Gróf Batthyány Gyula a 20. századi magyar festészet egyik legkülönösebb, legizgalmasabb és egyben legmegrázóbb sorsú alkotója. Az ország talán legfényesebb múltú főúri családjába született, ősei mintegy öt évszázadon keresztül voltak meghatározói a magyar történelem menetének. Dédapja az első felelős magyar kormány – később a Habsburgok által kivégeztetett – vezetője volt, de a grófi família többek között hercegprímást, külügyminisztert és főispánt is adott Magyarországnak. Őt magát – ennek megfelelően – a korabeli Európa legpatinásabb arisztokrata családjai, a pénzügyi és kulturális elit kiemelkedő tagjai vették körül, személyes ismerősei közé tartoztak a divatvilág, a legendás Orosz Balett vagy éppen a politika legfelsőbb köreinek tagjai. Ebből a kivételes, szellemi és anyagi értelemben véve is irigylésre méltó környezetből zuhant alá az 1950-es évek elején a kommunista rendszer elnyomó intézkedései nyomán. Főnemesi származása miatt internálták és megfosztották vagyonától, kémkedés koholt vádjával perbe fogták és nyolcéves börtönbüntetésre ítélték. Négy esztendő elteltével összetörten, betegen szabadult. 1959-ben az egykor ünnepelt festő, az ország egyik legrangosabb családjának tagja elfeledve, a társadalom perifériájára sodródva halt meg.
Gróf Batthyány Gyula képzőművészeti tanulmányait a 20. század elején, Vaszary János irányítása alatt kezdte el, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, később a müncheni akadémián és Párizsban folytatta. A tízes évek elején a legendás Julian Akadémiát látogatta, ahol Aman-Jean intencióját követve fejlesztette technikai tudását. Az igazán életre szóló élményt azonban nem a hivatalos oktatás keretein belül szerezte, hanem egy másik művészeti ág, a tánc bűvölte el és ejtette foglyul képzeletét. Párizsban ismerkedett meg a korabeli modern művészetre rendkívüli hatást gyakorló Orosz Balettel, a társulat vezetőjével, Gyagilevvel, leghíresebb táncosával, Nyizsinszkijjel, valamint az együttes díszlet- és jelmeztervezőjével, Leon Baksttal. Az orosz művész dekoratív, kifinomult rajzos stílusa döntő impulzust jelentett alkotói fejlődésében.
Az első világháború után sokáig tanulmányúton járt: dolgozott Kis-Ázsiában, Egyiptomban, Tuniszban, Madeirán és a Kanári-szigeteken. Utazásairól kitűnően megírt naplót vezetett, élményeit festményeken rögzítette.
1931-ben a német főváros egyik legelőkelőbb kiállítóhelye, a Galerie Gurlitt rendezte meg Batthyány Gyula gyűjteményes kiállítását, ahol a most bemutatott festmény is közönség elé került. A január elején nyílt tárlat a magyar festő berlini „kalandjának” megkoronázása volt. Eredetileg egy színházi megbízatás miatt érkezett ide: Jean Giraudoux francia szerző Amphitryon 38 című darabjához készítette el a díszleteket, de közben a kor legnépszerűbb színésznőinek is rajzolt kosztümterveket. Egy korabeli levelének tanúsága szerint a berlini és bécsi operett egyik vezető sztárja, Fritzi Massary, a tragikus sorsú Carola Neher és az extravagáns öltözködéséről híres francia színésznő, Cécile Sorel is a megrendelői közé tartozott.
A Galerie Gurlittban rendezett kiállítás megnyitója – a Pesti Napló beszámolója szerint – „a berlini társadalmi élet kivételes eseménye volt, amelyen a magyar követség urain kívül sok külföldi diplomata, a német arisztokrácia számos reprezentánsa és a művészi élet kitűnőségei jelentek meg. [...] a német kritika, mely általában idegenkedéssel szokta fogadni a külföldi kiállító művészeket, egyenesen a lelkesedés hangján emlékezett meg Batthyány Gyuláról”. A 41 festményt és 14 akvarellt felsoroló, gazdagon illusztrált katalógusban a hármas sorszámot kapta Batthyány Gyula most bemutatott, 1927-ben készült alkotása.
