Irodalom
- Vaszary János: Párisi napok. Magyar Művészek, 1925, 151–155.
- Rabinovszky Márius: Vaszary János. Magyar Művészet, 1930, 125–130.
- Rabinovszky Márius: Révész István gyűjteménye. Magyar Művészet, 1936, 204–214.
- Petrovics Elek – Kárpáti Aurél: Vaszary. Athenaeum, Budapest, 1941–1942.
- Haulisch Lenke: Vaszary (1867–1939). Képzőművészeti Alap, Budapest, 1960.
- Haulisch Lenke: Vaszary János. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1978.
- Rum Attila: Vaszary János. Bumbum, Budapest, 2005.
- Plesznivy Edit: Vaszary János. Kossuth–Magyar Nemzeti Galéria, Budapest 2007.
- Vaszary János (1867–1939) gyűjteményes kiállítása. Szerk.: Veszprémi Nóra, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007.
Az art deco korszakának modern párizsi forgataga az érett Vaszary János festői nyelvére átültetve. Boulevard, kávézó, hirdetőoszlop és automobil. A kulcsfontosságú 1925-ös párizsi utazás emlékét őrző alkotás szerepelt a Velencei Biennálé kiállításán, majd a legnagyobb Vaszary-gyűjtő, Révész István legendás kollekciójába került. Most bukkant fel hosszú lappangás után.
Párizsi boulevard
Vaszary János a jellegzetes párizsi sugárút széles járdáján sürgő-forgó emberáradatot örökítette meg. Az előtérben rikkancs árusítja újságjait, mellette egy art deco divat szerint öltöző nőalak siet. Mögöttük tárul fel a boulevard – sétálóutca szélességű – járdáján zajló párizsi élet. Bal oldalt, a színes napernyők alatt ülnek a vendégek a jellegzetes rézpánttal övezett, kávéházi körasztalok mellett a teraszon. Előttük színes karneváli forgatag vonul, a tipikus köpenyt és simléderes sapkát viselő rendőrpáros mögött. A nagyvárosi nézelődők toposzát későbbi Vaszary itthon bontotta ki, a pesti Dunaparton időző csinos nők és jól öltözött urakat ábrázoló Korzó-sorozatán. A párizsi kép jobb oldalán színesen világító plakátokkal teli hirdetőoszlopok sorakoznak, egy nyitott pultú kioszk és fák társaságában. A jobb oldalt rézsút futó járdaszegély mögött automobil jelzi az 1925-ös modern Párizs dinamizmusát. „A kialakuló művészethez több köze van egy lokomotívnak, mint Raffaelnek” – mondogatta a művész a modern inspirációkra utalva.
A fehér alapos, jellegzetesen vaszarys, kék kontúrokkal „felrajzolt” art deco jelenet tobzódik az élénk színfoltokban. A kaleidoszkóp-szerűen sűrű, nagyvárosi jelenetet az íves kompozíciós vonalak szervezik perspektivikus egységgé. A festmény hátoldalán szereplő címke szerint a most vizsgált művet – a legjobb 1920-as évek közepi Vaszary-képek válogatott anyagával együtt – kiállították a mindenkori kortárs képzőművészet legrangosabb nemzetközi seregszemléjén, a Velencei Biennálén 1928-ban (XVI. Esposizione Internazionale d'Arte della Cittá di Venezia). Ebben a modern törekvésű magyar anyagban csodálhatta meg a velencei közönség a most vizsgált élénk párizsi utcaképet is, mielőtt felfigyelt volna rá Vaszary legnagyobb gyűjtője, Révész István.
