A magyar művészet egyik legismertebb ikonja. Igazi klasszikus a legmagasabb szférából. A Köpülő asszony olyan remekmű, amely Nemes Marcell és Herzog Mór Lipót gyűjteményében a legnagyobb mesterekkel társalkodhatott, El Grecóval, Goyával, Manet-val és Cézanne-nal. Ez az a festői remeklés, amely Munkácsyt az ünnepelt közönségkedvencből a múzeumi sztárok státuszába emelte. Ezzel nőtt fel a holland aranykor nagyjaihoz, ezzel hódította meg Párizs műértőit és a legnevesebb művészettörténészeket.
Múzeumi sztárok
Szinyei Merse Majálisa és Csontváry Taorminája mellett a Köpülő asszony évtizedek óta egyike a magyar festészet egészét reprezentáló sztárképeknek. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött végső változat – számtalan kiállítása és reprodukciója révén – hazánkban és a világ legtöbb pontján egyet jelent az önállóvá váló, saját korában nemzetközi hírnévre szert tevő magyar művészettel. Munkácsy értékelése ugyan több mint száz esztendőn át újra és újra megosztotta a munkásságával foglalkozó szakmai közvéleményt, de még leghevesebb bírálói sem vitatták soha korai, az 1870-es évek folyamán született képeinek egyedülálló, kivételes jelentőségét, azt, hogy a Köpülő asszonyt és a Rózsahordó nőt a 19. századi egyetemes festészet történetében is kitüntetett hely illeti meg.
Az elmúlt évtizedekben Európa-szerte született nagy összefoglaló művészettörténeti kézikönyvek is igazolják, hogy Munkácsy legfontosabb művei a 19. századi realizmust tárgyaló fejezetekből kihagyhatatlanok, sőt e monográfiákban személye gyakran egyedül reprezentálja a korszak magyar festészetét. Munkácsy köré már életében kivételes kultusz kerekedett: párizsi műtermébe eljutni, a tanítványául szegődni a festők számára egy már-már elérhetetlennek tűnő vágyálom beteljesülését jelentette. A hazai művészet vitathatatlanul legnagyobb hatású alkotója legendás, regényes élettörténetével, reprodukciók által népszerűsített festményeivel inspirálta – néha teljes művészi pályákat végigkísérve – Mednyánszkytól Berényig, Kosztától Fényes Adolfig és Rudnayig a magyar művészet jelentős alkotóit.
Sztárműgyűjtők sztárképekkel
A vizsgált kép egykori tulajdonosainak névsora is bizonyítja, hogy Munkácsy alakját a műgyűjtők előtt is feltétlen tisztelet övezte: versengtek képeiért életében és halála után, idehaza és külföldön egyaránt. Nemes Marcell és Herzog Mór Lipót túlzás nélkül a 20. századi magyar műgyűjtés legnagyobb szabású alakjai voltak. Európai hírű kollekciójukban a magyar művészet klasszikusai mellett számos – ma részben a Szépművészeti Múzeum anyagát gazdagító – El Greco-, Tintoretto., Goya-, Degas-, Manet- és Cézanne-festmény kapott helyet.
Párizsi belépő
A köpülő asszony című kép 1872–73 táján, Munkácsy végleges párizsi letelepedésének időszakában, az első zajos sikerek megtapasztalása után készült. Már megjárta a bécsi és a müncheni akadémiát, megismerkedett a vele rokon törekvésű Wilhelm Leibl német festőművésszel és szoros barátságba került Paál Lászlóval is. Miután 1868 októberében Düsseldorfban telepedett le, vele közösen bérelt lakást és a műtermen is megosztoztak. Munkácsy ekkorra már túl van sorsdöntő párizsi utazásán is, ahol tanulmányozhatta a francia realista irányzat képviselőinek alkotásait. A legnagyobb hatást Auguste Courbet gyakorolta rá, aki mintegy félszáz művét a világkiállítás egyik eseményeként felállított külön barakkban állította ki Le Realisme címmel. Feltehetőleg ez az élmény sarkallta a müncheni akadémia elhagyására és irányította Düsseldorfba, a Bécsben megismert, párizsi tanultságú Ludwig Knaus mellé. Bár rendszeres korrektúrát nem kapott tőle, művészi fejlődését bizonyítja ekkor készült műveinek hihetetlen sikere.
