Irodalom
Kállai Ernő: Czóbel Béla. Bisztrai Farkas Ferenc kiadása, Budapest, 1934.
Farkas Zoltán: Czóbel Béla. Magyar Művészet, 1935, 118.
Philipp Clarisse: Czóbel. Corvina, Budapest, 1970.
Czóbel Béla Kossuth-díjas festőművész kiállítása. Műcsarnok, Budapest, 1971.
Dévényi Iván: Márton Ödön halálára. Műgyűjtő, 1971/4., 28–30.
Czóbel Béla Múzeum. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1975.
Kratochwill Mimi: Béla Czóbel Peintre Hongrois (1883–1976). Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Budapest, 2001.
Kratochwill Mimi: Czóbel Béla (1883–1976) élete és művészete. Magyar Képek, Veszprém–Budapest, 2001.
Modern magyar festészet 1892–1919. Szerk.: Kieselbach Tamás, Kieselbach Galéria, Budapest, 2003.
Kratochwill Mimi: Czóbel Béla. Kossuth – Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest–Szentendre, 2009.
Czóbel. Egy francia magyar. Szerk.: Barki Gergely – Bodonyi Emőke, Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2014.
Az első Czóbel-címlapkép
A 20. század első felének legjobb szemű magyar műkritikusa, a német avantgárd törekvéseket is belülről ismerő Kállai Ernő írta meg Czóbel Béla első, úttörő monográfiáját. Ennek az 1934-es kötetnek a címlapjára választotta – az életmű összefoglaló csúcsdarabjaként – a most vizsgált tájképet. Az 1922-ben készült alkotáson puha, vattás, jellegzetesen czóbeles ecsettel előadott kisvárosi jelenet látható. Naivan expresszív, táncolva dülöngélő gesztusok rajzolják ki az okkersárga útkereszteződés két oldalán álló házakat és a modern technika fák közé beékelt vívmányát, a villanyoszlopot. Még a naplemente narancs fényével megérintett kéklő égbolton is a vezetékek látványosan megvastagított vonala fut végig, refrénként ismételve meg az alul szaladó léckerítés kompozíciós elemét. Kállai Ernő érzékeny szavakkal írta le a festmény jellegzetes stílusvilágát: „Nem a könnyen kínálkozó poentek [poénok] vagy odakanyarított nagyotmondások, hanem a szellemi és mesterségbeli áhítat művészete ez. […] A meglátás térbeli mélységei kiegyenültek, a távoli dombok, szántóföldek, fák, utak mintha egymásra rétegződve magasodnának föl a kép síkterében. A térnek ugyanezen mélységbeli szintjén van az ég keskeny csíkja is. Puha szőnyeg módjára terül szét az egész táj, holott nem a repülő távlatából látszik. […] Mint este a nyáj, úgy bújik össze a táj a tér puha ölében, a sötétlő zöldek, kékek és barnák tónusos, meleg leplébe takarózva. Czóbel a meghitt közelség, az intim meglátások művésze.”
Mikor Kállai 1934-ben megírta monográfiáját, Czóbel még nem a franciás modernség nagy magyar ikonja volt, hanem egy folyamatosan vándorló nyugati festő, akiért az avantgárdot értő és értékelő külföldi műgyűjtők lelkesedtek. Egyik legnagyobb propagátora, a Gresham-körös Fruchter Lajos pár évvel korábban még párizsi galériájától vásárolt nagyobb tételben, mert itthon alig akadt elérhető műve. Czóbel ekkor még nem igazán mert hinni a hazai sikerben („Lássa, mégis több az ellenzőm, mint a hívem” – írta levélben Fruchternek), pedig 1933-ban megkapta a rangos Szinyei-díjat, a következő évben pedig a Velencei Biennálé anyagába is beválogatták. Ezután született róla az első monográfia. Kállai úttörő módon tárta fel Czóbel fauvizmusból és expresszionizmusból gyúrt egyéni esztétikai világát a hazai közönség számára. Farkas Zoltán a Magyar Művészet hasábjain megjelentetett, pozitív hangú könyvkritikájában a vállalkozás nehézségét emelte ki: „Czóbel különleges művészete nehéz feladat elé állítja azt az írót, aki szavakba akarja foglalni lényegét. Mindig így volt és van ez, ha a művészet formái átalakulnak. Új fogalmakat, sőt új nyelvhasználatot kell kialakítani, ha valamiképpen közel akarunk jutni tárgyunkhoz.” Az új nyelv alapkészletét, amellyel ma is letapogatjuk Czóbel festészetét, éppen ez a Kállai-kötet teremtette meg. Címlapján a most vizsgált 1922-es főművel. A festmény ettől kezdve az életmű egyik meghatározó ikonjaként került be minden Czóbel-monográfiába Kratochwill Mimiétől kezdve Philipp Clarisse könyvén át a Barki Gergely és Bodonyi Emőke által szerkesztett legfrissebb kötetig.
