Bíró, Lajos Beregdaróc, 1927 - 2010, Debrecen
Iskolái: a debreceni Református Kollégium, a marosvásárhelyi Magyar Királyi Hadapródiskola, az egri Pedagógiai Főiskola (magyar-történelem-rajz szak). Harcol a II. világháborúban, megsebesül, Ausztriában hadifogságba kerül.
1951-től az egri főiskolán, az Adler Miklós által vezetett rajz tanszéken tanársegéd lesz. 1956-ban, az egri forradalom egyik vezetőjévé választják. 1957-ben letartóztatják, négy évre ítélik, 1959-ben amnesztiával szabadul. 1961-től Debrecenben él. A hatvanas években a tokaji művésztelepre jár, többek között, Tóth Menyhérttel, Koszta Rozáliával, Tamás Ervinnel együtt fest. Debrecenben 25 éven át a Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Kör vezetője, sok tehetséges művész mestere (pl. Ásztai Csaba, Bodó Károly, Bihari Sándor, Kapcsa János). Az első vidéki amatőr művésztelep megalapítója Tiszacsegén, majd a ma is működő Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep egyik elindítója. Nagy szerepe volt, a magyar-lengyel képzőművészeti kapcsolatok kialakításában. Több ízben a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Kelet-magyarországi területi szervezetének a titkára. 1970 és 1980 között több forrásértékű tanulmányban írta meg Debrecen két világháború közötti, majd a háború utáni és az 1956-ot követő képzőművészeti életének történetét. 1984-1993-ig a Debreceni Műhely Képző- és Iparművészeti Alkotóközösség vezetője. Az 1995-ben bekövetkezett súlyos betegsége után már kevesebbet alkot, de még évekig részt vesz a Nyíradonyi Művésztelepen.
Díjai (válogatás):
1995: Debrecen Város Díszpolgára
1996: A Magyar Köztársaság Érdemrend Kiskeresztje (polgári tagozat)
1998: Debrecen Kultúrájáért Díj
1989: Lublin Város Díszpolgára
1967-1987: szakmai nívódíjak, emlékérmek, emlékplakettek a békéscsabai, hatvani, a debreceni országos tárlatokon.
Egyéni kiállítások (válogatás):
1968. Budapest Csók István Galéria
1975. Budapest Dorottya utcai kiállítóterem
1999. Budapest a Magyar Kultúra Alapítvány Székháza
1977. Szófia
1983. Nagyvárad
1960. Gyula, Békéscsaba, Szeged
1961-2007. Debrecen (kb. 12 alkalommal)
1979. 1998. Vásárosnamény
2007. Nyíradony
Kollektív kiállítások (válogatás):
1952-1957 Eger, területi kiállítások
Budapest Ernst Múzeum, Vidéki művészek kiállítása
1959-től Hajdú-Bihar megyei és kelet-magyarországi területi kiállítások
1961-től Békéscsaba, Alföldi Tárlat
1968. 1971. Budapest, Műcsarnok
1972. Budapest, MNG
1971. 1974. Lublin
1976-tól Hatvan Tájképfestészeti, majd Portré Biennálék
1980. Hódmezővásárhely Őszi Tárlat
1984-től a Debreceni Műhely kiállításai: Hollandia, Lengyelország, Németország, Svájc, Olaszország.
1993. 1995. Esztegom Pasztellfestészeti Biennálé
2002-2006. Négy Nemzet, csoportos kiállítások: Debrecen, Japán, Kína, Korea.
Festészete
I. OLAJPASZTELLEK KORSZAKA
Bíró Lajos, mikor kiszabadult a börtönből, Nyírábrányba ment a családja után. Tanárként természetesen nem alkalmazták, így a festészetéből próbált megélni. Nyírábrányból vitte Budapestre vonattal a képeit és megpróbálta értékesíteni, a képcsarnoki hálózat segítségével.
Festette a nyírségi tájat, a falusi udvarokat, csendéleteket, a gyerekeit, feleségét, ismerősöket, falubelieket. Ekkor sokat dolgozott olajpasztellel és pasztellkrétával. Székelyhídi Ágoston így ír (a 2007-es katalógus előszavában) erről az időszakról: „ A magány és a környezet hatására a természeti táj és a hagyományos falu ábrázolásába, festői értelmezésébe kezdett. Tájképei, hol a természet tiszta nyugalmának, hol a pusztuló tanyák és a semmibe vesző dűlőutak fájdalmas elmúlásának hangulatát idézték fel.” Több kritikusa szerint, munkásságának ez a vonulata, az alföldi festészet hagyományaihoz kapcsolódik.
