Irodalom
CLIV. Fenyő György gyűjteményes kiállítása és Ferenczy Károly hagyatékában maradt ismeretlen műveinek kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest, 1935.
Fenyő György elfeledett művészete. Szerk.: Bodó János – Tóth Zoltán – Nagy Zsófia – Kerekes Dóra, FreylerArt, Budapest, 2020.
Norwalli Konek Emil: A Viribus unitis elsüllyedése. Uj Idők, 1939/44., 547–550.
Nosztalgia a Monarchia után
A méltatlanul elfeledett, csak a közelmúltben újrafelfedezett két világháború közötti festőművész, Fenyő György nagy méretű festményén egy matrózruhás testvérpár áll egy üres karosszék mellett a teraszon. Az École de Paris naiv, álomszerű bájával előadott figurák körül valószerűtlenül billen meg a tér, felülírva a perspektíva hagyományos törvényeit. A kompozíciót a zöldre festett kovácsoltvas korlát határozza meg, amely ferdén metszi keresztbe a képteret, a vászon alsó felét keresztirányú rácsozattal töltve meg (eltéveszthetetlen utalás Manet-ra). A balkon barna csempéinek fugái és a zöld, nyitott spalettaajtó vízszintes sávozása bonyolult szerkezetű, kiérlelt főművé avatja az alkotást. Fenyő széles, párizsias iskolázottságú ecsettel dolgozott a képfelületen, hol a részletgazdag elbeszélőerőnek engedve (például a kárpitozott fotelnél), hol pedig a festéktraktálás ösztönös vágyának (például a szobára nyíló ajtó sötéten tükröződő üvegtábláinál).
Az emblematikus tömörségű kompozíció jelképiségének megfejtésében a matrózsapkák felirata segít. A türkiz fotelre dobott fejfedőn a „Tengerre magyar!” patetikus felszólítása betűzhető ki, míg a kisebbik gyerek sapkáján a latin „Viribus unitis” felirat. A „Viribus Unitis” (egysült erőkkel) Ferenc József osztrák császár uralkodói jelmondata volt, egyszersmind a soknemzetiségű birodalom hadseregének jelszava. Így nevezték el a Monarchia 1911-ben épült Tegetthoff-osztályú csatahajóját is, amelyet az első világháború utolsó pillanatában, miután Horthy Miklós altengernagy átadta a délszláv erőknek, olasz búvárkommandósok robbantottak fel a pulai kikötőben. Nemcsak az osztrák–magyar hajóhad vezérhajóját süllyesztették el ekkor, de szimbolikusan az Osztrák–Magyar Monarchiát is. Ahogy az egyik túlélő tiszt, Konek Emil írta visszaemlékezésében: „A volt cs. és kir. flotta büszke vezérhajójának elsüllyedése – alig néhány órával a hajóhadnak legfelsőbb parancsra »a birodalombeli szerbek, horvátok és szlovének nemzeti tanácsának« való átadása után – különösen megrendítően hatott miránk, haditengerészekre. Viribus unitis! Ferenc József jelszava volt! összeomlott a birodalom, megszűnt az együvétartozás – és ennek mintegy jelképeként, elsüllyedt a jelszó névviselője, az utolsó cs. és kir. flotta-vezérhajó! Ezzel a megrázó »utolsó felvonás«-sal zárult le a cs. és kir. haditengerészet élete. A függöny legördült.” Fenyő szimbolikus erejű kompozíciója – a feliratokkal és az üres „trónussal” – az egyszer volt Monarchiának állít nosztalgikus erejű, gyermeki álmokat idéző emlékművet.
