A szépség festője
„Könnyűszerrel, de biztos készséggel megjeleníteni a lét napos szépségeit: ez művészi ideálom. Legyen a képzőművész az emberiség kiválasztottja, ki csak a szépet, színeset, gazdagot, illatosat látja. Abba mélyedjen el abba merüljön bele. A művészet legyen diadala az örömöknek legyen orgiája minden gyönyörnek.” 1914-ben, első egyéni kiállításának idején vetette papírra a fenti, ars poeticának is beillő szavakat Batthyány Gyula. Nem véletlen tehát, hogy életművéből feltűnően hiányoznak a lét nagy sorskérdéseivel foglalkozó, vagy az egyéni élet drámáit megörökítő alkotások.
Képein egzotikus utazások, előkelő társasági események, erotikával átszőtt buja kalandok, a régmúlt korok dicső eseményei elevenednek meg, és persze páratlan bőséggel vonulnak fel a vérpezsdítő harmincas évek, a nosztalgiával visszaálmodott jazzkorszak főszereplői: a gáláns urak és a csábító szépségű divatdámák. Nemcsak művei, de a róla szóló tudósítások és a kortársak visszaemlékezései is igazolják, hogy Batthyány köztük érezte igazán elemében magát. Bár arisztokrata származása, családi indíttatása decens távolságtartásra, elegáns különállásra is predesztinálhatta volna, ő mégis az egyik legismertebb, legnépszerűbb társasági alakja volt a harmincas évek Budapestjének: valóságos celeb-művész. A bálokról, estélyekről, lóversenyekről és koktélpartykról, aktuális pletykákról és a korabeli sztárok magánéletéről beszámoló hetilapok, a Színházi Élet vagy éppen a Délibáb rendszeresen kikérte véleményét a divat kérdéseiről is: a női öltözködés, a smink vagy éppen az aktuális manikűr-trendek témájában nyilatkozott, s alig múlt el jelentős szépségverseny, hogy ne kérték volna fel zsűritagnak. A szépség és elegancia elismert szakértője volt, s e tudását nem csupán másokon, de magán is számon kérte. „Kedves és finom úr, külsőleg is minden széppel és jóval megáldott gavallér” – írta róla 1914-ben egyik első kritikusa, Török Gyula a Nyugat című folyóirat hasábjain. E szavakat olvasva nem meglepő, hogy a művészként egyre ismertebbé váló gróf a húszas-harmincas évek Pestjén a hölgyek körében is óriási népszerűségnek örvendett. „Imádták a lipótvárosi nők” – hangoztatta visszaemlékezésében a korszak egyik legismertebb műkereskedője, Fränkel József, s e szavaknak az ad különleges akusztikát, hogy jól tudjuk: a reménykedő hölgyek nem számíthattak tőle vonzalmaik viszonzására.
A divatszakértő
Batthyány Gyula a két világháború között élő budapesti elit minden fontosabb eseményére hivatalos volt: a társasági lapok tudósításaiban rendszeresen feltűnt a legelegánsabb estélyeken és partykon, a pazar divatbemutatóként is szolgáló lóversenyeken, a Király-díjon és a Derbyn, valamint a népszerűbb színházi premiereken. Személyes varázsa és szerteágazó nyelvismerete miatt különösen jó kapcsolatot ápolt a Budapestre akkreditált diplomaták és feleségeik körében, így számos portrémegrendelést is kapott ebben a társaságban: elég csupán a Magyar Nemzeti Bank tanácsadójaként itt dolgozó Lord Bruce feleségéről, a világhírű balerina, Tamara Karsavináról festett arcképre, vagy a pesti „leading lady”-k egyik vezéralakjáról, Tascher Benjamin grófnőről készített portréjára gondolni. De Batthyány nem csupán arcképeken örökítette meg a korszak jellegzetes nőalakjait. Sőt: legszebb e tárgyú alkotásai azok a művek, melyek nem külső megrendelésre, hanem a művész saját inspirációjára születtek meg. E festményeken, mint a most bemutatott alkotáson is nem egy konkrét személy egyedi, múlandó vonásai tűnnek fel a néző előtt, hanem egy-egy örök nőtípus ideálalakja. Leggyakrabban az Art Deco korszak jellegzetes, egész lényével, így testével és társadalmi szerepeivel is maga rendelkező, szellemi és szexuális függetlenségre törekvő, „modern nő”, a vamp korokon átívelő figurája bontakozik ki művein, aki látszólagos elzárkózásában, illedelmes visszahúzódásában is készenlétben tartja nőiességének csábító fegyvereit. Úgy erotikus, hogy sosem közönséges, inkább csak sejteti, mint nyíltan feltárja bájait.