Berlini korszak
Czóbel hosszú és gazdag életműve elsősorban Párizshoz és Szentendréhez kötődik, de pályájának első felében Hollandiában és Németországban is töltött egy-egy meghatározó hosszabb időszakot. Ebből az expresszív primitivizmussal érintkező periódusából olyan kevés kép található itthon, hogy a szaktudomány – mindenekelőtt Barki Gergely – csak a közelmúltban kezdte összeilleszteni az apró információmorzsákat. Czóbel az első világháború alatt az ellenséges Franciaország helyett Amszterdamban talált átmeneti otthonra, majd a tengerparti városkába, Bergenbe települt át. A holland modernizmusban fontos szerepet játszó bergeni iskola színpalettája és expresszív stílusa nagy hatást gyakorolt rá. Bár sikerült beilleszkednie a pezsgő holland festészeti közegbe, 1919-ben átköltözött Berlinbe, követve a német fővárosban élő feleségét, Isolde Zobelt és kislányát. Jó viszonyt ápolt az emigráns magyarokkal (Berény Róbert, Kernstok Károly, Tihanyi Lajos), de megtalálta az utat a legmodernebb berlini művészkörökhöz is. Ahogy Párizsban a fauve-okkal, Németországban a Die Brücke világával találta meg a közös hangot.
Czóbelt nem a nyüzsgő metropolisz modern világa varázsolta el, hanem a rá mindig is jellemző, csendesebb témákat kereste itt is. Nyomtalanul vágtatott el mellette – ahogy Kállai Ernő írta – „Berlin lenyűgöző dinamikájú civilizációja”. Modernségét a szerkezetes, vastag vonalhangsúlyok biztosították, és az archaikus, gyermekrajzszerű, ártatlan tisztaságot hordozó neoprimitivista hangütés. Ezek a stílusjegyek tűnnek fel a most vizsgált 1922-es németországi tájképen is. A szakirodalom – Kratochwill Mimi és nyomában Barki Gergely – a Würtzburg környéki Neustadt an der Saale határát azonosította a kép születésének helyszíneként. Idilli vidéki táj meghökkentően modern, mégis lírai foltrendszerrel előadva. Közvetlen stiláris rokonai a – zömében korabeli archív fotókról ismert – würzburgi tájképek. Czóbel szokásához híven a nyarakat vidéken töltötte, ezekben az években nem Nagybányán vagy a francia tengerparton, hanem Würzburg környékén. Bad Neustadt an der Saale innen hetven kilométerre északra található. A festményen látható vörös falú, kőlábazatos bal oldali építmény talán a bajoroszági ódon városka egyik régi malma, a maga jellegzetes fachwerkes szerkezetével a Saale folyó partján, vagy valamelyik kanyargós út, amelyik a Só-hegyre vezet felfelé.
Monográfusok kedvence
A számtalanszor reprodukált mű sokáig a legendás 20. századi műgyűjtő, Márton Ödön kollekcióját gazdagította. Bár a kiállításokon rendre csak a „magántulajdon” megjelölés olvasható a tételnél, Dévényi Iván felsorolja nekrológjában Márton féltett kincsei között 1971-ben. (A hátoldalon megőrzött műcsarnoki címke szerint a tulajdonosa addigra már Grosz József volt; számos Márton-féle kép, például jó pár Egry-főmű vándorolt át az 1960–70-es években a neves pesti gyűjtő, Grosz József és neje kollekciójába.) Az 1971-ben elhunyt Márton a hatvanas években a műgyűjtés nagy öregje volt, ő kötötte össze az idős gyűjtőnemzedéket a következővel. A most vizsgált festményt hosszú ideig a legjobb Egry-, Ferenczy- és Derkovits-képek társaságában függött. Első megjelenése, Kállai címlapja után Czóbel életművének kutatói alaposan elemezték. Kratochwill Mimi stíluskötődéseit vette górcső alá monográfiájában: „Ekkor, 1922-ben készült a Faluvége műve, amely a Würzburg melletti Neustadt an der Saaleban készült. A kis faluvégi tájat megörökítő kép a német expresszionizmus hatását mutatja. Sommásan, leegyszerűsítve láttatja a tájat és a benne játékosan dülöngélő házakat, amelyek feloldják a szigorúságot. Bár a kompozíció rendje zárt, egységes, a színek mesebeli képpé varázsolják az idilli környéket. Czóbel kompozícióiban nagyon kedvelte a kép hátterébe futó, mélységet jelző utacskák ábrázolását. A sejtelmes tüzű okkerek, vörösesbarnák és a füves részletek, a zöld fák komolyságát a háttérben a világos színekkel megoldott, felhős égvolt ellensúlyozza.”
Czóbel francia monográfusa, Philipp Clarisse így elemezte 1970-es monográfiájában a festmény különleges térszerkezetét: „Falu vége című képén még szembetűnőbb sajátos térábrázolása, vagyis az, hogy a vonal- és színperspektíva törvényeit figyelmen kívül hagyva, meghatározhatatlan nézőpontból szemlélve vetíti a vászonra motívumait. A hangsúlyozott kontúrok biztos szerkezeti váza csendéletszerű hangulati egységbe fogja össze a tájat. A vonalháló közeiben egyenlő intenzitással izzanak fel Czóbel mély tüzű színei, hangsúlyozván, hogy a képfelület egysége szempontjából egyforma jelentőséggel bír a közelebbi objektum a távolabbival, illetve a tárgyakat körülvevő üres térrel. A tárgyak térbeliségükkel együtt a háromdimenziós állapotra jellemző egyensúlyi helyzetüket is elvesztik, és jobbra-balra dülöngélő vonalaikkal engedelmesen illeszkednek bele a képsík zárt rendjébe. Új világ teremtődik a képen, a legsajátosabb képi elemekből, csak képen megteremthető világ, amelyben a valóság, a bennünket körülvevő világ minden motívuma új értelmet nyer, egy sajátos festői mondanivaló kifejezése érdekében.” Ritka alkalom, hogy Czóbel még mindig csak töredékesen ismert berlini időszakából egy ilyen „címlapos” kulcsmű ismét elérhetővé váljon.