A kép egy különleges, festményeken csak elvétve feltárulkozó világba enged betekintést: a regények és filmek hosszú sora által megidézett monte-carlói kaszinók fényűző kulisszái mögé vezeti be nézőjét, ahol egykor a világ titkokkal övezett elitjének tagjai adtak mondén találkát egymásnak. A fülledt fényekkel megvilágított, elegáns urakkal és hölgyekkel körbevett kártyaasztal előtt két, ékszerekkel gazdagon felékített nőalak magasodik. Karakterük megértéséhez érdemes idézni a Riviéra híres játéktermeit és hírhedt szerencsejátékosait első kézből ismerő, sőt róluk élvezetes körképet író Paál Jób sorait az Ellenzék című napilap hasábjairól 1935-ből: „A nemzetközi kaszinók játéktermeihez éppen úgy hozzá tartoznak a démonok, mint a rulettasztalhoz az elefántcsontból készült golyó. Kik ők? Honnan jöttek? Ne firtassuk ezt a kérdést. Akad közöttük, aki Svájc legelőkelőbb leánypenzionátusában végezte az iskolát, van olyan, akinek a zsebkendőjén hét ága van a koronának. Ott sürgölődnek ők a nagy játékosok körül és egy-egy mammut-tét után bájos mosollyal rúzsos ajkukon kérik a szerencsepénzt. És a játékosok kabalájához szakasztott úgy hozzátartozik kiadni a démonnak a jussát, mint megsimogatni a púpos embert, aki ott áll a kaszinó bejárata mellett. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy ezek a démonok csak a játékosok ajándékaira utaznak. Nem. Játékosok ők maguk is, és ha pénzhez jutnak, szakasztott olyan szenvedéllyel vetik bele magukat a játékba, mint általában a nők. Sétálnak egyik asztaltól a másikhoz. A legújabb divat szerint öltöznek. A szerelem nem fontos náluk. Egyetlen dolog izgatja őket, és ez: a játék.”
A francia Riviéra játékvilágát bemutató cikksorozat egyik részében Paál Jób az akkor már másfél évtizede ott élő neves magyar fotográfust, Angelót is megszólaltatta. Szavai szerint „mindössze kétszáz nagy játékos él a francia Riviérán. Ezek vannak ott mindenütt. Tőlük függ, hogy divatba jöjjön egy hely vagy pedig máról-holnapra kiürüljön. Ha például a szezon közepén Cannes-ben elterjed a híre annak, hogy milyen nagyszerűen lehet nyerni Vichy-ben, akkor másnap mindenki odautazik… A játékosoknak mindössze tíz százaléka francia, a többi külföldi. Legtöbben vannak az olaszok, ők is játszanak a legnagyobb szenvedéllyel. Utánuk jönnek sorban a dél-amerikaiak. A görögök kevesebben vannak, de ők diktálják a tempót. Citroen, az autókirály a híres játékosok közé tartozott. Óvatos és könyörtelen játékos. Könyörtelen a legszebb asszonnyal szemben is. Nem a pénzre ment, hanem a renoméra. Játék közben állandóan igazgatja a szemüvegét, ez nála az idegesség jele. Ahol megjelenik, ott hatalmas sleppje van nyomban. […] Híres játékos a Silver Queen, az Ezüstkirálynő, egy hetven felüli hölgy, óriási amerikai ezüstbányák tulajdonosa. Állandóan kitűnő fellépésű gigolókkal jelenik meg a kaszinókban.
Nagy játékos az amerikai Upman, aztán Missis Quickfield, egy mesterségesen lefogyott […] amerikai nő, neki van a legszebb Rolls-Royce-a. Még a sofőrje is orosz herceg. Minden éjjel három helyen játszik… Éjszaka robog egyik kaszinóból a másikba. Olajmezői vannak Amerikában, de állandó nizzai lakos.
A nagy nők: Yvonne Printeps, Spinelli, Mistinguett, Mary Bell, Renée St. Cyr, Yvonne Valée – Chevalier elvált felesége –, aztán a francia színpadok szépei, a híres filmsztárok – nem játszanak. Legalábbis nem a maguk pénzén. Nekik ma már csak melléküzlet a játék. Hiszen a gavallér nyerés esetén úgyis kiadja az osztalékukat. Ha a gavallér veszít? A sztároknak akkor legalább szórakozásban volt részük…”
Nem kétséges, hogy a hasonló karakterekre kifejezetten „vadászó”, a belőlük elinduló asszociációkat gyakran kiaknázó Batthyány Gyula a cikkben említett „démonokat”, a kaszinók világának félvilági figuráit ábrázolta a most bemutatott festményen. A prédára leső, tekintetükkel áldozataikat kereső hölgyek kitűnően illettek Batthyány alapvetően érzéki, a nő-férfi viszonyt egész életművének tengelyébe állító festészetéhez. E kitüntetett vonzalom az érzéki témák iránt a festő korai korszakában is kitapintható volt, de igazán a húszas évek folyamán – a saját stílusa megtalálása után – vált minden képét átitató karakterisztikummá. Ekkor már nem is elsősorban a témában, hanem a megvalósítás mikéntjében, a forma-, szín-, és vonalkultúra sajátos ízében öltött testet. Elrugaszkodott az emberi test klasszikus arányrendszerétől, az anatómia makacs törvényeire is fittyet hányt. Ábrázolt alakjainak végtagjait megnyújtotta, a férfi és a nő közötti különbségeket elmosta, miközben átlépett a társadalmi erkölcs dogmává merevedett szabályrendszerén is: androgün szereplői egy túlfinomodott, dekadens világ képviselői, egy olyan világé, ahol az érzékiség parancsa új határokat jelöl ki a beavatottak számára.
MOLNOS PÉTER