Az olasz titok
Aba-Novák Vilmos szinte valamennyi levelét, amelyet itáliai útjáról írt, a megcsodált vidék és a megismert emberek iránti rajongás hatja át. „Nagy kedvvel dolgozom itt, ez egy mesés hely!” – tudatta Szőnyi Istvánnal 1929 őszén megtett kirándulásának legfontosabb tapasztalatát. „Színes vitorlák, színes halász kosztümök! Narancs, ordító kék! Sajgó zöld! Gyönyörök tébolya!” – írta egy másik levelében alig csillapítható lelkesedéssel arról, milyen látvány fogadta őt az Adria partján. De nem csupán a természeti kulisszák festői szemnek oly kedves nagyszerűsége nyűgözte le a fiatal művészt: jól érezhetően elvarázsolta Itália atmoszférája, a mediterrán élet minden velejárója. Egyik budapesti mecénásának, Török Rezsőnek így foglalta össze tapasztalatait: „Jó ez a tengervíz és sós levegő, nincs por, de sok osztriga, rák, hal! Más emberek, poétikus vagányok, kicsit komolytalanok, pajkosak, de mindez szellemi váltógazdaságnak valóságos csemege!”
Itáliai utazásai alatt szinte egy utazási iroda ügynökének elhivatottságával próbálta levelek özönével rábírni kollégáit, hogy ők is az olasz csizma felé vegyék az irányt. Medveczky Jenőt 1929 novemberében ezekkel a szavakkal invitálta: „Az, amit az olasz élet és a múlt nyújt, az minden képzeletet felülmúl! Nagy hiba volna le nem jönni.” Sokan – e sorok írója is – így van ezzel a mai napig: minden nyáron ellenállhatatlan vonzást érzünk az indulásra, hogy oda induljunk, ahol a négy legfontosabb dologból a legtöbb van a világon. Napfény, jó levegő, tenger és művészet – ez a tökéletes elegyet létrehozó négyes egység Olaszország felülmúlhatatlan vonzerejének valódi titka. Ezt az örök törvényt fogalmazta meg Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum legendás igazgatója, az egyik legnagyobb hatású magyar műgyűjtő 1934 augusztusában barátjának, Elek Artúrnak Velencéből írt levelében: „Visszatértem ide – megszokásból, de talán azért is, mert érzem, hogy a legfőbb elérhető javakból – víz, nap, levegő és művészet – sehol sem találok együtt annyit, mint itt.”
Írók és festők Itáliában
A magyar festőket a 19. és a 20. század folyamán két igéző helyszín vonzotta a legnagyobb erővel: Párizs és Itália. A francia fővárosban a szabadság ihlető levegője, a világ minden tájáról érkező művészek örökké újat akaró közössége teremtett inspiráló közeget, Olaszországban a történelmi atmoszféra, a táj szépsége, a vakító napfény és a mediterrán tenger megunhatatlan kéksége varázsolta el az utazókat. A Babits Mihály által „italomániának” keresztelt „betegség” persze nem csupán a festőket, legalább ilyen mértékben az írókat is megfertőzte. Kosztolányi, Ady, Jókai, de leginkább Szerb Antal és az évtizedeken át itt élő Márai Sándor neve fémjelzi a magyar irodalom olaszbarát vonulatát. Szerb Antal Utas és holdvilág című kötete már legalább négy generáció Itália-képét tágította igazi sorsformáló szellemi élménnyé: szinte nincs olyan olasz tárgyú műalkotás, legyen az vers, próza, film vagy festmény, amelynek asszociációs mezőjében ne bukkanna fel ez a megunhatatlan kultuszregény.
A 20. századi magyar festészet legjelentősebb mesterei között két olyan alkotót találunk, akik olasz tematikájú képeik gazdag sorozatával egykor a nemzetközi porondon is feltűnést keltettek. Vaszary János szinte egész pályafutása során vissza-visszatért kedvenc itáliai helyszíneire, hogy a Riviéra felkapott fürdőhelyein, Rapallo, Nervi, San Remo, Taormina, Trieszt, Rimini és Velence naptól ragyogó strandjain vagy éppen Assisiben, Firenzében és Perugiában gyűjtse össze festményei ihlető motívumait. Aba-Novák csupán római ösztöndíjas évei alatt, 1928 és 1931 között barangolta be Olaszország tájait, de bámulatos alkotóereje révén olyan gazdag és kvalitásos sorozatot alkotott ezekből a ragyogó tájképekből, hogy azokkal éveken át lenyűgözte a Velencei Biennálé vagy éppen a budapesti kiállítóhelyek művészetkedvelő közönségét. Ezek voltak életművének igazi sztárképei, amelyekkel kivívta az olasz, az amerikai és a magyar kritikusok, a hazai és a külföldi muzeológusok festményvásárlásokban testet öltő elismerését.
Utazások
A harmincas éveinek közepén járó, első nagy budapesti sikereit arató Aba-Novák Vilmos 1929 elején érkezett az olasz fővárosba. A Palazzo Falconieriben működő Collegium Hungaricum első ösztöndíjas évfolyamának vezéralakjaként hívta meg ide a Római Magyar Akadémia igazgatója, Gerevich Tibor. Hazaküldött leveleiből és fennmaradt visszaemlékezésekből tudjuk, hogy sem a kortárs olasz festészet, sem Róma barokk miliője nem nyerte el igazán a tetszését, sőt még a múzeumokban látott reneszánsz festmények sem nagyon hozták lázba: az archaikus és a középkori Itália hangja szólította meg. Minél előbb szabadulni akart Róma pompázatos barokk kulisszái közül, ezért 1929 augusztusában elutazott Perugiába, ahol már várta ösztöndíjas kollégája és barátja, Patkó Károly. Hosszú kirándulásokat tettek a környéken, felfedezték maguknak Assisit, Arezzót, majd néhány hétig az Adria partjára költöztek.
