Irodalom
Francis Picabia. Catalogue Raisonné I–IV. Mercatorfonds, Brüsszel, 2022.
A századfordulón több mint tízezer Párizsban élő művész közül jó páran a könnyen megfizethető tetőterekben béreltek műtermet. Mivel a francia építésügyi törvények a párkányokig szabályozták a bérházak magasságát, a tetők körében elkezdett hódítani a magasított manzárd. A nagyszabású 19. századi párizsi urbanisztikai átalakulásnak köszönhetően a Haussmann-féle új bérpaloták tetejét jellemzően ilyen manzárdterek foglalták el, új karaktert adva a francia fővárosnak. A kezdő művészek sokszor a kisebb bérleti díjért elérhető felső emeleti szinteken találtak otthont maguknak. Igazi bohémtanyák alakultak ki, ahol a nagy reményű, pályakezdő piktorok meghúzhatták magukat, itt dolgoztak és ide jártak hozzájuk a párizsi modellek. (Nem véletlenül szól a Latin-negyedben játszódó Bohémélet épp ugyanilyen környezetben.) A magaslati festőműtermeknek köszönhetően a századfordulóra a felső nézetőből születő városi látképek is megsokasodtak. Az impresszionisták (például Gustave Caillebotte) ugyanúgy festettek ilyet, mint a későbbi modernisták fiatalon (például Auguste Herbin). Az utóbbi csapatba tartozik Francis Picabia is a most vizsgált korai alkotásával. Egy igazi „manzárfestészeti” alkotás. A kompozíció ízes ecsetvonásokkal megfogalmazott, szűk, modern képkivágatot alkalmaz: egy belső udvar felső szintét látjuk, rajta a manzárdtető a jellegzetes padlásablakokkal, felette pedig az ikonikus napsütötte kémények és a kéklő ég.
Francis Picabia (1879–1953) a dadaizmus egyéni utat járó avantgárd ikonjaként szerepel a művészettörténet-írás lapjain. Nemcsak avantgárd festő volt, hanem író, filmkészítő, újságkiadó, költő és tipográfus a 20. század első felének francia művészeti színterén. Picabia francia anya és kubai spanyol apa gyermekeként látta meg a napvilágot Párizsban. Az 1890-es években az École des Arts Decoratifs-en tanult a történeti festészet mesterénél, Fernand Cormonnál. Tehetős család sarjaként fiatalon a művészetnek szentelte életét, olyan különleges hobbi mellett, mint a sportautók gyűjtése. A 20. század első felében induló festészeti pályáját az impresszionizmus határozta meg. Alfred Sisleyt és Pissarrót idéző stílusban készültek a napsütötte mezőket, katedrálisokat és városi látképeket ábrázoló korai művei. 1909-től a kubizmus ejtette bűvöletébe, majd olyan úttörő avantgárd művészekkel kötött barátságot, mint Marcel Duchamp vagy Guillaume Apollinaire. 1913-tól már a korai dadaista törekvések határozták meg művészetét, részt vett a legendás New York-i Armory Show-n, ahol a modernizmus mutatkozott be – botrányoktól kísérve – az Egyesült Államokban.
A most vizsgált alkotás még a fiatal Picabiát mutatja, aki az impresszionista mesterek vállán állva alakította ki saját festészeti világát. Már egész fiatalon neves galériákban állított ki a 20. század elején, elbűvölve a műértő közönséget. Léon Roger-Miles írta 1905-ös katalógusának bevezetőjében korai tájképei különös hangulatáról: „Barangolhatunk látképei között […], gondolkodhatunk, elmélkedhetünk rajtuk. Visszaadja a színek örömét […]; amivel valójában próbálkozik, az a dolgok – lelke által kihallott – belső zeneiségének kifejezése, ahogy a tárgyak saját téri atmoszférájukban megmutatkoznak előtte.” A neves műkritikus, a fauve-ok keresztapja, Louis Vauxcelles tárcájában Picabia egyéni impresszionista hangját emelte ki, és dicsérte „biztos rajzi tudását, a szerkezet biztonságát […], amit egy igazi mester […] sosem nélkülözhet.”
A Vauxcelles által is említett biztos kéz nyomát érjük tetten a most vizsgált korai festmény jól szerkesztett kompozíciójában. Picabia a manzárdtetők jellegzetes párizsi világát örökítette meg az alkotáson. A témát a Párizsban 1898-ban – azaz pár évvel a festmény születése előtt – bemutatott Puccini-opera, a Bohémélet tette újra népszerűvé. De jelentősége később sem csökkent, hiszen pár évtizeddel később – amikor Picabia már a nemzetközi avantgárd egyik élharcosa – került a filmszínházakba az 1930-as Párizsi háztetők alatt (Sous les toits de Paris) című film, amely a világ első hangosfilmjei (és az első musicalek) egyikeként a 20. századba mentette át a motívumot. A film kezdő képsorain a kamera a kürtős kéményépítményeket pásztázva ereszkedik alá a régi házak között az utcára, a gyülekező párizsiak közé, miközben felcsendül a tangóharmonikával kísért sanzon:
Sous les toits de Paris
Tu vois ma p'tit' Nini
On peut vivre heureux et bien uni
Nous somm’s seul’s ici-bas.
(Párizs háztetői alatt
Látod az én kis Ninimet
Boldogan és egységben élhetünk
Egyedül vagyunk itt lent.)