IRODALOM:
Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Bernáth Mária–Nagy Ildikó, Magyar Nemzeti Galéria, 1998.
Neuillyben. Rippl-Rónai József és James Pitcairn-Knowles. Szerk.: Keserü Katalin, Ernst Múzeum, Budapest, 2004.
Farkas Zsuzsa: Rippl-Rónai József. Kossuth–Magyar Nemzeti Galéria, 2006.
Mona Lisa mosolya
Álmodozó tekintetű, törékeny francia hölgy, a párizsi századforduló kifinomult miliőjéből: ő volt Rippl-Rónai József skót barátjának, James Pitcairn-Knowles-nak szerelme, a „rejtélyes hölgy”, Yvonne, aki a visszaemlékezések szerint III. Napóleon császár balkézről származó leánya volt. Szája szegletében a szfinxek – a szimbolizmus idején különösen kedvelt – megfoghatatlan mosolya bujkál, épp olyan sejtelmesen, mint Mona Lisánál. Igéző jelenség: feltornyozott sötét frizurával, a lélek mélyére ható barna szemekkel és a karcsú nyakára felkúszó magas, zárt gallérú fekete kosztümmel. A bal oldalról beeső fény különös karaktert ad éteri megjelenésének. A whistleri esztétika szellemében tartott, visszafogott színvilágú figura mögött egy ízig-vérig Rippl-Rónaira jellemző, delikát színpárosítás tölti ki a hátteret. A hatalmas karosszék színe az ünnepelt festő Róma dombi villájának türkizzöld falfestését előlegezi meg, ami a „kukoricás korszak” számos képéről lehet ismerős. Ezt az élénk tónust ellenpontozza a háttér egynemű lila felülete, különleges színkultúráról tanúskodva. Hasonló színkontraszt tér vissza Rippl-Rónai több későbbi képén, például Petrovics Elek mögött: a türkizre átszínezett füles fotel és a szürke háttérfal kettősén (Petrovics Elek és Meller Simon, 1910).
Párizsi pályakezdés
Rippl-Rónai nem „megfordult” Párizsban, mint oly sok magyar művész, hanem egész tudatosan települt ki, dolgozott Munkácsy szárnyai alatt, közben előkészítve saját pályakezdését. Kereste kortársainak, a sejtelmes hangulatokra fogékony Nabis csoportnak a társaságát. Pontosan tudta, hogy a párizsi művészek tolongó tömegéből csak egy nagyszabású attrakcióval tud kitűnni. Ezért készült nagyon komolyan első, Palais Gallierában megrendezett, 1892-es kiállítására. Jogos szorongása büszkeséggé változott át, amikor a megnyitót elárasztó elegáns közönség véleményét levélben írta meg apjának: „Kiállításom általában mindenkit meglepett eredetiségénél fogva... mindenben sok ízlést látnak. Annyi bizonyos, hogy a Párizsban élő 25 000 festő közt előnyösen fognak ismerni és egy kis névre is szert teszek, máris tudják, hogy van egy Rónai nevű magyar festő, aki az ő francia ízlésüknek teljesen megfelel.”
Francia műértők között
Rippl-Rónai párizsi bemutatkozó kiállítása a Pester Lloyd 1882-es tudósítása szerint is komoly sikereket hozott: „Az a tény, hogy a kiállítás több darabja már ismert párizsi magángyűjteményekhez tartozik, azt mutatja, hogy ez a fiatal, eredeti magyar tehetség a legjobb úton van ahhoz, hogy Párizsban érvényesülni tudjon.” Rippl-Rónai ekkor sajátította el az 1890-es években népszerű pasztelltechnikát, aminek borongós sejtelmessége, delikát artisztikus kifejezésmódja jól illeszkedett a kifinomult párizsi közönség esztétikai világához. (Ehhez tért vissza idős korában Kaposváron, amikor a hazai műtárgypiacon gyakran szereplő pasztellportréinak túlnyomó többségét készítette.) A francia műértők még ma is pontosan értik ezeknek a műveknek a kifinomult szépségét, nem véletlen látható a Musée d'Orsay állandó kiállításán, a pasztell teremben – Degas- és Denis-művek között – a nyolcvanas évek óta Rippl-Rónai 1891-es Nő virággal című híres kompozíciója. Bár a Rippl-Rónai-szakirodalom „fekete korszakként” tartja számon ezt a korai párizsi időszakot, nem kizárólagosan a whistleri sötét tónusok voltak rá jellemzőek, hanem inkább a diszkrét kontrasztokra épített színpaletta – ahogy a most vizsgált portrén a türkiz-lila páros.