Batthyány Gyula képeinek nőalakjai sokszor megdöbbentő sminkjeikkel érnek el expresszív hatást. Életművében valóságos mintakönyvként vonultatja fel a korszak divatos vamp figurájának prédára leső ragadozóit, a keletiesen vad, önimádó, kéjesen pózoló végzet asszonyát, sápadt arccal, sötétre festett, tágra nyitott, ópiummámorban úszó szemekkel, vagy éppen a bűnre csábító szende szűz izgatóan ártatlan maszkját felöltve. Nem lankadó figyelemmel követte a divat változását a ruhák és a kozmetika területén egyaránt, festményein hűen követve, sőt hangsúlyozva és karikírozva az uralkodó trendeket. A vele készült riportok visszatérő eleme a női sminkek elemzése:
„Mit csináltak a nők a húszas évek csücsöri babaszájából? Előbb megnyújtották, mint megannyi Garbo, aztán megduzzasztották, mint Crawford, és most már olyan gyönyörű, eleven, izmos, önálló életet élő szájat viselnek, hogy minden festőnek örülhet a szíve” – olvashatjuk egy vele készült interjúban a Film, Színház, Irodalom című lap 1940 decemberi számában.
E cikk néhány mondata arra is rávilágít, hogy a nők számára Batthyány nem csupán tetszetős, nagy sikert arató portréik előkelő alkotója volt, hanem valóságos divattanácsadóként is működött:
„Minden nő azzal, hogy kifesti magát, jelzi, mit szeretne magából csinálni. Színben, formában egyaránt. Persze sokszor rosszul. Előfordul, hogy kénytelen vagyok egy-egy modellemet meggyőzni arról – hogy félreérti önmagát... Megmagyarázni neki, mi is az ő igazi típusa. Megkérni, változtasson frizurát, púderszínt és szemöldökformát. Azután nagy öröm nekem, ha látom, hogy megszépül a portrém nyomán.”
Nők és kalapok
A Kalapos nők című képen feltűnő hölgyek egy előkelő társasági esemény, talán egy lóverseny nézőközönségének feltűnő szépségű szereplői Batthyány Gyula ezeken a helyszíneken, a budapesti, párizsi vagy angliai futamok alkalmával soha sem a pályára, a versenyző lovakra és lovasokra koncentrált: sokkal jobban érdekelte a tarka nézősereg, melynek tagjai – elsősorban női szereplői – úgy használták a nagy futamok nyújtotta reprezentációs lehetőséget, mint egy óriási divatbemutató előkelő közönséggel szegélyezett kifutóját. Ezekben az évtizedekben a lóversenyek Európa-szerte különleges szerepet töltöttek be. A kiemelkedő díjakról elnevezett futamok az előkelő társasági élet legfontosabb eseményei voltak, melyek alkalmat adtak az arisztokrácia és a módosabb polgárság találkozására, s melyek köré bálok, estélyek, fogadások sora szerveződött. A derby vagy a Király-díj, melyen Batthyány Gyula is minden esztendőben megjelent, Magyarországon is hasonló szerepet töltött be. Az előkelő divatházak újabb és újabb kollekciókat kreáltak ezekre a versenyekre, s külön divatbemutatókon népszerűsítették az aktuális futamokra szánt toaletteket. „A tavaszi szezonnak Párizsban éppen úgy, mint Budapesten, legnagyobb divateseménye a lóverseny” – írta Tavaszi ruhák a longchampsi versenyen című cikkében a Színházi Élet, s a korabeli társasági lapokat olvasva tökéletesen igazolást nyer ez a tétel: a versenyekről szóló tudósítások szédítő szakértelemmel elemzik a nézőtéren megjelenő híres szépasszonyok gondosan válogatott ruhakölteményeit.
Batthyány rafinált kompozíciója, az egymás mögül kibukkanó arcokkal, a formakavalkád csúcsán felbukkanó apró férfialakkal és a kalapok hangsúlyos, egymást metsző diagonálisaival élesen metsződik ki a mélykék háttérből. Az École de Paris tiszta festőiségét idéző forma- és felületalakítást egy virtuóz technikai megoldás teszi még izgalmasabbá. A testeket körülölelő és a delikát ruhamintákat kirajzoló vékony vonalháló valójában a karton világos felülete, melyet Batthyány – stílusának egyik jellegzetes ismérveként – szabadon hagyott, így fokozva az ábrázolt motívumok sziluett hatását és a kompozíció vibráló mozgalmasságát. Batthyány Gyula Kalapos nők című képe, az egész életmű egyik legdekoratívabb kompozíciója azt a korszakot idézi meg, mikor Budapest fontos része volt a nemzetközi divatvilágnak. A mondén éjszakai életéről, előkelő hölgyeiről és nagy múltú arisztokratáiról híres főváros gyakran látott vendégül igazi világsztárokat: a kozmetikai ipar nagyasszonya, Elisabeth Arden éppen úgy meglátogatta magyarországi híveit, mint az olasz származású, de Párizsban világsztárrá váló divattervező, Elsa Schiaparelli. Batthyány képeinek különleges értéke, hogy általuk erről a végleg eltűnt világról, az Art Deco Budapest szépségeiről is eleven képet alkothatunk.
Molnos Péter