette az egyórás autóútra található San Remóban (mai átírás szerint Sanremo). A források szerint ugyanis a magyar művész a kép születésének évében itt vendégeskedett.
„Vaszary – írta Kopócsy Anna a Magyar Nemzeti Galéria 2007-es katalógusában – 1937 augusztusában, hetvenévesen nyaralt a Ligur-tengerparti San Remóban. Míg a húszas évek második felében az Adria ismert üdülőhelyeit látogatta, addig 1929-től az olasz Riviérára járt nyaranta. Jól bevált alkotói módszerét alkalmazva vázlatokat készített a helyszínen, hogy aztán otthon, a műtermében fesse meg képeit, az emlékezetben összesűrűsödött élmények hatására. Általában nem festette meg egy az egyben a feldobott vázlatot, hiszen itt a motívum érdekelte elsősorban.” Az ódon városka képeslapra kínálkozó látványokat kínált. „San Remo ősrégi ligur kikötő, feleúton Genova s Marseille közt. A zegzugos óvárost valósággal beboltozza a »Parti Madonna« kupolája; a sziklákon, lapos tetőkön, erkélyeken s a rácsok közt délszaki cserje virít. A hullámok Gibraltártól görögnek a küszöbére, szemközt Tunisz fekszik a tenger túlsó partján. San Remo tehát római, katolikus és mediterrán városka” – összegezte tapasztalatait Cs. Szabó László nem sokkal a kép születése után. 1937-ben Vaszary ezt a partszakaszt járta az olasz Riviérián, és itt találta meg azt az ihlető látványt, amelyet a dús ecsetjárás és a kifinomult minimalizmus jól balanszírozott „festői őselemeiből” érett főművé írhatott át műtermében.