1869 telén állította ki Siralomház című vásznát, amely festői frissességével, drámai feszültségével mindenkit magával ragadott. Miután egy amerikai gyűjtő horribilis összegért, kétezer tallérért megvásárolta, Munkácsy – baráti unszolásra – elküldte képét a párizsi Salon kiállítására. A mű itt is óriási feltűnést keltett, nagy aranyéremmel tüntették ki, Goupil képkereskedő pedig nyomban Düsseldorfba utazott, felvásárolta a műteremben lévő képeket és a festőt is Párizsba csábította. Munkácsy ekkor, úgy tűnik, révbe ért, francia, angol és amerikai gyűjtők versengtek műveiért, anyagi jóléte feltétlenül biztosítva volt. Az új környezet, a hirtelen jött siker hatására mégis kétségek gyötörték. „A hanyatlás gondolata egy óriás szörnyként áll előttem, mely néha álmaimat is megzavarja” – olvashatjuk Ligetihez írt levelében. Feldúltsága odáig fokozódott, hogy 1872-ben barátja, De Marches gróf birtokán öngyilkosságot kísérelt meg. Lelkiállapota azonban néhány hónap alatt rendbe jött, élet- és munkakedve hamar visszatért.
Vizsgált festményünk feltehetően a párizsi megtelepedés első hónapjaiban készült, de témája és kompozíciós felépítése évek óta formálódott Munkácsy gondolataiban. A Köpülő asszony terve már 1868-as magyarországi tartózkodása alatt felvetődött benne. Az év nyarán számos rajzot, kompozíciós vázlatot készített a paraszti élet tanulmányozása során, s ezek közül néhányat – fametszetes reprodukálással – a Magyarország és a Nagyvilág című képeslap közölte is. A köpülő mellett című rajz vizsgált képünk első előzményének tekinthető. Kevésbé kiforrott, a müncheni zsánerpiktúra anekdotizáló, idilli hangulatát idéző megoldása azonban még számos ponton eltér a végleges megoldástól. A téma néhány évvel későbbi felújítása talán összefüggött Munkácsy már említett, 1872-es colpachi tartózkodásával, a falusi élettel, a gyermekkor emlékeit felidéző környezettel. A munkájába feledkező asszony és az őt figyelő kisgyermek motívuma, kiegészülve a köpü – ekkor csupán csendéleti elemként alkalmazott – megjelenítésével, a szintén ezekben a hónapokban készült Konyhában című kompozícióján is feltűnik.
Munkácsy azonban egyiken sem éri el azt a jelképszerű tömörséget, amely vizsgált képünket és végleges variációját jellemzi. Nem véletlen, hogy a hetvenes évek elején készült néhány festményét, a Búcsúzkodást, a Korhely férjet, a Rőzsehordó nőt és a Köpülő asszonyt számos kutató a 17. századi holland festészet szimbolikus erejével, elsősorban Rembrandt művészetével állította párhuzamba. A holland paraszti zsánerek eredeti moralizáló tartalmát a 17. századi emblémákat vizsgáló művészettörténeti kutatás tárta fel. A köpülést ábrázoló korabeli emblémák tejjel és tejszínnel telt edényeket, köpülő asszonyokat és a közelükben játszó gyermekeket ábrázolnak. Ezek a képek – mottójuk alapján – a türelmes, rászoktatással történő nevelést szimbolizálták. Munkácsyt – bár tudjuk, hogy a hatvanas években többször másolt 17. századi holland műveket és Paál László hívására személyesen is megcsodálta Rembrandt és Frans Hals alkotásait – természetesen nem közvetlenül az említett emblémaábrázolások, hanem a moralizáló tartalmú parasztzsánerek későbbi divatja ihlethette meg. Valószínűleg látta Chardin híres, rézmetszeten is sokszorosított Jó nevelés című képét, és minden bizonnyal hatott rá, sőt talán előképül is szolgált számára Millet Köpülő nő című kompozíciója. Munkácsy és Millet 1873-ban személyesen is találkozott Barbizonban, az egyszerű emberek iránti szeretet, megértés, a kifejezés motívumai a témaválasztáson túl is kapcsolatot teremt kettőjük művészi gondolkodásában.