Bohém élet és elfeledés
Fenyő György elfeledett életművét a 2020-as felfedező könyv és kiállítás adta vissza a közönségnek. Ennek köszönhetően elevenedett meg az a festőművész, aki – apja, Fenyő Miksa szerkesztő révén – ezer szállal kötődött a Nyugat szellemi holdudvarához, a polgári radikálisokhoz. A fiatal Fenyő magánúton képezte magát, előbb Berény Róbert szabad szellemű városmajori iskolájában, majd a kubizmusért lelkesedő Kmetty János szárnyai alatt. Később megfordult Münchenben, tanult Kokoschkánál Drezdában, végül pedig a neves párizsi Julian Akadémián. A fiatal Fenyő a korai nagy moderneket bálványozta. Ahogy életrajzának szerzője, Kaszás Gábor írja: „Sajátos hangvételű festészetét Cézanne, Gauguin, Van Gogh imádata, a francia impresszionizmus és posztimpresszionizmus mestereinek tisztelete, valamint a kubizmus új, a kép médiumát alapvetően átértelmező elmélete alapozta meg.” A 20-as évek közepi pezsgő párizsi művészeti életben az École de Paris gyakorolt rá nagy hatást, valamint az olyan nagy mesterek, mint Matisse, Braque vagy Picasso. József Attila találkozott vele Párizsban, és levélben számolt be a törött lábú barát felépüléséről: „Fenyő Gyurka él és virul, mikor megérkeztem, már táncolt. […] De persze neki lányok után kell szaladgálni. A most vizsgált festmény alapján erősen foglalkoztatta Manet vékony francia balkonrácsok és zöld spaletták közé komponált ikonikus Erkélye (1868, Musée d’Orsay, Párizs) és Modigliani ovális fejformái.
Fenyő – egy hosszabb olaszországi tanulmányút után – Londonban mutatkozott be először egyéni kiállítással 1930-ban. A magyar közönség a nagy sikerű anyagot nem sokkal később az Ernst Múzeumban tekinthette meg. A hazatelepülő fiatal festő bekapcsolódott a pesti művészeti életbe, megismerte a befolyásos Fruchter Lajos műgyűjtőt, kiállította a Tamás Galériában, a KUT és a Munkácsy-céh pedig a tagjai közé fogadta. 1935-ben újabb egyéni tárlatot rendezett az Ernst Múzeum termeiben, itt szerepelt a Gyerekek az erkélyen című képe, amely minden bizonnyal azonosítható a most felbukkant alkotással. A tárlathoz írt katalógus előszavában Lázár Béla a művész álomszerű karakterét domborította ki: „Az olaszországi tájak klasszikus leegyszerűsítései után Fenyő György naiv önlelkéhez menekült, az öntudat alól szedte elő a formákat, melyek mintha gyermekkori álmaiba varázsolták volna vissza. A magányos fűzfa mágikus ereje meséket susogott egykor a gyermeknek, melyek most, hogy palettáját kezébe fogta, ott zsongtak körülötte. A kertek, parkok, sok szoba belseje és alakjai bennök mind megannyi elvarázsolt őmaga, vagy legalább is álmainak árnyképei. Úgy ülnek, állnak, heverésznek elmélázva az álom tündéri játékában, mint ahogy az élet mindennapi valóságában sohasem, mert súlytalanok, tehát alig érintik a széket vagy a díványt, ahol ülnek, mert leheletszerűek, tehát nem tömegszerűek, nincs súlyuk, a pázsit nem horpad be alattuk, akkor sem, ha távoli klasszikus emlékekként visszajáró kísértetekké válnak.”
A Fenyő család bujkálva élte túl a vészkorszakot, a festő életműve csak egy szerencsés véletlennek köszönhetően nem semmisült meg az ostrom alatt. A holokauszt kísértő árnyaival küzdve és modern, franciás karakterű festészetével nem találta helyét az 1945 utáni képzőművészeti életben. Az 1956-os forradalomig a Szépművészeti Múzeum restaurátoraként dolgozott. A határok megnyílásakor Londonba emigrált feleségével, Hatvany Violával. Évtizedekig élt Nagy Britanniában teljes elfeledettségben. Kivételes szerencse, hogy ez a magas kvalitású életmű nem semmisült meg, újrafelfedezése után pedig olyan kimagasló főművek is felbukkannak, mint a most elemzett alkotás.