Festmények

Kérjük válasszon!

 

Festmények

 

Fotográfia

Bálint Endre (1914 - 1986)

Nagyünnepfa, 1969

Témák:  különleges ábrázolás különleges felület

Bálint Endre - Nagyünnepfa, 1969 festménye

  • Eredetiségigazolás minden megvásárolt képhez
    Eredetiségigazolás minden megvásárolt képhez

  • Személyes megtekintés galériánkban
    Egyeztetés után a Kieselbach galéria és aukcióházban, Budapesten.

  • Ingyenes festmény értékbecslés
    Ingyenes festmény értékbecslés

173x23 cm
olaj, fa
Jelezve a hátoldalon: Bálint 969

Proveniencia: egykor Román József gyűjteményében

Stílus:  II. világháború után & Kortárs

Kérdése van?

Kapcsolat

Önnek is van Bálint Endre képe?

Kérjen ingyenes értékbecslést, akár teljes hagyatékra is! Hasonló alkotását megvásároljuk készpénzért, átvesszük aukcióra vagy webgalériánkban kínáljuk.

Kérjen ingyenes értékbecslést

  • Legnagyobb magyar festménygyűjtemény
    Több mint 100.000 magyar művészi alkotás.

  • Eredetiségigazolás minden megvásárolt képhez
    Eredetiségigazolás minden megvásárolt képhez

  • Személyes megtekintés galériánkban
    Egyeztetés után a Kieselbach galéria és aukcióházban, Budapesten.

  • Ingyenes festmény értékbecslés
    Ingyenes festmény értékbecslés

Tanulmány

BÁLINT ENDRE: NAGYÜNNEPFA (1969)

