A húszas évek elején színre lépő fiatal magyar festőgeneráció a most aukcióra kerülő festményhez hasonló, monumentális méretű, összetett kompozíciójú aktos csoportképekben alkotta meg programadó főműveit. Az egykor valóban létező görög tartomány, a később mitologikus színhellyé nemesedő Árkádia elevenedett meg ezeken a klasszikus ízű, nem egyszer sok-sok szereplőt mozgató alkotásokon. Ligetes tájai előtt modern nimfák, mitológiai alakok, bibliai hősök vagy éppen önfeledten fürdő lányok és férfiak vonultak fel. Rembrandt mézszínű, melegbarna fényei és plasztikus, tömör formálása jellemzi e műveket, időtálló, múzeumi rangú képek megalkotásának vágya érződik rajtuk. Festőiket a visszatérés akarata fűti: valami állandó, valami biztos, valami nemes tartalom és forma keresése, mely meghaladja az elmúlt évek modernizmusának percről percre változó kísérletezéseit, az izmusok izgalmas, de zsákutcásnak vélt "eredményeit".
A régiek követése stílusban és témaválasztásban talán önkéntelen menekülés volt az éppen csak lezáruló háború - Magyarország számára annyira elkeserítő - következményei elől, talán csupán a szárnyaikat próbáló fiatalok egymás közötti versengésének eredménye, egymásra licitáló bizonyíték, hogy uralják már az emberi test pontos anatómiáját, s a legnehezebb feladatok kivitelezésére
is alkalmasak.
Az egész Európán végigvonuló klasszicizáló hullám az első világháborút követő évek jellegzetes irányzata, ám legfontosabb témája, a természeti tájba helyezett aktos csoportkép nem pusztán a rajongott reneszánsztól való kölcsönzés eredményeként vált népszerűvé. A húszas évek árkádikus, klasszicizáló festészete a közelebbi múltban is inspiráló mintákra lelhetett. A diszharmonikus külvilágban, az elidegenítő nagyvárosi hétköznapokban a természetközeli élet ideája, az időtlen harmónia utáni vágy ábrándja hívta életre a XIX. század utolsó harmadában a mitikus aranykor képi megfogalmazásának igényét. Első művelője a német Hans von Marées volt, hatását főleg Kernstok és a Nyolcak más tagjai közvetítették Magyarországra. A francia Puvis de Chavannes vagy éppen az idilli, árkádiai világot a déltengeri szigeteken kereső Gauguin művészete is illusztrálja az "aranykor-nosztalgia" elterjedését. De könnyedén ebbe a sorba illeszthetők Cézanne látványt analizáló, autonóm festői világ felépítését célul kitűző kompozíciói, a Fürdőzök különböző variánsai. Hans von Marées mellett talán éppen az ő hatása mutatható ki legbiztosabban a Nyolcak művészetén,
akik közül Pór, Kernstok, Orbán, Berény és Márffy is feltűnő előszeretettel nyúlt az aktos csoportkép témájához.
A műteremi miliőből száműzött, természeti környezetbe helyezett hangsúlyos aktok nem véletlenül váltak oly népszerűvé a legmodernebb irányzatok képviselői között. Az újat kereső művészek minden bizonnyal a közvetlen elődök elleni lázadás eszközeként is tekintettek erre a témára, hiszen a tájban feltűnő meztelen emberi testek látványa ellentétes minden hétköznapisággal, így élesen szemben áll az impresszionisták azon doktrínájával, hogy a festő célja ne legyen több a környező, mindennapi valóság puszta ábrázolásánál. A művészet újra fogalmakkal, megszemélyesítésekkel kezdett dolgozni, autonóm módon akarta alakítani a környező világot, s érthetően ehhez elsőként az akt ábrázolása kínálkozott tökéletes eszközül. A művészek újra komponálni akartak, nem pedig puszta fényképezőgépként rögzíteni környezetük véletlen-teremtette szituációit.
Ahogy Pór, Márffy, Orbán és Kernstok, úgy az őket követő avantgárd generáció néhány jeles tagja is összefoglaló főműveket szánt az aktos csoportkép műfajának. Uitz és Kmetty néhány alkotása már nem csupán a témaválasztás okán, de stiláris szempontok alapján is a Szőnyi-kör művészeinek munkáit idézi. Közülük is elsősorban a magát következetesen autodidaktának valló Aba-Novákét, aki generációjának tagjai közül a legnagyobb lendülettel fordult az aktok felé és talán a leginkább befolyásolták a kubizmus tanulságai.
Végigtekintve a húszas évek első felében alkotott művein, reprezentatív festményein és páratlanul gazdag rajzi hagyatékán, jól érzékelhető a meztelen emberi test iránti felfokozott művészi érdeklődése. Bibliai, mitológiai köntösbe bújtatott, vagy éppen hétköznapi kulisszák közé állított aktjain szinte úgy tűnik, kérkedik bámulatos formaérzékével, könnyű kezével és tökéletes anatómiai ismereteivel. A manierista festőket idézi, ahogy Michelangelo módjára csillogtatja mesterségbeli tudását, végletekig hangsúlyozva az ábrázolt testek plasztikáját, az izmok összetett, duzzadó, feszülő és elernyedő játékát. Most bemutatott festménye is ezt a szándékot illusztrálja: hiába kínál a három grácia története könnyű és kívánatos értelmezési lehetőséget a nézőnek, mégis azt érezzük, hogy képünk valódi témája maga a forma, az eleven test mozgása, a meleg fények játéka a vitalitástól duzzadó felületen.
Az előtér monumentális, kontraposztba állított aktjainak széles, mégis nyugodt gesztusai, súlyos stabilitásuk éles kontrasztban áll a folyóban fürdő alakok heves mozgásával. Az idilli jelenetnek tépett lombú fák összehajló lombjai, barokkos fénypászmákkal tagolt mélykék égbolt és a nap sugaraitól felfénylő háttéri táj adnak festői környezetet. S e részletek Aba-Novák jellegzetes, gazdagon megmozgatott faktúrájával, érzéki felületkezelésével öltenek formát, s olyan színvilágban állnak előttünk, melyben egyszerre vannak jelen a korai képek Remrandttól örökölt barnái, és a következő, felsőbányai, zugligeti korszak mályvás árnyalatai.
A Fürdőző nők Aba-Novák korai, klasszicizáló periódusának egyik legfontosabb, méretében is kiemelkedő alkotása. Az idén megrendezésre került Aba-Novák életmű-kiállítás kurátoraként e sorok szerzőjét örömmel tölti el, hogy bár a tárlatra - szándékával ellentétben - nem sikerült megszereznie a festményt, e mostani aukció mégis alkalmat teremtett arra, hogy a közönség újra találkozhasson az életmű egyik legreprezentatívabb darabjával.
Molnos Péter