II. „SZINTETIKUS OLAJ” KORSZAK
Stílusa a hatvanas években megváltozott. Ez a változás részben a tokaji művésztelepen töltött nyári hónapoknak köszönhető, ahol megismerkedett és baráti kapcsolatba került több tehetséges festővel, illetve annak, hogy új festői anyagokkal kezdett kísérletezni. Először a gouache technikával kísérletezett (ami egy temperához hasonló vízfesték), majd áttért az olajos, walkid alapú fedőfesték használatára, ami jóval hígabb a klasszikus olajfestéknél és egyfajta összefogott előadásmódra alkalmas anyag. Ekkor születtek a „legendás” hófogókat, boglyákat ábrázoló művek. Eltűntek az élénk színek a „palettájáról” és drámai hangulatú kékes szürkék, feketék, tört barnák, fehérek határozták meg a képek színvilágát.
Ezeket a műveket először Budapesten, a Csók Galériában mutatta be 1968-ban. A kiállítást D. Fehér Zsuzsa művészettörténész rendezte, aki így írt a katalógus előszavában:
„A megmunkálás szenvedélyessége azt az illúziót kelti a nézőben, mintha előtte zajlana le az alkotói folyamat. A formák nem fagynak meg, hanem izzó lávafolyam megpihenéséhez hasonlóan fokozzák a belső mozgás erejét. Megfogalmazható közelségbe kerül képeinek jelentése is. A valóság egy részlete az alkotói izgalom közvetítésével kerül a táblára, s a lendületes ecsetvonásokba sűrűsödött festőindulat ezt a valóságdarabot drámai tartalommá emeli… Szinte meglepő, hogy… mennyi érzékenységet és mennyi romlatlan alkotói hitet halmozott fel magában.” Később a képek drámai expresszivitását és „mélytüzű alföldiségét” hangsúlyozza.
Bíró Lajos festészetének nagy korszakát, az úgynevezett „szintetikus olaj” korszakot, az 1975-ös budapesti kiállítása zárja. A katalógus előszavában Ury Endréné méltatja művészetét: „Művészete beérőben van, megtalálta a számára legjobban járható utat, a művészi kifejezésnek azt a módját, mellyel a legtöbbet tudja elmondani a világnak és önmagának.”
„ Az alföldi festészet különös, expresszív, monokróm modernitását, a drámai absztrakcióig fokozza” (Antal István, a 2007-es katalógusban)
III. PORTRÉSOROZATOK
Művészetének egy másik vonulatába tartoznak a portrék. Szintetikus olajjal is fest nagyszerű portrékat, önarcképeket, de a pasztellkrétával kísérletez ki egy olyan egyéni előadásmódot, melyre a laza festőiség, az artisztikus felületek, ugyanakkor az anatómiai pontosság és a karakter tökéletes megragadása is jellemző. Ezeket a portrékat családjáról, barátairól, híres debreceni művészekről, professzorokról készíti. Első portré kiállítását 1980-ban rendezi Debrecenben, amely nagy visszhangot vált ki a városban.
Az 1970-es évek végén, a Református Kollégium felkéri, hogy fesse meg többek között Bethlen, Apafi, Bocskay életnagyságú, egész alakos portréit, majd az Irodalmi Múzeumtól is kap egy hasonló felkérést, ahol híres írókat kell megfestenie. Ezeket a képeket (amelyek ma az Irodalmi Múzeumban, illetve a Református Kollégiumban megtalálhatók) nagyon igényesen, a korhű ruhákat, fegyvereket is tanulmányozva, több évig festi.
IV. „RÓZSÁK és TENGER”
A „nagy portrék” festése után, már nem tért vissza a „szintetikus olaj” technikához, hanem egy látványosabb, színesebb stílust alakított ki, melynek műfaja, témája, a virágcsendélet lett.
A „szintetikus olaj” korszak expresszivitása, egy kicsit színesebb, kifinomultabb változatban még egyszer visszatér művészetében, mégpedig a tenger témájú alkotásaiban, melyeket a litván tengerparton töltött időszak ihletett.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
