IRODALOM
Malonyay Dezső: Munkácsy ingóságainak árverése. Budapestu Hírlap, 1898. június 9. 2–5.
Farkas Zoltán: Sonnenfeld Zsigmond gyűjteménye. Vasárnapi Ujság, 1912. február 18. 129.
Elek Artúr: Egy magyar gyűjtő párisi gyűjteménye. Az Ujság, 1914. február 24. 10.
A Krisztus Pilátus előtt és a Golgota 80-as évekbeli sikere után Munkácsy a milleniumi ünnepségekre időzítve, 1896 tavaszán fejezte be a Krisztus-trilógia harmadik darabját, az Ecce homót. A végleges, monumentális méretű változatot az év nyarán mutatta be Budapesten az Andrássy út végén felépített, külön erre a célra szolgáló pavilonban. A festő és műve körüli érdeklődés nagyságát jellemzi, hogy a képet alig két hónap alatt több mint 310 ezer ember tekintette meg. A bibliai témában Munkácsy itt is a két világ, a nemes, magányos Istenfiú és a durva tömeg drámai szembenállását, a zseni és az átlagember feloldhatatlan ellentétét domborította ki, de a végleges, ma a debreceni Déri Múzeumban kiállított művön már nem tudta nagyívű koncepcióját maradéktalanul megvalósítani. A most bemutatott vázlaton ellenben maradéktalanul, drámai erővel érvényesül Munkácsy festőiségének expresszív ereje és lendülete, amely a bensőjében kavargó indulatokról is hiteles képet ad.
A festmény története – Sonnenfeld Zsigmondtól Latabár Kálmánig
Az Ecce homo vázlata Munkácsy halála után a párizsi műteremben maradt. A hagyatéki árverésről beszámoló Malonyay Dezsőtől tudjuk, hogy 1898. június 3-án került kalapács alá a magyar festőfejedelem képgyűjteményének java. A művek többségét Munkácsy műkereskedője, Sedelmeyer vásárolta meg, ám „néhány vázlatot egy párizsi, magyar származású úrnak” sikerült megkaparintani. A Budapesti Hírlapban megjelent hagyatéki tudósításból még nem derült ki, de alig másfél évtizeddel később már szinte minden magyar műbarát tudta, hogy a festményt Sonnenfeld Zsigmond vásárolta meg. A Vágújhelyen született bölcsészdoktor két évtizeden át budapesti német újságoknál dolgozott, majd 1890-ben Párizsban telepedett le, ahol a világhírű Hirsch Móric milliárdos iparmágnás jótékonysági alapítványainak vezetésével bízták meg. A francia fővárosban kezdett gyűjteni: igazi mindenevőként képeket, szobrokat, fa- és elefántcsont faragványokat, zománcos szelencéket, miniatüröket és bútorokat vásárolt. Jól ismerte a Párizsban élő magyar művészeket, így természetesen Munkácsyhoz is közeli kapcsolat fűzte. Az 1910-es évek elején tért haza Budapestre, ahol óriási feltűnést keltett modern szemléletű, a barbizoniakat és az impresszionistákat is felvonultató kollekciója és azt őrző pazar Tököly úti villája. A magyar gyűjtők elsősorban Corot, Courbet, Pissaro, Ribot és Rousseau alkotásaira figyeltek fel, de John Constable műveit is sokan irigyelték kortársai közül. A magyar festészetet Munkácsy Mihály tizenkettő, Paál László hat munkája képviselte, de Mészöly Géza, Zichy Mihály, Mednyánszky és Rippl-Rónai sem hiányzott a 19. és 20. század legnagyobbjai közül.
A kollekciót a nagyközönség 1912-ben ismerte meg, amikor a Vasárnapi Ujság alapos cikket és számos fényképet közölt róla. Az Ecce homo a címlapon bemutatott enteriőrfotón és a tanulmánynak is beillő, Farkas Zoltán művészettörténész által írt ismertetésben is nagy hangsúllyal jelenik meg: „Munkácsy Mihály tizenkét darabbal van képviselve. Két nagy kartonvázlat a bibliai képeihez végzett lelkiismeretes tanulmányokról számol be. Mint minden Munkácsy vázlat, erőt és biztonságot árulnak el; nincsen bennük tétovázás, keresés és éppen határozott erejüknél fogva, mely biztosan rögzíti meg az alapvető ötletet, ösztönszerűbbek, mint a kész kompozíciók. Erről tanuskodik az Ecce Homohoz festett nagy olajvázlat is, melyet a legjobb Munkácsy vázlatnak tartok. Tisztán mutatja azt, hogy Munkácsynak meglátási módja nagyon közel állott a nagy francia impresszionistákéhoz.”
Sonnenfeld az első világháború végéig tartózkodott Budapesten, utána egy évtizeden át, 1929-es haláláig újra Párizsban élt. Kollekciójából a tízes és húszas évek folyamán a legnagyobb magyar gyűjtők vásároltak: Kohner Adolf, Andrássy Gyula, Hatvany Ferenc éppen úgy, mint az Ecce homo-t egy 1918-as árverésen megszerző Schuler Gusztáv írószergyáros.
Bár a nagybányai festmények szerelmeseként, Ferenczy Károly talán legnagyobb gyűjtőjeként hírnevet szerző Schuler Gusztáv és az Ecce homo-t később tőle megszerző Tauszig testvérek is a magyar műgyűjtés figyelemreméltó személyiségei voltak, a kép legismertebb tulajdonosa kétség kívül Latabár Kálmán volt. A festményt Tauszig Róbert az Ország-Világ című lap tudósítása szerint 1958-ban apróhírdetés útján kínálta eladásra nem kevesebb, mint 55 ezer forintért. Feltehetően ezen az úton szerezte meg a legendás komikus színész, aki néhány évtized alatt tekintélyes Munkácsy-kollakciót állított össze otthonában.
