Irodalom
A főváros vásárlásai a Műcsarnok tárlatán. Pesti Napló, 1933. május 13.
Genthon István: Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig. Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1935.
Lyka Károly: Festészetünk a két világháború között (1920–1940). Visszaemlékezések. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1956.
Haulisch Lenke: Vaszary (1867–1939). Képzőművészeti Alap, Budapest, 1960.
Haulisch Lenke: Vaszary János. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1978.
Petrovics Elek–Kárpáti Aurél: Vaszary. Athenaeum, Budapest, [1941–1942].
Plesznivy Edit: Vaszary János. Kossuth–Magyar Nemzeti Galéria, Budapest 2007.
Rabinovszky Márius: Révész István gyűjteménye. Magyar Művészet, 1936, 204–214.
Rum Attila: Vaszary János. Bumbum, Budapest, 2005.
Simon Gy. Ferenc: Híres festmények. Képes Újság, 1974/50., 14.
Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Veszprémi Nóra, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Vaszary kertje: Vaszary János és Tata. Szerk.: Kövesdi Mónika, Kuny Domokos Múzeum, Tata, 2015.
Dr. Vitéz Nagy Zoltán: Új magyar művészet. Száz év szobrászata és festészete. Athenaeum, Budapest, 1941.
Az ikonikus Vaszary
A Parkban című téma nemcsak az érett Vaszary ünnepelt fehér korszakának, de az egész életműnek a legrangosabb főműve, mindenki által ismert ikonja. Haulisch Lenke, a művészről írt 1960-as monográfiájában a legjellegzetesebb Vaszary-műként jellemezte: „E korszakának legismertebb alkotása kétségtelenül a Parkban című festmény. Nagyon sokan, Vaszary nevét hallva, ezt a művét képzelik maguk elé. (…) Dekoratív háttérré simított, smaragdzöld gyepszőnyegen, lilatörzsű fák előtt, kertiszéken és nyugágyon három nő pihen a festményen, háttal a szemlélőnek, a napi divat szerint öltözve. Szűkszavú, mégis érzékletes előadásmódja, artisztikus kompozíciója a japán festészet csodálatos alkotásait juttatja eszünkbe”. A kép könnyed, japános eleganciája magával ragadó; ezt erősíti a beszélgető három nőalak odalehelt sziluettje, a nyugszékek pár vonallal érzékeltetett szerkezete és a fák dallamos ívben meghajló lila törzse. Az egészhez a kontrasztos hátteret, az „alapot” a széles ecsettel elkent nedvzöld pázsit teremti meg, ami észrevétlenül telik meg földszínekkel a terasz felé közeledve alul, és finoman világosodik bele a jelzésértékű égbe a fák mögött a magasban. A figurák a korabeli art deco divatot visszhangozzák, de a kompozíció különlegességét a japán metszetekről örökölt kihagyásos szerkesztésmód teremti meg. A festmény középpontjában a pázsitszőnyeg monokróm „üressége” áll, az a bravúrosan modern gesztus, mely a csendes délutáni beszélgetés elrévedő szüneteit jeleníti meg, belevegyítve az elrepült nyár utáni nosztalgikus sóvárgás mélyről feltörő érzését.
Az első, 1941/1942-ben megjelent Vaszary-monográfiát jegyző Kárpáti Aurél a Parkban híres példáján keresztül mutatta be a festő jellegzetes virtuozitását: „Arra, hogy miképp alakítja át Vaszary a maga sajátos festői látományává a valóságot, talán legjobb példa a Parkban. Kevesebb szóval ennél többet mondani majdnem lehetetlen. Az odavetett ecsetvonásokkal rajzolt, színes kerti székek, a bennük ülő nőalakok sziluettje, az egyetlen világoszöld folttá simított üde gyepszőnyeg, a föléje boruló lombok sötét kontrasztja, a kígyózó fák lilás törzse s a hátul megvillanó ég mélykékje: mind csupa dekoratív jelzés. Az egész mégsem puszta dekoráció. Ellenkezőleg, teljes és tökéletes illúziója az élő valóságnak. Csak a legnagyobb japán mesterek tudtak ilyen rafináltan egyszerűek, ennyire zseniálisan sűrítettek, egyszerre tudatos és spontán kifejezőerejűek lenni. Micsoda hatalmas kultúrából szűrődött le ez a páratlan technikai biztonság. Mindaz, amit Vaszary valaha tanult, vérré váltan, összegezve él ebben a fölényes tudásban. (…) Mert Vaszary csak tanult, de sohasem utánzott s mert művészi nacionalizmusa nem az elkülönítő, inkább az egyetemes művészettel összekötő, közös vonásokat kereste.”