A „szellem finom árama”
A kép szélesebb holdudvarát az életműben a Nemzeti Galériában őrzött Nő fehérpettyes ruhában (1892) karcsú alakja jelenti, valamint zöld füles fotelben szivarozó művészt ábrázoló Szinyei Merse Pál képmás (1911, MNG). Rippl-Rónai feltehetőleg párizsi tartózkodása alatt készítette, az 1890-es évek végén, amikor kiforrt arcképfestői tudománya. Legpontosabban a későbbi múzeumigazgató, Petrovics Emil méltatta – 1906-os kiállításán – portréinak páratlan lélekábrázoló képességét: „Vegyük szemügyre Rippl-Rónai arcképeit. A puritánságig menő, szinte szegényes egyszerűségük ötlik először szemünkbe, amint előállításuk is a legegyszerűbb eszközökkel történt; egy-két ecsettel és négy-öt színnel van legtöbbjük megoldva. Ily szűkszavú előadásban természetesen nem jut hely a külsőségek tüzetes leírásának, a ruha, a haj, körmök és egyéb részletek hű kimunkálásának, mely oly örömmel tölti el a nézők egy részét. De nagy erővel válik ki a képből az, amit a művész az ábrázoltban különösen megérzett, s aminek közlésére minden igyekezetét összesítette: az emberi lélek. A vonásokon a szellem finom árama szalad végig; a lélek mintegy kiszökken az arcból s elébe jön fürkésző tekintetünknek.”
Élet a neuillyi ódon házban
A párizsi művészeti színtér nemzetközi társaságában néha egész különös barátságok szövődtek. Ilyen a gazdag skót családból származó James Pitcairn-Knowles és a kaposvári festő testvéri szövetsége. Mindketten 1887-ben érkeztek Párizsba, és Munkácsy estélyein ismerkedtek meg egymással, ahová Rippl-Rónai mint a festőfejedelem segédje volt bejáratos. Pitcairn-Knowles gazdag, műgyűjtőként is ismert, posztókereskedő apja révén juthatott be a sikerei csúcsán álló művészfejedelemhez. A más társadalmi rangú, de hasonlóan gondolkodó fiatal művészek összefogtak, bevéve Aristide Maillolt is triumvirátusukba. Pitcairn-Knowles és Rippl-Rónai 1892–1899 között együtt laktak egy antik bútorokkal berendezett, ódon házban a Párizs melletti Neuillyben (a bérlő a tehetős skót volt). Sok, később híressé vált festőbarát megfordult itt vendégként, Bonnard-tól Vuillard-ig. Ebben a borongós, meghitt otthonban velük élt Rippl-Rónai későbbi felesége, Lazarine és a korszak vége felé Pitcairn-Knowles különös barátnője, a „rejtélyes hölgy”, az „ájtatos magaviseletű” Yvonne.
Egy régi fotó és szöktetés a zárdából
Ismert az a femme fatale-os beállítású archív fotó (MNG Adattár, ltsz.: 5143/1950.14.), amit feltehetőleg Rippl-Rónai készített a könyökét felemelő, fekete ruhás Yvonne-ról. A fénykép és a 2004-es közös Knowles–Rippl-Rónai-kiállítás katalógusában közölt öregkori fotó alapján a most vizsgált, valamikor 1900 környékén készült pasztellportré modellje egyértelműen azonosítható Yvonne-nal. A különös, előkelő hölgy eredeti nevét – sőt, első férjének nevét se! – tudta kideríteni eddig a kutatás. Jeremy Howard 2004-es tanulmányából viszont ismerjük különös életének pár részletét. Mikor az 1890-es évek vége felé a borongós lelkivilágú, neurózisra hajlamos Pitcairn-Knowles elhatározta, hogy kolostorba vonul, ott találkozott ezzel a különös asszonnyal. A nő egy idős francia herceggel való rossz házasság miatt menekült a zárdába, már a haját is levágatta, hogy apácának álljon. De e helyett – mint egy Balzac-regényben – összekötötték életüket, a skót festő magával vitte neuillyi otthonába.