1962-es Párizsból való hazatérését követően Bálint Endre nyilvánvalóan nem folytathatta honvágy érlelte álomképeinek elmesélését, így valami új kifejezés után kutatott. Ezt az útkereső időszakát  -rendezetlen körülményiből fakadóan is - átjárta a kilátástalanság, az örökké körülötte settenkedő halálfélelem előtérbe nyomulása. Több holokauszt témájú képet festett ekkor (Krematórium 1965, Arbeit macht frei 1966 ), de más jellegű művein is megjelent egy sötét, félelmekkel teli, kafkai világ, melyben ismert motívumai elhalványodva, alig felismerhetően összeolvadva már csak töredezett faktúrát alkottak.  ( Törmelékek mögött 1964, Mágikus éjjel Szentendrén 1966, ) Ezt az általa mindig rettegett fizikai és szellemi „kihűléshez”vezető irányt ily módon tovább vinni sokáig nem lehetett és így 1968-ban a Bálint másik énjére jellemző életigenlés Vitéz Lászlóként újra győzedelmeskedett, háttérbe szorítva benne a rettegést, a sötétséget. Gyermekkori népligeti hősének erejével fordult újra az élethez, amihez nagyban hozzájárult az is, hogy ebben az évben kapta meg rég vágyott műteremlakását a Budafoki úton, ahol végre emberként élhetett és alkothatott. Ebben az inspiráló közegben talált rá új kifejezési formájára is, melyben főszerepet kapott az olló. Eszébe jutott a cselédek olcsó és egyszerű díszítő igyekezete, mikor is fehér csomagolópapírba mintákat, cikcakkokat vagdostak, hogy ráterítve szép legyen a „stelázsi”. Azonnal magáénak érezte ezt a technikát, melyet cseléd-, vagy stelázsi folklórnak nevezett el és ettől kezdve ornamentális elemek, papírból kinyírt apró szív- és káróformák szőtték át képeit. Egy idő után aztán még tovább ment és már nagyobb formákat is kanyarított pauszpapírból, melyek régi és újabb motívumait mintázták. E korszakában az így felhalmozott és elraktározott sablonjaival festett. Munkája során hosszasan keresgélt „archívumában” a képzeletét legjobban megmozdító darabok után, hogy érzéseit, gondolatait a kivágott minták segítségével vigye át a vászonra, vagy éppen egy kezébe kerülő deszkadarabra. Érzelmeiről árulkodtak színei is. Hazatérése után festett korábbi képeinek egységes sejtelmes sötétje ekkor már a múlté. A drámai szürkékbe és feketékbe egyre többször vegyültek élénk árnyalatok, a burjánzó természet zöldjei, a gyermeki boldogság aranyló okkerei, és az eddig alig látott, életet hirdető erős vörösek. Míg a párizsi képek színeit szinte mindig a honvágy és a halálfélelem tompa foncsora fedte, addig ez esetben a színek a Népliget bódéinak erőteljes, harsány árnyalataiban ragyogtak. Alkotókedvét és derűsebb látásmódját annak is köszönhette, hogy 1968-tól a tavaszokat és az őszöket rendszeresen a zsennyei alkotóházban töltötte. Inspiráló környezet volt ez Bálint számára, telis tele azokkal a csodákkal, amelyekre mindig vágyott. Elvarázsolta a természet, a kastély parkja, a kanyargó Rába, a horgászás várakozással teli izgalma. Gyermekkorának kincskereső csodavárása is újra utolérte. A gondnok elől bujkálva a kastély padlásán kutakodott naphosszat, hogy öreg, kidobott tárgyakra leljen, olyanokra, amelyek megmozgatták fantáziáját, melyek elmesélték  sorsukat, melyeket szobájába vihetett, vagy különböző módokon felhasználva művészetébe emelhetett. 1969 talán a legtermékenyebb éve volt Bálintnak, számos remekművet készített  Zsennyén, sokat egy-egy elé kerülő fadarabra, melyek közül méretében és kvalitásában is kiemelkedik a Nagyünnepfa (1969). A talált deszka kissé suta formájában, erezett felszínében Bálint megláthatott valami ősi, népművészettel rokon tartalmat, ami arra késztette, hogy feldíszítse azt saját érzelmeivel, gondolataival.
A mű felső negyede az életigenlésről, a zsennyei élményekről szól. A fákkal teli folyóparti táj zöldje adja meg e képrész alapszínét és a víz kékje, melyek felett ott lebeg egy fehér, szárnyas „cselédfolklór” figura, mint a művészi ihletettség angyala. A sablonnal festett, kissé szögletes kelyhek a bálinti boldogság narancsában és okkerében ragyognak, bibliai tartalmukon túl  az alkotóház nagy asztalánál eltöltött vacsorákra, az összetartozásra, a barátságra utalnak. Vöröslő, élettel teli fejforma az én, e jelen idő közepén. Aztán hirtelen a jövőtől, az elmúlástól való  rettegésbe fordul át a festett deszka következő szakasza. Ez a fekete rész a halálfélelem állandó jelenléte Bálint életében. Mintha csak a szintén ekkor készült Búcsúfa (1969) és Mézeskalácsfa (1969) című művein is megtalálható kötél applikációk is az ehhez a kísértő érzéshez való odakötözöttségét jelképeznék. Ebből a drámai sötétségből bontakozik ki egy tüskékkel kivert szürreális koponyaforma, melyet a Pofán verve (1969) és a Lankás Dunántúl (1969) című alkotásairól már ismerhetünk. A kép közepétől lefelé aztán oszlik a gyászos feketeség és a maga naturalitásában előtűnik a fa erezete, halvány, szétfoszló organikus formákkal árnyalva, hogy az alkotó kimutassa a természettel, a fizikai elmúlás törvényeivel való megbékélését. Majd a mű utolsó, legalsó negyedében megtörténik a csoda és lángoló színek kíséretében beköszönt az ünnep, a felismerés, hogy „élek a haláltól”, hogy szelleme nem hal meg, hanem művészetén keresztül a következő generációkban él tovább. Ezzel elérkeztünk a Bálintot folytonosan izgató témához, amelyet az ugyanebben az évben festett összetartozó két képében, a Fagyhalál (1969) és az Ifjú szívekben élek (1969) címűekben is ábrázolt. Az előző alkotás fizikai elmúlásának hideg szürkéjével az utóbbin a lélek továbbélésének meleg piros árnyalata dacol. Ugyanez az élettel teli piros uralja e mű alsó részét, melyen megjelenik egy kőoszlop forma, rajta az írásjelekkel, mely szellemének öröklétét hirdeti.  A piros mellett húzódó aranyló okker csíkon úgy tűnik fel a „stelázsifolklór”, mint dicsőségét zengő hangjegyek sora, és az ünnepi boldog képbe még egy rozsdás patkót is odabiggyeszt, jelezve, hogy rátalált a kivételes szerencse. Mert 1969- ben valóban volt oka az ünneplésre, úgy érezhette, hogy elérkezett végre az elismerés, hogy művészetét széles körben ismerik meg e hazában. Ekkor jelent meg ugyanis művészetéről Szabadi Judit 53 reprodukciót tartalmazó kis könyve, mely kézzelfogható közelségbe hozta számára szellemének fennmaradását. Ennek a ténynek a tudatában különösen érdekes, hogy ezt a képet éppen Román Józsefnek, jó barátjának adta, aki nem más, mint a festő 1980-as nagy monográfiájának szerzője. Ez a különleges mű, most az ő hagyatékából kerül árverésre.

Kolozsváry Marianna

Bálint Endre korábbi aukciós alkotásai

Bálint Endre további alkotásai

Hasonló alkotások

Készpénzes, azonnali megvételre keressük a felsorolt művészek kvalitásos alkotásait

Részletek

Hírlevél feliratkozás

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról!

Kapcsolat

1055 Budapest, Szent István körút 5.
Nyitvatartás: Hétfőtől-Péntekig 10:00-18:00.
Kövessen minket!