Ünnepelt főmű
A kiválóan dokumentált, több változatban megfestett Parkban Magyar Nemzeti Galériában őrzött első variánsa 1928-ban készült. (Vagyis Vaszary utolsó, „fehér alapos korszaká”-ban.) A Műcsarnok 1933-as, átfogós nemzeti csoportos bemutatóján, A magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter által rendezett Nemzeti Képzőművészeti kiállításon láthatta először a közönség (kat. 643.). A főváros – több más alkotással együtt – megvette a képet a minisztériumi rendezésű tárlatról. A festmény ezt követően több nemzetközi kiállításon is megfordult, előbb az 1934-es Velencei Biennálén, majd a magyar 20. századi művészetet bemutató londoni csoportos tárlaton 1937-ben a Morland House-ban. Ezt követően a Dr. Kopp Jenő által rendezett, a Fővárosi Képtár gyűjteményéből válogatott kiállításra is bekerült a Nemzeti Szalonban 1937-ben. A festmény már születésekor kortárs ikonná vált, folyamatosan szerepelt a művészettörténeti összefoglalókban. Genthon István közölte reprodukcióját Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig című könyvében 1935-ben (két évvel a mű első kiállítása után!). Politikai oldaltól függetlenül minden korszak-összefoglalóban helye volt: Dr. Vitéz Nagy Zoltán 1941-es Új magyar művészetéből ugyanúgy nem hiányozhatott, mint Lyka Károly 1956-ban kiadott Festészetünk a két világháború között című kötetéből, illetve – a hatvanas évektől kezdve – a rangosabb nemzeti művészettörténeti válogatásokból vagy albumokból. (Az intézményi átszervezések miatt az ötvenes években a festmény átkerül a Szépművészeti Múzeum tulajdonába, majd kikötött az 1957-ben alapított Magyar Nemzeti Galériában.)
A nagy Park sorozat
A Vaszary-féle párizsias modernségre nyitott polgárság rajongott a festményért. A művész egyik újságíró barátjának, Sós Endrének 1933-ban írt egy – viccelődve zsörtölődő – levelet, amiből kiderül, hogy olyan népszerűvé vált egy csapásra a parkos téma az 1933-as kiállítás után, hogy többen rendeltek belőle újabb változatot. A most elemzett Parkbant egy neves pesti orvoscsalád őrizte a 20. század derekától fogva, kiváló hazai művészeket (pl. Aba-Novák) felsorakoztató magángyűjteményükben. A Vaszary-mű volt a legkedvesebb, hálószobában lógó képe a híres sebészorvos feleségének, aki Magyarország egyik legfontosabb dokumentumát fordította a vészterhes időkben németből magyarra, majd magyarról angolra.
A források alapján tudható, hogy a kor neves polgári műgyűjtője, Révész István tekintélyes Vaszary-kollekciójában is megtalálható volt a Parkban egyik 1933-as változata; Rabinovszky Márius 1936-os cikke szerint: „E gyűjteményben látjuk (...) a Székesfővárosi Múzeumban lévő Park c. kép remek változatát (1933), mely perspektívájában, lebegő anyagtalanságában oly japános, anélkül, hogy megszűnne százszázalékosan Vaszary lenni.” Egy másik, szintén 1933-as változatot őriz a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum, egy magántulajdonban maradt harmadik változat pedig szerepelt az 1961-es nagy Vaszary életmű-kiállításon (kat. 126.). A most vizsgált kép ezek egyikével sem azonosítható, hiszen mindvégig egy polgári lakás falán lógott. Legközelebbi analógiája mégis a kaposvári mű: ahhoz hasonlóan csendül fel a hamvas színek és a hajladozó ecsetvonások érzékeny akkordja.
Japán esztétika
A Nemzeti Galéria legutóbbi, 2007-es nagy Vaszary kiállításán a gyűjteményben őrzött festmény (kat. 162.) szerepelt. A katalógusban Gergely Mariann dolgozta fel a kép történetét, a „korszak egyik legnépszerűbb” művét az ázsiai rajzművészet hatásával magyarázva: „Egy kellemes nyári délután meghitt hangulatát idézi a kertben beszélgető hölgytársaság. A park növényzete bensőséges teret alkot, kizárja a külvilágot, védelmezőén körülöleli őket. (…) Vaszary ismerte a távol-keleti rajzművészet mestereit, és tisztában volt a francia művészetre gyakorolt hatásukkal is. Briliáns akvarell festéstechnikája, bravúros ecsetkezelése, a szabadon hagyott vászon- és papírfelületek kompozíciós értékeinek kihasználása ezekről a művészi megfigyeléseiről tanúskodnak.”