Talán ennél az utazásnál is inspirálóbb volt Aba-Novák számára az a motívumgyűjtő tanulmányút, amely egészen az olasz csizma déli végéig, sőt Szicíliáig vezetett. Szerencsére Elek Artúr művészeti író hagyatékában fennmaradt egy Cefaluból 1930. május 16-án elküldött képeslap, amelyet két ösztöndíjas festő, Aba-Novák és Patkó Károly, két szobrász, Pátzay Pál és Vilt Tibor, valamint Gombosi György művészettörténész írt alá. Ennek a lapnak köszönhetően pontosan tudjuk, hogy a szicíliai út később festményekké „párolt” képi emlékeit 1930 májusában gyűjtötte össze és vetette papírra a fiatal művész.
Tökéletes technika
Aba-Novák az utazásai során általában nem festett kész táblaképeket, inkább vizuális benyomásokat gyűjtött. Vázlatfüzeteibe gyorsan rögzített, bámulatosan friss ceruzarajzok, virtuóz akvarellvázlatok, téma- és színötletek kerültek, amelyeket később dolgozott fel nagyobb méretű táblaképekké: egy részüket római műtermében, többségüket 1930 második felében már otthon, Budapesten öntötte végleges formába. A most bemutatott festmény tökéletes állapotban közvetíti számunkra a festő eredeti invencióit. Hiába telt el több mint kilencven év az elkészítése óta, az, amit látunk, pontosan olyan, ahogy a mű lekerült a művész festőállványáról. Erre a szinte vakító színerejű frissességre elsősorban az ideális anyagválasztás ad magyarázatot. Aba-Novák – feltehetően Patkó Károly hatására – már Rómában, 1929 végén áttért az olajfestékről a temperára, így itáliai élményeit ezzel a médiummal fogalmazta újra. Nem véletlen, hogy az Olasz kikötő című kép bámulatra méltó színereje, a felület tökéletes állapota a quattrocento táblaképek felszínét idézi. Aba-Novák ekkortól szinte kivétel nélkül fára dolgozott. Gondosan megmunkált, simára csiszolt, kréta alapozású műmárvány felületeket hozott létre, erre vitte fel széles vagy éppen tűvékony ecsetjeivel, néhol ronggyal vagy zsilettpengével visszatörölve tiszta tubusszíneit, létrehozva a látványból leszűrt sajátos képi rendet, a táj alapformáiból, a középkori épületek kubusaiból szőtt mozaikszerű térszerkezetet.
„Istenáldotta ország…”
A most felbukkant kép témáját is inkább több különböző helyen rögzített motívum összeolvasztásaként azonosíthatjuk: nem egyetlen, mechanikusan azonosítható táj, hanem a festői olasz tengerparti kisvárosok esszenciája került a gondosan alapozott fatáblára. Erre az alkotómódszerre hivatkozik a festőt személyesen is jól ismerő műkritikus, Ybl Ervin is, aki korabeli tanulmányában arra is rámutatott, hogy Aba-Novák művészi újjászületésében milyen fontos szerepet játszott az itáliai táj sajátos karaktere. „Bár régebbi magyar falusi vásznain is itt-ott fölvillant az architektonikus formák iránt való érdeklődése, kompozicionális értékelésük, az építészeti tömegek artisztikuma olasz földön ejti őt rabul. Új stílusának megszületésébe lényegesen beleszól Itáliának természettől és emberi kéz által formált, sajátos képe. Jellemét fejezi ki ennek az Istenáldotta országnak, vagy legalább is egyik jellegzetes részének. Szürke sziklák és mély kék tengeröblök meglepő teljességgel élik ki a maguk forma- és színkarakterét, tömören és határozottan zengik szépségharmóniájukat. És a kőre a part körül épült városok sajátos képe milyen markánsan rajzolódik ki minden egyes képén. Micsoda nyomasztó háztolongás egy-egy templom vagy kastély körül, hogy kúsznak föl sorjában a sok emeletes épületek az ormokra. Nem naturalista portréja ez egy-egy meghatározott olasz hegyi városnak; lényege szól hozzánk a jellegzetes építkezésnek, vidék- és népmeghatározta életstílusnak Aba-Novák egy-egy festményén. Viharvert tornyok, campanilék, szűk sikátorok, magas lábú viaduktok bonyolult monumentális formahalmaza mindenütt, melynek árnyékában a mindennapi élet megszokottsága zajlik. Milyen kicsi az ember nagy alkotásainak tövében. Csak igazi fantáziával megáldott lélek tudja azonban ilyen nagynak látni és ábrázolni a dolgokat.”
Rendkívüli szerencse, hogy Aba-Novák gazdag életművéből a mai napig kerülnek elő kivételes kvalitású, korábban ismeretlen remekművek. Ezek közül sajnos a legritkábbak az itáliai tájképek, hiszen ez a periódus csupán alig két esztendeig tartott: 1931 után a cirkuszos, a szolnoki és a zsögödi képek kiszorították az egyre nagyobb sikereket arató festő életművéből. Az Olasz kikötő váratlan felbukkanása e kivételes alkalmak egyike: hibátlan állapota, ragyogó színei és tökéletesre csiszolt kompozíciója az életmű egyik csillogó gyöngyszemévé avatja.
MOLNOS PÉTER