„Jobb, mint Kokoschka”
A Tihanyi-portrékról jól ismert barokkosan mozgalmas, gyűrt drapériára emlékeztető kék háttér előtt sárga kabátos férfi áll, balra dőlő alakja erős diagonális hangsúlyt kölcsönöz a kompozíciónak. A meglepő színpárosításnál csak a modell puha, foszlatott ecsetvonásokkal megformált arca és ábrándos, a lélek mélységeit feltáró tekintete gyakorol intenzívebb hatást a nézőre. A kép abba a páratlan erejű portrésorozatba illeszkedik, amellyel Tihanyi Lajos saját korának újat akaró, progresszív gondolkodású kulturális elitjének állított emléket. A többek között Kassák Lajosról, Pátzay Pálról, Kosztolányi Dezsőről, Fülep Lajosról és Bölöni Györgyről készített képmásokat látva érthetővé válik, hogy a kortársak és az utókor miért tekintette Tihanyit a valaha élt legjelentősebb magyar arcképfestőnek. Kassák egyenesen úgy gondolta, hogy ebben a műfajban Tihanyi a világ legjobbjaival is versenyre kelhet: „A maga portréi jobbak, mint Kokoschkáéi!” – kiáltotta az enyhén szólva nagyothalló festő fülébe a magyar avantgárd első számú vezére a MA 1918-as Tihanyi-kiállításának rendezése közben, hogy rávegye a festmények alkotóját az arcképek egyértelmű kiemelésére az általa kevésbé moderneknek tartott tájábrázolások ellenében. A tárlatról beszámoló neves műkritikus, Bálint Aladár hasonlóan látta az életmű belső hangsúlyait. Szerinte munkásságának „legnagyobb fontosságú részét az arcképek teszik. Tihanyinál az arckép – a portréfestők túlnyomó többségével ellentétben – nem kereseti forrás, talán nem is életcél, hanem kifejezés, a közlés leglényegesebb lehetősége. […] Mint hideg tekintetű mérnök kegyetlen műszerével felmér mindent, de nem is éri be mindazzal, ami felmérhető, belehasít a mélységekbe és kíméletlenül napvilágra hozza mindazt, amit gondosan elrejtettünk mindenki elől, sőt még azt is, amiről magunk is alig tudunk és csak sejtéseink alján, a tapasztalások, a tudat egymásra tapadt rétegeivel eltemetve lappangott bennünk észrevétlen.”
A műfajban elért sikereinek egyik alapjáról, legendás emberismeretéről közeli barátja, a világhírű fotóművész, Brassaï is megemlékezett: „Az embereken úgy néz keresztül, mint egy ablaküvegen. Előtte senkinek semmi titka. Egy kétperces együttlét, egy gesztus, egy testmozdulat teljesen elégséges, hogy az illetőről végleges (és 99 esetben találó) jellemképet formáljon. Ítélete önmaga számára abszolút értékű, s annyira mély gyökerű, hogy soha meg nem változtatja.”
El Greco, Nemes Marcell és Tihanyi Lajos
Az 1910 körüli években a műgyűjtők és a modern művészek körében szokatlan gyorsasággal vált népszerűvé egy korábban figyelemre is alig méltatott manierista festő, a görög származású, de a 16. században leginkább Spanyolországban működő El Greco. Sajátos szín-, fény- és formakezelése, zaklatott ecsetjárása hirtelen világszerte rajongás tárgyává vált, szinte a semmiből lett a modern művészek példaképe és a legnevesebb gyűjtemények sztárja. Magyarországon az El Greco-mánia első mérföldkövét egyértelműen a legendás műkereskedő és műgyűjtő, Nemes Marcell tette le: kollekciójának 1910 novemberében, a Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállításán nem kevesebb mint öt El Greco-alkotás került a közönség elé, aminek hatására végleg összekapcsolódott kettejük neve. Ettől a pillanattól kezdve ő lett az „El Greco-imádó”.
Bár Nemest hosszú időn át a modernizmus előfutáraként tisztelt görög mester újrafelfedezőjeként tartották számon, azt terjesztve, hogy képeit spanyol falusi templomok sötét sekrestyéiből különböző fondorlatokat követően szinte fillérekért szerezte meg, a valóság ennél kevésbé romantikus: ezt pusztán az a tény is egyértelműen bizonyítja, hogy a hozzá kerülő műveket jól ismert, nagy presztízsű kollekciókból vagy neves párizsi műkereskedőktől vásárolta, s nem a feledés homályából emelte ki. A 20. század első éveiben Spanyolországon kívül egyértelműen Párizs volt az a hely, ahol El Greco művészetével könnyedén meg lehetett ismerkedni: 1907-ben 26 festményét tartották itt nyilván, s ezzel a számmal egyetlen európai vagy amerikai város sem vetélkedhetett. Minden bizonnyal Nemes is itt vált az életmű rajongójává, hiszen többek között az Ivan Scsukin gyűjteményéből, feltehetően Sedelmeyer közvetítésével 1910 tavaszán megszerzett Magdolnát, A nagy szent családot, valamint az akkor még Krisztus mint zarándok címen ismert, de valójában Szent Jakab apostolt ábrázoló festményét is a francia fővárosban vásárolta.