Szakértők kedvence
Vizsgált képünk értékelése kapcsán elkerülhetetlen felidézni a Munkácsy-kutatás történetének egyik fontos jellegzetességét, a vázlatok és a kidolgozott művek megítélése körül kialakult, évtizedekig húzódó vitát. Az életművet elemző külföldi és hazai művészettörténészek döntő többsége – Meier-Graefetől a tanítvány Rippl-Rónain és Fülep Lajoson át Rózsaffy Dezsőig – többre tartotta vázlatait, kisebb méretű műveit, mint a befejezett alkotásokat. Érvelésük szerint szenvedélyes művészi alkatának jobban megfelelt az emóciókat közvetlenebbül rögzítő, foltokban láttató formaadás, mint a lassú, precíz munkát igénylő pontos kidolgozás. Uhde, Munkácsy egyik neves német tanítványa így idézte fel mesterének jellegzetes alkotói módszerét: „Magából kikelve, tűzzel rohant a munkába felgyűrt ingujjal, mint egy mázolólegény, tombolt ide-oda a képen, míg végre a türelmetlenségtől lebírva, puszta kézzel markolt a festékbe és egyre szélesebb foltokban alakította a képet.” Rózsaffy Dezső a párizsi Gazette des Beaux-Artsban megjelent tanulmányában éppen az 1914-es és 1925-ös – néhány más, addig nem ismert vázlat mellett vizsgált képünket is felvonultató – kiállítás kapcsán Tintoretto mozgalmas vázlataihoz hasonlította Munkácsy újonnan felbukkant műveit.
Meier-Graefe és az idézett Rózsaffy éppen a Köpülő asszony két változatát állította szembe annak illusztrálására, hogy a korábban megszületett kép expresszív szépsége, megragadó festőisége felette áll a későbbi, naturalisztikusabb, kifejezésben szegényesebb képnek. A szerzők és évtizedekkel később Végvári Lajos is ezt a látszólagos ellentmondást úgy oldotta fel, hogy vizsgált képünket nem vázlatnak, hanem teljes értékű változatnak tekintették. Végvári szavai szerint: „Munkácsy nem a tiszta konstruktív felépítésre törekedett, hanem éppen a jelenség mozgásának megragadására. A nagy fizikai erőfeszítés egy szinte szenvedélyes-démonikus belső indulattal párosul. Nyilvánvaló, hogy az alak ilyenfajta felfogása alakalom volt arra, hogy Munkácsy szubjektív érzéseit fejezze ki vele.”
A Köpülő asszony ikonográfiai hagyományain, témaválasztásán keresztül szervesen illeszkedik ahhoz a művészeti hagyományhoz, melynek legfontosabb inspiráló impulzusait Munkácsy a 17. századi holland paraszti zsánerfestészetből és a kortárs francia realista iskola alkotásaiból merítette. A nemes egyszerűségű, áhítatos, intim csendtől átitatott munkaábrázolás, a szinte emblematikus, jelképszerű tömörség Courbet, Millet, Daumier monumentális valóságfelfogásával rokon. De a francia kortársak mellett a német festészet – elsősorban Wilhelm Leibl – néhány kiemelkedő műalkotása is párhuzamos törekvésekről ad számot. Leibl Öreg francia asszonyság című festménye és a Köpülő asszony nagy valószínűséggel azonos modell után készült. A két festő között – főleg Munkácsy első párizsi útja után – szoros barátság alakult ki. Leibl volt az a művész, akihez Munkácsy a legtöbb levelet írta. A német festők közül rajta kívül elsősorban két tanítványához, Uhdéhoz és Liebermannhoz fűzték erősebb szálak. Utóbbi már Düsseldorfban – a Tépéscsinálók hatására – csatlakozott Munkácsyhoz, s követve őt csaknem egy évet töltött mellette Párizsban. Bár stílusa később az impresszionizmus felé mozdulva eltávolodott mesteréétől, festői fejlődésére gyakorolt döntő hatása megkérdőjelezhetetlen.
A Köpülő nő című képen Munkácsy alkotói felfogásának és festői módszerének éppen azok az elemei dominálnak, amelyek őt saját korának vezető művészei közé emelték. A formákat összefoglaló, foltban való megjelenítés, a drámai kifejezőerőt sugárzó, sötét-világos ellentétre hangolt színkezelés és a végletekig csupaszított, tömör komponálás vizsgált festményünket az életmű egyik legfontosabb alkotásává avatja. Ám értékét nem pusztán festői kvalitásai adják. Munkácsy képei mindig többek voltak puszta művészeti alkotásoknál: olyan tárgyak, amelyek szinte ereklyeként hordozzák a szolgasorból gazdaggá váló művész mítoszát, a „démoni zseni”, az ösztönös, „barbár festőóriás” legendáját.
Molnos Péter