Az ország leggazdagabb színésze: Latabár Kálmán és gyűjteménye
Bár kétségtelen, hogy az ötvenes és hatvanas évek Magyarországán a legtöbb hivatalos frázis távol állt a valóságtól, de akadt néhány, amely kisebb-nagyobb megszorítással ugyan, de jól írta le a helyzetet. Az egyik ezek közül így szólt: „A népi demokrácia arisztokratái a művészek és a tudósok.” Tagadhatatlan, hogy társadalmi presztízs és egzisztenciális lehetőségek terén e két kör, elsősorban a színház és a film világának ismertebb alakjai, valamint az orvostársadalom illusztris figurái messze kiemelkedtek az értelmiség többségének szerényebb viszonyai közül. Ráadásul ez a réteg abban is kivátságot élvezett, hogy sokkal gyakrabban nyílt lehetősége a külföldi utazásokra, így némi fogalmat alkothatott a nyugati elit életmódjáról. Ennek igen hasznos folyománya volt a kultúra iránti igény fokozódása. Nem csoda tehát, hogy a szocializmus évtizedeiben meglepően sok művészt, elsősorban színészt és rendezőt, valamint orvost találunk a műgyűjtők táborában. Hiszen e nemes hobbi kiteljesedéséhez szinte minden korban három dolog kellett leginkább: igény a szépre, tudás a fejben, valamint pénz a bukszában.
Egyikben sem szenvedett hiányt az 1950-es és 60-as évek szórakoztatóiparának koronázatlan királya, Latabár Kálmán. Azokban az időkben egyértelműen ő volt a legjobban kereső magyar színész. A Figyelő című gazdasági lap egyik 1958-as számában olvashatjuk, hogy a Fővárosi Operett Színháztól kapott 8000 forintos fizetése abszolút csúcsot jelentett. Mögötte a könnyű műfaj másik két sztárja, Honthy Hanna és Feleki Kamil állt hétezres havi juttatással. A prózai színészek élbolyát többek között Tolnay Klári, Uray Tivadar, Gózon Gyula, Básti Lajos, Gobbi Hilda és Várkonyi Zoltán alkotta 5000 forint körüli bérekkel. Utóbbi számunkra azért is fontos, mert ő volt a korszak egyik legjelesebb műgyűjtője.
Latabárról köztudott volt, hogy mindig, még a legvadabb kommunizmus idején is vastagon fogott a ceruzája, amikor megkérte fellépései árát. Anyagiasnak tartották, pedig csak pontosan tisztában volt tehetségével és azzal a páratlan népszerűséggel, amelyet még a letűnt rendszer népszerű filmjeivel alapozott meg. A hatvanas években sok irígye akadt, ami oda vezetett, hogy rosszindulatú cikkek sora állította pellegérre fantasztikusnak beállított jövedelme miatt – egy időre ő lett a polgári múltból ittmaradt haknikirály.
De mennyi is volt az annyi? Hiszen az említett 8000 forintot felszorozva az azóta eltelt idő pénzromlásával „csupán” félmilliós összeget kapunk, ami egyéltalán nem jelent fejedelmi vagyont. Ám akkoriban mindenki tudta, hogy az igazi „okosság” az alkalmi fellépésekben rejlik, s ebben Latabár az ötvenes években, sőt kicsit még utána is verhetetlen volt. Az említett cikk azt is tényszerűen közli, hogy e vidéki turnékon a gázsija helyszínenként 1000 forintot tett ki, s ezzel csak a már említett Feleky Kamil tudott versenyezni. A mögöttük kullogó sztároknak, Kabos Lászlónak, Rátonyi Róbertnek vagy Kazal Lászlónak fele ennyivel kellett beérniük.
Hogy tisztában legyünk a nagyságrenddel, érdemes egy izgalmas történelmi kitérőt tenni. 1956 tavaszán a kommunista vezetés legitimációs okokból minden áron igyekezett hazacsábítani az Argentínába emigrált Páger Antalt. A fennmaradt jelentésekből kiolvasható, hogy az 1944-ben politikailag kissé „odakozmált” színészt a nyakára küldött ügynökök többek között egykori pályatársainak otthoni presztízsével és szokatlanul magas fizetésével próbálták jobb belátásra bírni. Döntő érvük pedig így szólt: „Latabár Kálmán havonta 56 ezer forintot keres.” Ez valóban szép summa volt: mai értékre átszámolva közel három és félmilló forint, amiből már bőven tellett jelentős festményekre is.
Latabár egykori otthonáról szerencsére fennmaradt néhány kitűnő fénykép. A Bojár Sándor által készített egyik felvétel 1960. március 30-án készült a 40 éves színészi jubileumát ünneplő művész otthonában, családja – felesége és két gyermeke – társaságában. A falon Munkácsy Mihály Leány tálcával című alkotása lóg, amely évtizedekkel korábban Hubay Jenő budai palotáját díszítette.
Latabár Kálmán az 1950-es és 60-as évek folyamán az egyik legjelentősebb Munkácsy-kollekciót építette fel Budapesten. Egyik tanácsadója és egyben barátja a Magyar Nemzeti Galériában dolgozó művészettörténész, Bodnár Éva volt, aki számos művet közvetített a kollekciójába. A katalógusok és a fennmaradt fényképek tanúsága szerint e csodálatos alaktanulmány mellett még legalább öt Munkácsy kép lett az övé: két késői tájkép, az Éjjeli csavargók és a Zálogház vázlata, valamint a most bemutatott múzeumi rangú kompozíció, az Ecce homo.