Út a „fehér alapos” képekhez
Vaszaryt a franciás, modern magyar festészet százarcú, folyamatosan megújuló, eredeti képviselőjeként ismeri a művészettörténet. Hosszú, mindvégig termékeny és sikerekben gazdag pályafutása alatt egyaránt távolságot tartott a konzervatív akadémizmus és a baloldali avantgárd köreitől. Az előkelő főrendi családi kapcsolatokkal rendelkező Vaszary Kaposváron született; a nemesi família számos tagjából befolyásos főpap vagy művész vált. Művészi tanulmányait a pesti Mintarajziskolában kezdte, majd megfordult a müncheni akadémián és a modern szellemiségű párizsi Julian Akadémián. Az 1890-es években festett, korai munkáira hatott a szalonfestészet, Bastien-Lepage naturalizmusa és a franciás festőiség. A századfordulón megalkotta a magyar szecessziós festészet főművét (Aranykor, 1898), majd oldott festőiségű, impresszionizmussal rokon, plein air zsánereket készített. A számos nyugat-európai utazás mellett a magyar népi világ is inspirálta. Könyvillusztrációk, plakátok, szőnyegek, üvegablak- és bútortervek is kerültek ki kezei közül. Aktív kiállítóként vett részt a modern művészeti szerveződések (MIÉNK, Művészház) életében. Az első világháború idején a Sajtóhadiszálláson teljesített szolgálatot hadifestőként; biztos egzisztenciáját elveszítette a világégésben. 1920-ban a megreformált Képzőművészeti Főiskolán helyezkedett el modern szellemiségű tanárként.
Vaszary művészetében különböző korszakok követték egymást, előbb feketékkel teli, drámai, expresszív képeket festett, majd palettája az évtized során kivilágosodott. Meghatározó élményként ellátogatott ismét a modern művészet fővárosába, Párizsba, ahol már a frissen formálódó art deco gyakorolt komoly hatást művészetére. Az 1920-as évek derekától kezdve születő új, „fehér alapos” képein hangsúlyos szerepet kapott a mondén életérzés és a nagyvilági elegancia, a híg olajfestéket vékony rétegben, gyors, széles ecsetvonásokkal vitte fel a világos alapra. Értő kortársa, Rabinovszky Máriusz jellemezte így kései, „fehér alapos” korszakát: „széles egyirányú foltok csoportjai, áttetsző fehér alappal; alla prima festés, végletesen; világos síkok, melyekből egy-egy sötéten ragyogó folt vagy foltcsoport kiharsonázik; a már-már ernyedő dinamika csodálatosan felfrissül, lendületesebb, szabadabb, feszültebb, mint valaha. Minden ecsetvonás vág, és helyén van, minden szín érvényesül.”
Az art deco éve
A középkorú művésszé érett, sokat látott Vaszary éppen 1925-ben jutott el újra a modern képzőművészet – Belle Époque idejéből jól ismert – központjába, Párizsba. Itt ütötte szíven a korszak mondén ritmusa. Épp ebben az évben rendezték meg azt a neves iparművészeti vásárt (Exposition internationale des arts décoratifs et industriels modernes), ami nevet és arcot adott az art decónak. Vaszaryt lenyűgözték a modern világváros reklámfényekkel tarkított sugárútjai és az éjszaka varázslatos világa. 1925-ben írt párizsi riport-esszéjében megállás nélkül sorolta költőivé formált élményeit: „A pillanatnyi kábulatok felhajtása, a beteg lázas nyugtalanságával lüktető élet, a késő éjjeli órákat beragyogó, örökös, karneválra emlékeztető bengáli tüzek, a revükben a női mezítelen szépségek babiloni felvonulása és diadalai – az idegek túlfeszültségére mutatnak. Az óceán túlsó partjairól idehömpölygő gépemberek kiélő csapata még szórja kaján mosollyal a pénzt, hogy rövid idő múlva az óvilág nyakára tegye a lábát. New York felhőkarcolóinak barbár tömege – a jövőben való kiteljesülések szimbóluma. Az időt és teret megh azudtoló találmányok édeskeveset támaszkodnak a múlt telített civilizációjára; rádiózenék, távoli fényképek, szikratáviratok, repülőgépek mellett a hagyomány – vieux jeu [régi játék]. A football-meccsek, a box-sampionok, az autóversenyek látványosságain őrjöngő százezrek diadalordításával nem mérkőzhetik többé – a színházak, koncerttermek, múzeumok leolvadt közönségének ízlése.”