A Nemzeti Galériabeli Parkban számtalan kiállításon megfordult a hatvanas-hetvenes években, többek között még Japánba is eljutott. A motívum japános karakterére sokan felfigyeltek, a Képes Újság 1974-es riportja például így írt: „A kétségtelen francia hatás azonban, ezen a Vaszary-képen, feloldódik a japán festészet és rajzművészet jellemzően légies vonaljátékában. Így idéződik fel előttünk Hokusai (1760—1849) művészete. Hokusai mestere volt a vonalnak, amit mindig vékony ecsettel és egyetlen mozdulattal húzott. A vonal ettől az egyetlen – közben vékonyított, vastagított – ecsethúzástól valami egészen különleges zamatot kopott. E boszorkányos ügyességű mestert – csodát! – a francia festők, éppen akkor is, amikor Vaszary körükben tanult, támasztékul használták fel új festői nyelvük – irányzatuk – kialakításához és megerősítéséhez. Nem véletlen tehát, hogy Vaszary festményén, még 1928-ban is, japán hatás éled újjá.” A középső fa ágának jellegzetes Z-alakú ívelése, a színátmenetes térérzékeltetés vagy a kép szélén háttal szemlélődő figurák mint a japános esztétikát, az Edo-kori ukiyo-e mesterek klasszikus metszeteinek képi világát idézik.
A tatai nyaraló kertjében
Gergely Mariann a 2007-es kiállítási katalógusban meghatározta a Parkban helyszínét is: „Vaszary változatos parkjeleneteinek színhelye a tatai ház előtti kert. A házaspár tavasztól késő őszig a Thoroczkai Wigand Ede tervezte villában lakott, a barátok gyakran meglátogatták őket. A kertre nyíló teraszajtókat teljesen kitárták a napfényes természet felé. A strandöltözékekbe bújt hölgyvendégek gondtalan időtöltése a párizsi életképek nagyvárosi hangulatát hozta el a vidéki hétköznapokba. Láthatóan nyugodt volt itt az élet, menedéket nyújtott a szakmai harcok és bántó perlekedések elől visszavonuló festőnek.”
A rendszerváltás utáni időszak egyik legnagyobb sztárművészévé váló Vaszary fehér korszakának gazdag termését egyre jobban ismeri már a művészettörténet. Tudjuk, hogy bár Vaszary számos alkalommal örökítette meg a népszerű tengerparti üdülőhelyek előkelő közönségét, sokszor saját műteremházának kertje szolgált a jelenet hátteréül. A művész és felesége, Rosenbach Mária 1909 tavaszától kezdve rendszeresen megfordult a remek hangulatú parkjairól ismert Tata-Tóvárosban. Az özvegy későbbi visszaemlékezései szerint: „[1910 körül] vásároltunk egy üres telket, és arra építettük a jelenleg is birtokunkban levő villát, mely egészségi szempontból a körülötte befásított területtel együtt kifogástalan üdülőhely”. A befutott, sikeres festő 1911-ben terveztette meg a gödöllői művésztelep neves építész-iparművészével, Thoroczkai Wigand Edével szecessziós stílusú tatai nyári villáját. A kertre néző dupla szárnyú ajtó előtti teraszon rendszeresen fordultak meg Vaszaryék vendégei. (A Tata városára hagyott Vaszary-villát jelenleg a Kuny Domonkos Múzeum üzemelteti.)
Egy szokásos nyári tatai este emlékét őrzi a Parkban is, hasonlóan jó pár közönségkedvenc kompozícióhoz, amelyek ugyanitt játszódnak. Itt született a kitárt teraszajtó szárnyait is láttatni engedő Kertben ülő nők (1920-as évek vége, MNG), a divatlapba illő szőke art deco szépséget ábrázoló Verandán álló piros pizsamás nő (1930 körül, MNG), a pázsiton hanyatfekve olvasgató nőt megjelenítő Pihenő a kertben (magántulajdon), a fauvos sárga-vörös lombokat ábrázoló Ősz (1938, magántulajdon) vagy az asztal körül beszélgető hölgyeket megörökítő Parkban (1930 körül, magántulajdon). Ezek alkotják a most elemzett Leitmotif közeli rokonságát az életműben. Ahogy a nagy francia impresszionisták kedvenc motívumaikkal (például a Monet a roueni katedrálissal) vagy Rippl-Rónai a Róma-villával, Vaszary sem tudott betelni a kert különleges hangulatával. De a korszak vitathatatlan csúcsdarabja, a chef-d’oeuvre és egyszersmind a modern magyar festészet ikonja, maga a Parkban, Vaszary japános virtuozitásának legszebb darabja.
Rieder Gábor
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