Nemes „felfedezése” valójában még itthon sem számított radikális újításnak, amit az a tény is bizonyít, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum – egyébként világviszonylatban is feltűnően korán – már 1907-ben, két évvel a német múzeumok előtt megvásárolta első El Greco-tételét. A magyar származású párizsi műkereskedőtől, Kleinberger Ferenctől megszerzett Angyali üdvözlet tekintélyes, húszezer koronás vételára jól mutatja, hogy ekkor már nem csupán néhány modern felfogású művész, jól értesült kritikus és muzeológus, hanem a közgyűjtemény költségvetését jóváhagyó, földhözragadt és óvatos politikusok is tisztában voltak az életmű értékével.
Ha az elsőség érdemeit el is kell vitatnunk a magyar gyűjtő-kereskedőtől, tagadhatatlan tény, hogy megdöbbentő lendülettel eredt El Greco alkotásainak nyomába, és alig három év alatt a világ legjelentősebb magánkézben lévő gyűjteményét állította össze műveiből. Ráadásul azzal, hogy Budapesten, majd a következő három esztendőben Münchenben, Düsseldorfban és Párizsban is közönség elé bocsátotta kollekcióját, vitathatatlanul egyike lett azon gyűjtőknek, akik a legtöbbet tették az El Greco-láz fellobbantása érdekében.
Ez a sokakat magával ragadó lelkesedés természetesen számos magyar művészt is inspirált, akik közül leginkább Perlrott Csaba Vilmos és Tihanyi Lajos lett egy-egy rövid periódus erejéig az életmű rajongójává. Utóbbinak most bemutatott alkotása tökéletes illusztrációját adja annak, miként hatott El Greco manierista stílusa az expresszionizmussal kacérkodó hazai festők művészetére. Az inspiráció Gross Andor portréján legalább két szinten – mind tartalmi, mind formai téren – tetten érhető. A végtelenbe tekintő szemek, a fej szokatlan, az intellektust, ezzel a transzcendens szférával való szoros kapcsolatot hangsúlyozó arányai éppen úgy levezethetők El Greco képeinek világából, mint a hangsúlyos diagonális komponálás, a foszlatott, expresszív ecsetkezelés, a formák lüktetése és a fokozott vizuális hatást kiváltó, egyértelműen szimbolikus tartalmakat megjelenítő kék-sárga kolorit. A modell kabátjának színe az értelem fényét, a Tihanyi Lajos és Déry Tibor által is csodált, az emberi és az isteni szféra között közvetítő intellektust jelképezi, míg a drapéria kékje a végtelenség és a földi szférán túlmutató transzcendencia, az égi hatalom és harmónia megjelenítője.
Egy inspiráló barát
Tihanyi most bemutatott portréja nem csupán művészi kvalitásai okán érdemel kitüntetett figyelmet, de az ábrázolt személy kiléte, az egykori tulajdonos miatt is figyelemre méltó. A fiatalon grafikusnak készülő, széles műveltségű, verseket író, zenét komponáló, de a művészettel később felhagyó Gross Andor a vele együtt a pesti Kereskedelmi Akadémiára járó Déry Tiborral is szoros barátságot ápolt. Az író Ítélet nincs című könyvének egyik fejezetében e szavakkal idézi meg a rá rendkívül intenzív hatást gyakorló fiatalember egyéniségét: „láthatatlan sugárzásával hevítette fel a helységet, ahová belépett […] Minden porcikámmal behódoltam lénye megmagyarázhatatlan, erőszakos poézisének […] Életem bőségesen ömlő érzelmi áramlatainak első nagy gyűjtőmedencéje ő volt […] Dosztojevszkijt olvastatott velem, Adyt, Babitsot. […] Barátságunk szövete időtálló, kophatatlan.” Déry egyik legfontosabb művének címe, a G. A. úr X.-ben szintén egykori barátjának nevére utal.
Feltehetően a fiatal író mutatta be Gross Andort Tihanyinak, akitől idővel legalább négy festmény és számos rajz került a birtokába. A Nyolcak több művészétől is vásárolt műveket, s így a csoport egyik fontos mecénásává válva művészetpártoló tevékenységével elérte a halhatatlanságot: írásban és festményeken is feltűnik jellegzetes karaktere, s az általa egykor birtokolt művek szintén tovább öregbítik hírnevét.
MOLNOS PÉTER