Az élmények újjáalakuló művészetére is nagy hatást gyakoroltak: megfestette a revüsztárokat és táncoslányokat a híres mulatókból (La Cigale, 1925), de hosszasan időzött a kávéházak teraszán (Café de la Paix teraszán, 1925) is. Ahogy Gergely Mariann művészettörténész írta a nagy Magyar Nemzeti Galériás kiállítási katalógus tanulmányában 2007-ben: „Képein a párizsi emberek hétköznapjai elevenednek meg előttünk. A Café de la Paix teraszán nézelődő vendégeknek pincérek szolgálják fel a kávét, a hotel halljában külföldiek társalognak (…), a sarki rendőr intésére leáll a kocsisor. Meglátja a nagyváros technikai újdonságait, érzékeli a növekvő forgalom nehézségeit, a megváltozott élet mozgalmasságát. A színházban is zsúfoltságot tapasztal, a Palace nézőtere megtelt, az emeleti széksorokból alig lehet látni az előadást. A reflektorfények elvakítanak, a cilinderes urak félig eltakarják a színpadot, és az oldalpáholyok szögletes formái zavarnak a kilátásban. Másképp élhető ez a Párizs, mint régen, nagy tömegek mozdulnak benne, rá kell hangolódnia a ritmusára, hogy közel kerülhessen hozzá.” A most vizsgált kép ennek az elementáris párizsi élménynek a frissen „lejegyzett” lenyomata, nem véletlen olvasható a jobb felső sarkában a –még meg nem száradt olajfestékbe belekarcolt – „Paris” felirat. Nem egy később, Budapesten született, stilizált feldolgozás, hanem a maga sűrű teljességében ábrázolja a francia metropoliszban szerzett benyomásokat.
Modern élet festőisége
Az 1925-ös párizsi út hatására gyökeresen átalakul Vaszary stílusa és tematikája. A fekete alapos expresszív korszakát felváltotta az érett vaszarys színköltészet: a fehér alapra széles ecsetvonásokkal felvitt, ragyogó koloritú, könnyed kompozíciók. A most vizsgált alkotás ennek az átalakulásnak az egyik legszínesebb, párizsi levegőn érlelt korai kulcsdokumentuma. Kárpáti Aurél jellemezte érzékenyen monográfiájában a kolorista Vaszary új kompozícióit, amelyekkel újra felért a csúcsra: „Színszenvedélyének érvényesítésére újabb utat keresett. Palettájáról leszedte az alapot adó feketét, amelybe eddig világító színskáláját ágyazta, félretette a spachtlit és elhagyta a nehéz, tömött festékfoltok pasztózus felrakását. Kivilágosodott, áttetszően levegős színeit lazúrszerű, vékony rétegben dörzsölte szét s nemsokára a vászon kihagyott, fehér foltjait is beillesztette a színtérték rendjébe.”
A korabeli kritika megdöbbenve csodálta, ahogy a korábban vásznon még meg nem örökített párizsi modern utcai forgatagból kortárs festészeti téma vált. Gerő Ödön 1925-ös – ez a most vizsgált kép születésének ideje is – cikkében hosszasan elemezte Vaszary új impresszióit: „És modern azért is, mert a modern élet elevenségének jelenségeit is bevonja a művészi szépnek körébe. A tömegmozgás és a nagy tömegek elevensége az új monumentalitásnak legbeszédesebb, legkifejezőbb jelensége. Vaszary meglátta a mechanikai zakatolás szépségét, a gépek járásáét, száguldásáét, az új utca kábító nyüzsgéséét, a tömegek vonulásáét s az új fényáradásokét. Mindmegannyi művészi élmény, tartalom átélése, tudaton való hatalmas eluralkodás. Legalább is olyan benyomásokkal rontanak a művészre, mint a tegnapi művészi impressziók, lehetetlen tehát, hogy ne keltsenek művészi képzeteket. (...) Vaszary meglátja a párizsi utca autónyüzsgésének festői szépségét. Száz gépkocsi a sarki rendőr intésére megáll, nagyszerű ütemszépség. (...) Csupa telített színt rak egymáshoz. Nem szelidíti őket árnyalásokkal. Nem közvetít köztük, nehogy kompromittálja a hatásukat. (...) Mert nem tartozik a zárkózott lelkületűek közé, nem a csigaháztermészetű emberek közül való. Nagyszerű érdeklődés uralkodik el rajta. A világ elevenségének aktív részese.”
