A Centre Pompidou Kandinszkij-könyvtárának kimeríthetetlen weboldalán páratlan élmény elmerülni egy párizsi fényképész közel 130 ezer darabos fotóanyagában. Az 1895-ben született Marc Vaux hagyatéka valódi időutazás a 20. század első felének Párizsába. Az asztalosból lett fotós nem klasszikus értelemben vett „fotóművész” volt: bár készített hagyományos művészportrékat is, önálló, autonóm kompozíciók alkotása helyett sokkal inkább azt tartotta feladatának, hogy pontosan dokumentálja az elé kerülő műalkotások szinte végeláthatatlan sorát. Az 1920-as évektől kezdve ő lett a „párizsi festők fotósa”.
A magyar művészek közül többek neve is megjelenik Marc Vaux közel ötezer alkotó műveit dokumentáló fotóanyagában. Kassák Lajos, Farkas István, Medgyes László, Tihanyi Lajos, Vértes Marcell és Járitz Józsa festményei mellett Fried Tivadar, vagy ahogy Franciaországban és Amerikában hívták, Theodore Fried műveinek reprodukciói is megtalálhatók a hagyatékban, annak fényes bizonyítékaként, hogy a magyar avantgárd az 1920–30-as években is szervesen kapcsolódott az európai modernizmus fő áramlataihoz.
Az 1902-ben Budapesten, egy ékszerész és órásmester fiaként született, gyermekéveit Szegeden töltő Fried Tivadar 1920-ban Rudnay Gyula tanítványaként kezdte művészi tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán. Az évtized közepén Bécsbe költözött, ahol hamarosan önálló kiállítással mutatkozott be a szintén magyar származású neves műkereskedő, Hugó Heller által alapított galériában.
A fiatal magyar festő 1925 nyarán Párizsba költözött, műtermet bérelt a Montmartre-on, és hamar az École de Paris zömében emigránsok által dominált művészeti életének egyik jól ismert alakjává vált. Ideje nagy részét a legendás Dôme kávéházban töltötte, így nem meglepő, hogy hamar összeismerkedett André Kertésszel, akivel életre szóló barátok lettek. Kapcsolatuk mélységét és kölcsönösen inspiráló hatását bizonyítja, hogy 2013-ban egy neves művészeti galéria együtt mutatta be alkotásaikat a New York-i közönségnek.
Fried már párizsi tartózkodásának első évében kiállított az Őszi Szalonban, egy olyan művészcsoport tagjaként, amelynek jelentőségét többek között Picasso és Chagall neve fémjelzi. Bár műveit számos alkalommal bemutatták a francia fővárosban, Bécsben a Hagenbund tárlatain, sőt 1935-ben Prágában is jelentkezett egy nagyobb anyaggal, időről időre a festészet mellett az alkalmazott művészetek területén is kipróbálta tehetségét. Ruhákat tervezett egy párizsi divatháznak, sőt számos alkalommal bábművészként lépett fel a Blattner Géza által alapított, Arc-en-Ciel nevű avantgárd társulattal. A jénai Kunstwerein 1927-ben megvásárolta gyűjteményébe Fried Vak játékkészítő című alkotását, amely tíz esztendővel később már a náci Németország Entartete Kunst (Elfajzott művészet) című kiállítássorozatán is a közönség elé került.
A német invázió és a Vichy-kormány megalakulása után Fried – a világhírű Jacques Lipchitz szobrászművésszel együtt – először Toulouse-ba menekült, majd Casablancán keresztül 1942 nyarán sikerült az Egyesült Államokba utaznia, ahol élete hátralévő részét töltötte.
A Sárkányeregető fiú Fried Tivadar párizsi korszakának kiemelkedő darabja. A teljes képmagasságot kitöltő, monumentalitást sugárzó főalak egy hegyekkel övezett tengeröböl stilizált látképe előtt jelenik meg. A plakátszerű tömörséggel megfogalmazott látvány robbanó dinamikáját a szaftosan felvitt festék szinte reliefszerű faktúrája, a plasztikusan futó ecsetvonások áradó domborulatai fokozzák a végletekig. Bár a kompozíció távolról Bortnyik Sándor korabeli műveit, leginkább a Géplovag című vásznát idézi, a Sárkányeregető mégis inkább a minden korabeli stílusirányzatot franciás könnyedséggel elegyítő párizsi iskola világához sorolható. Az École de Paris fogalmát stiláris jellemzők alapján szinte lehetetlen pontosan körülírni. Tagjait nem annyira a konkrét közös művészeti szabadiskolák kapcsolták össze, hanem fontosabb volt az az internacionális közösség, ahol egyszerre volt jelen és hatott egymásra a világ legkülönbözőbb helyeiről érkező művészek egyéni látásmódja és alkotói stílusa.
Ami a festői eszközök terén mégis rokonságot teremt e soknemzetiségű művésztársadalom eltérő kultúrájú tagjai között, az a Cézanne festészetében gyökerező konstruktív, szerkesztő szemlélet, a kubizmuson és expresszionizmuson átívelő modern művészi hagyomány tisztelete, valamint Matisse színkultuszának irányadó volta. A végletekig fokozott dekorativitás jellemzi az itt születő művek zömét, a téma helyett a par excellence festőiség, a patetikus, az értelemre apelláló kritikai hang helyett a szemet gyönyörködtető artisztikum dominál. Fried Tivadar most felbukkant kompozíciója ebbe a megunhatatlan stíluskavalkádba illeszthető bele, miközben új színnel gazdagítja a 20. századi magyar festészet kimeríthetetlen emlékanyagát.
Molnos Péter