Irodalom
Czóbel Béla: A „Salon des Tuileries”. Nyugat, 1926/14., 159–160.
Lázár Béla: Személyes kérdés. Nyugat, 1926/16., 324.
Kállai Ernő: Czóbel Béla. Bisztrai Farkas Ferenc, Budapest, 1934.
Genthon István: Czóbel. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1961.
Kratochwill Mimi: Czóbel Béla élete és művészete (1883–1976). Magyar Képek, Veszprém–Budapest, 2001.
Kratochwill Mimi: Peintre Hongrois (1883–1976). Magyar Képek, Veszprém–Budapest, 2001.
Kratochwill Mimi: Czóbel Béla. Kossuth – Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest–Szentendre, 2009.
Czóbel. Egy francia magyar. Szerk.: Barki Gergely – Bodonyi Emőke, Ferenczy Múzeum, Szentendre, 2014.
„Azt mondják – vallotta meg az öreg Czóbel Béla Frank Jánosnak –, szűk a témám: intérieur, tájkép, figura. Lehet. Én minden egyes képnél, minden egyes motívumban is új problémákat találok. Mindig a valóság alapján, modell után dolgozom, de a modell csak eszköz, amibe az ember belekapaszkodhatik.” A párizsi fauve-ok között tanult Czóbel nem ment messzire a témáért, az őt körülvevő hétköznapi életből merítette. Például egy kézimunkázó nőről (minden bizonnyal a feleségéről). Gomolygó, kusza, vastag, száraz ecsetnyomok tapogatják le a látványt. Az okkerek és zöldek aranyló harmóniába olvadnak össze. Kállai Ernő magyarázta értő szavakkal 1934-es kis monográfiájában a festő érett képépítésének belső logikáját: „Czóbel úgy alkalmazza a színt a maga nyers anyagi voltában, akár a szőnyegszövő a színes fonalat. Színeinek dús anyagi lerakódása nem kendőzi, hanem plasztikus valósággá telíti a vászon síkfelületét. A kép ennek a lerakódásnak síkszerű, színes mintázata. De minél dúsabban halmozódik a síkfelület színmatériás mintázata a kép homlokterében széltében-hosszában, annál rejtélyesebb a dolgok lélekjárása, melyet a festői meglátás kelt életre a színek sokrétű leple alatt.”
A most vizsgált kép naiv, summázó ecsetkezelése a legjobb fajta expresszív Czóbel-korszak sajátja, amit – a külföldre került képek miatt – csak az elmúlt két évtizedben rakosgat össze a kutatás. Rá sem kellene pillantanunk a jobb felső sarokba rótt óriási városmegjelölésre, hogy tudjuk: Párizsban járunk. Hosszas csavargás után Czóbel Béla 1925-ban újra letelepedett – már másodjára – a modern festészet központjában, Párizsban. Ekkor már több évtizednyi pályafutás állt mögötte: Rippl-Rónai Royal szállóbeli kiállítását látva jegyezte el magát a modern festészettel 1900-ban, a következő években eljárt Nagybányára, 1903-ban megfordult a legendás párizsi Julian Akadémián, és annyira elbódították az Őszi Szalonon és a Függetlenek Szalonjában látott modernek, hogy hazavitte magával Nagybányára a fauve szellemiséget, kirobbantva a neósok házi forradalmát. Párizsba visszatérve megkapta a vadak keresztapjától, Louis Vauxcelles-től a „faragatlan fauve” titulust, miközben a legjobb avantgárdista körökben forgolódott, Matisse és Picasso környezetében, a Stein-szalon rendszeres vendégeként. A francia fővárosban építette karrierjét, a Nyolcak tárlataira már csak onnan „jelentkezett be” érett festőként. Ígéretes pályakezdését az első világháború akasztotta meg, ekkor képeit hátrahagyva távozott Hollandia irányába. Legtöbbet a bergeni művészkolónián alkotott, majd (első) felesége után Berlinbe költözött. Sikeresen illeszkedett be a német expresszionisták világába, pár év múlva mégsem tudott ellenállni Párizs csábításának.
Az 1926-os esztendő művészi fejleményeiből egy különös szellemi pengeváltás révén értesülünk. A progresszív művészet fő szellemi műhelye, a Nyugat folyóirat adott helyet annak a beszámolónak, amelyben Czóbel mesélt a hazaiaknak a legfrissebb párizsi művészeti eseményekről. „Katalógusszerű névfelsorolásnak nem volna részünkről sok értelme; elég annyi, hogy a kiállítók nagy része Rousseau vagy Picasso követője, sőt a legtöbben harmadkézből való utánzója” – állapította meg. Lábjegyzetben utalt csak arra, hogy a hazai sajtóban megjelent tudósítások között sok ferdítés olvasható. Mellékesen azt is megjegyezte, hogy ő éppen Picassóval és Braque-kal állított ki az egyik galériában, amin a pesti magánmúzeum igazgatója megbotránkozott. „Sok ilyesféle idióta van az országodban?” – kérdezte a festőtől a kellemetlen élmény hatására galériása. A Nyugat egyik következő számában válaszolt a tollhegyre tűzött Lázár Béla (az Ernst Múzeum képviseletében), aki újra hangsúlyozta, hogy „az ő [vagyis Czóbel] mostani »alkotásain« és Picassónak műkereskedőjénél látott, a sarlatánsággal határos képén, melyen az alak orrát újságpapírszelet helyettesítette, feneketlenül felháborodtam”. Vagyis a most vizsgált párizsi alkotás köré is legjobb, ha egy papírkollázsos kubista Picasso-képet képzelünk el megfelelő társnak!