„Hatvanadik életévét jubiláló művészember általában be van rendezve interjúkra. A fehérbóbitás szobalány vagy az inas, ha ajtót nyit, tudja már, hogy a kék vagy a vörös szalonba vezesse-e az ünnepi alkalomkor kopogtató idegent. Scheiber Hugónak azonban senki nem tudja, hol fekszik ez a hatszobás lakása. Ő nem ad nagy estélyeket ragyogó műtermében, gőgös elzárkózottságában nem nyitja meg kapuit a művészetre éhes vásárlóközönség előtt. Vagy talán az is lehet, hogy nincs hatszobás lakása s albérletben lakik a Kertész-utcában?” Az Esti Kurir 1932-es interjújában olvashatjuk a fenti bekezdést, amelynek tartalma – a rengeteget dolgozó, de örökös anyagi gondokkal küzdő művész sajnálatra méltó karaktere – a Scheiberről szóló írások visszatérő toposzává vált. Mindezek fényében furcsa paradoxon, hogy a két világháború között éppen Scheiber Hugó festette meg szinte legtöbbször a „műtermét”. Az a művész, aki örökös anyagi gondjai miatt valójában sosem birtokolt igazi műtermet, csupán Kertész utcai bérelt lakásának egy apró szobáját használta alkotásra.
Ha végigtekintünk a téma évszázadokra visszanyúló múltján, már nem tűnik annyira meglepőnek ez a jellemző vonzalom. A műterem évszázadokon át a festők kitüntetett témája volt: megjelenítésével az alkotó saját hivatásáról, anyagi és társadalmi helyzetéről, sőt művészi eszményeiről, az őt megihlető művekről és művészekről is vallott. Vermeer a festészet allegóriájává, Courbet társadalmi és művészi hitvallásának médiumává emelte. A modern mesterek közül Matisse és Picasso különösen gyakran tért vissza ehhez a témához, míg Magyarországon Nagy Balogh Jánost kapcsolta kivételesen erős szál saját mikrokörnyezetéhez: társadalmi helyzete és elmélyült festői karaktere egyaránt kitűnik ezekből a végtelenül puritán, de lélekkel átjárt képekből.
Ezzel a hagyománnyal szorosan összefonódik a „kép a képben” motívuma, amely a műteremábrázolások szinte mindegyikén, így Scheiber most bemutatott alkotásán is kivételes hangsúllyal jelenik meg. A festményen belül megjelenő másik festmény újabb jelentésrétegeket nyit: utalhat a szereplők vagy alkotók ízlésére, értelmezheti a jelenetet, bővítheti a kép szimbolikus jelentésrétegeit, vagy magát az ábrázolás folyamatát, a kép megszületésének időbeli és technikai vonatkozásait is beemelheti a mű értelmezésének asszociációs terébe.
Scheiber Hugó 1930-as években készült pasztelljén az alkotás mindennapi környezete tárul fel. Az ajtókeret hangsúlyos fekete függőlegese kettéosztja a képfelületet, miközben a kék árnyékok átlós mezői a hátsó szobába, a műteremként használt apró helyiségbe vezetik a tekintetet. Balra festőállvány látható egy elkezdett kompozícióval, tőle jobbra rajzlapokkal borított asztal áll, a falon kész festmények sorakoznak. Ezek a néhány lendületes vonallal és élénk színmezővel „feldobott” kompozíciók könnyen azonosíthatók Scheiber kedvenc képtémáival: találunk itt vörös reflektorfényben pózoló revütáncost, fekete bérházak között húzódó pesti utcát és piros tetős parasztházakkal tarkított falusi tájképet egyaránt. A festmény a falon lógó sok bekeretezetlen képpel együtt az életmű sűrített bemutatásává válik, miközben a festőállványon pihenő, még munkában lévő kompozíció és a befejezett művek együttese az alkotás folyamatát is érzékelteti. Az üresen hagyott rajzlap színének a kompozícióba emelése, a lebegő ceruzavonalak és a pasztell szemcsés, transzparens felülete szintén a kép élő, lélegző, folyamatosan változó karakterének illúzióját kelti.
A homogén, geometrikus színfoltok és a jól látható fekete kontúrok plakátszerű hatást keltenek. A kevés eszköz, a végletes stilizálás, a részletek tömörítése és a tónusos formaalakítás mellőzése azonnali erős vizuális élményt eredményez. A kék árnyékok elsődleges feladata a térillúzió felkeltése és a dekoratív összhatás erősítése, miközben a tárgyak plasztikus modellálása háttérbe szorul.
Scheiber visszatérő, évtizedeket átfogó műteremábrázolásait anyagi helyzete és fáradhatatlan alkotókedve egyaránt ösztönözhette: közvetlen környezete mindig elérhető, újraértelmezhető, ingyen rendelkezésre álló „modellt” kínált számára. A kész képekkel zsúfolt enteriőr ezért az önmegerősítés helyeként is értelmezhető. A nélkülözések és a hazai elismerés hiánya közepette a saját művekkel benépesített szoba az alkotói teljesítmény bizonyosságát jelenthette: emberalak nélküli, tárgyakból és festményekből felépített önarcképpé vált.
Molnos Péter