III. Napóleon leánya
Mikor a következő években, valamikor 1900 körül Pitcairn-Knowles elvitte új szerelmét gazdag családja közös wiesbadeni nyaralására, szigorú szabályokat fektetett le az inkognitó érdekében: a hölgy kilétét nem lehetett taglalni, egyszerűen Yvonne-ként kellett szólítani, mintha a festő felsége lenne. Ekkoriban ért véget Rippl-Rónai és Pitcairn-Knowles közös neuillyi tartózkodása, feltehetőleg épp a magánéleti változás hatására. A skót művész Németország felé vette az irányt (francia barátnőjével), míg a magyar Kaposvár felé (Lazarine-nel az oldalán). Pitcairn-Knowles és a rejtélyes Yvonne – rövid angliai kitérő után – 1902-ben Wiesbaden mellett vásárolt birtokot, majd építtetett egy házat. A skót művész Andrew nevű, fotográfus öccse leveléből különös részletek derültek ki: „Gyakran meghívtak, hogy töltsek náluk egy napot. Egyszer Yvonne hálószobájában voltunk. Öltözőasztalán ezüstkeretes fénykép. »Ez volt az apám« – mondta, és várta, hogy felismerem. Nem ismertem fel, úgyhogy megmondta: III. Napóleon.” Ebből a forrásból tudjuk, hogy az egymás között „rejtélyes hölgyként” emlegetett Yvonne-nak alapos oka volt a diszkrécióra.
Hercegek és kastélyok
Andrew leveléből további életrajzi részletek is kiderülnek: „Anyja udvarhölgy volt, rangon aluli kapcsolat. Úgy látszik, Eugénie (a császárné) nem bánta, és Yvonne keresztanyja lett. Yvonne elmondta, hogy gyermekként gyakran tartózkodott Angliában, a császárnénál… Férje… herceg, elfelejtettem a nevét, nála sokkal idősebb volt. Nagyon boldogtalan volt.” Minden különcsége ellenére, Yvonne regényes élettörténete nem tűnik kitalációnak. Lakásukban díszes bútorok voltak I. Napóleontól, ízlésében és stílusában megfelelt a francia arisztokrácia kívánalmainak. Ráadásul olyan tetemes vagyonnal rendelkezett, hogy Pitcairn-Knowles örökségével megtámogatva egy pompás kastélyt építtettek maguknak Freudenbergben. Yvonne – többnyire hamis – papírjain Marie-Eugénie Victorie Guérinet néven szerepelt, de idős korára inkább csak „Madame Louis”-nak hívatta magát. (Ne felejtsük el, hogy ez már a harmadik köztársaság kora!)
Bonaparte öröksége
III. Napóleon a nagy Bonaparte Napóleon öccsének és egy francia hercegnőnek volt a fia, aki az első utód, a Sasfiók halála után rangidős Bonaparte-örökösként lépett fel. 1848-ban előbb köztársasági elnöknek szavazta meg a nép, majd kihirdette a Második Császárságot, és III. Napóleon néven elfoglalta a trónt. Közel két évtized prosperáló gazdasága és változó sikerű, kalandor külpolitikája után 1870-ben megbukott, és lemondott. A köztárság elől a szomszédos Angliába települ át, ahol 1873-ban hunyt el. Bár szerelmi házasságban élt, ifjúkorától kezdve híresen sok szeretőt tartott. Egyáltalán nem hihetetlen, hogy a rejtélyes Yvonne a császár balkézről származó leánya lett volna. (Bár a kutatás, jelesül Jeremy Howard szerint az is lehetséges, hogy mivel Yvonne a kevés ismert dokumentuma szerint 1870-ben született, az akkorra már legendás szexuális étvágyát elveszítő, vesekőtől szenvedő III. Napóleon helyett fia, Labenne grófja volt az apa.)
Egy barátság mementója
Yvonne és Pitcairn-Knowles életvitele freudenbergi kastélyukban kifejezetten udvari jellegű volt. Két tucat szolga leste kívánságaikat, teát ittak a kerti pavilonban, luxusautót tartottak és álarcosbálokat szerveztek. Az asszony évekig a neurózistól szenvedő férfi ápolónőjévé és őrző angyalává vált. Közben Rippl-Rónaival való barátsága nem szakadt meg soha, levelek, fotók és festmények tanúskodnak róla. Yvonne 1909-ben hagyta ott a freudenbergi kastélyt és Pitcairn-Knowles-t. Kevés nyom maradt utána. Ahogy Jeremy Howard fogalmazott: „A »rejtélyes hölgyről« annyit tudunk, hogy alacsony volt (1.60 méter), barna haja és szeme volt, és gyakran viselt hosszú fehér öltözetet és fátylat. A freudenbergi időszakban művészként is működött. Három pillangót ábrázoló melankolikus festménye Rippl-Rónaihoz került Kaposvárra.” Rippl-Rónai pedig – feltehetőleg – a most felbukkant, költői szépségű pasztellportrén örökítette meg rejtélyes, éteri karakterét.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