Hirdetőoszlopok költészete
A nagyvárosi forgatagot ábrázoló Vaszary-festményen fontos szerepet játszanak a hirdetőoszlopok. A kép jobb szélén egy vékonyabb, hengeres testű, régimódi reklámtartó magasodik – vasareys kékre színezett – széles kalappal. A háttérben többszögletű, belülről megvilágított tarka oszlopok állnak. Az ablakaikba illesztett plakátokat, mint a katedrálisüveg mezőit, a festő egy-egy élénk színfolttal jellemezte. Ezek a reklámfelületek a párizsi utcakép elválaszthatatlan részeit alkották, ugyanúgy hozzátartoztak a széles sugárutak összképéhez, mint a kávézó asztalok vagy az újságos kioszkok.
A nagyvárosokban burjánzó, a közfalakat rendezetlen módon ellepő „vadplakátok” ellen a 19. század közepi Berlinben találták fel megoldásként a belülről megvilágított hirdetőoszlop műfaját (Litfaßsäulen). A találmány villámgyorsan megjelent Párizsban is, ahol a hirdetőügynökséget üzemeltető Gabriel Morris nyomán Morris-oszlopoknak (colonne Morris) nevezték el őket. A hengeres testhez illeszkedő zöld védő tetővel és neobarokk csúcsdísszel ellátott hirdető felületek szerves részévé váltak a modern párizsi utcaképnek. (A mind a mai napig látható jellegzetes párizsi reklámoszlopokat évtizedek óta a neves francia ügynökség, a JCDecaux kezeli.) A díszes csúcsú oszlopok mellett hamarosan megjelentek a többszögletű kioszkok, amiknek belseje tárolóhelyiségként is működött. A Belle Époque Párizsában ezekre a rendezett, világító reklámhelyekre kerültek a színházak, orfeumok és verieték hirdetései is. Köztük Toulouse-Lautrec Moulin Rouge-os plakátjai vagy Alfons Mucha szecessziós Sarah Bernhardt-poszterei. Vaszary 1925-ös látogatásakor az art deco plakátművészet friss remekei díszítették ezeket a felületeket, elhozva a modernista esztétikát a jól öltözött párizsi hétköznapok világába.
A legendás Révész-gyűjtemény éke
A most vizsgált mű egykor Révész István műgyűjtő legendás kollekcióját gazdagította. Révész a müncheni Secession kiállításán esett szerelemben a modern művészettel az első világháború után. A hazai festők közül Rippl-Rónai József, Csók István vagy Koszta József mellett megfért nála a falakon Scheiber Hugó és Kádár Béla is, de mindenekelőtt mint Vaszary legnagyobb gyűjtője került fel a művészettörténet-írás lapjaira. „Az a művész – írta portrétanulmányában Rabinovszky Márius 1936-ban –, aki szívét elsőnek hódította meg, aki temperamentumát és fantáziáját a legjobban megragadta: Vaszary János volt. Vaszary képei tanították meg nemcsak szeretni az új művészetet, de látni is; s hogy jól tanult meg látni, annak bizonyítéka az a derűs kis budai gyűjtemény, melyet gazdája jogos büszkeséggel s gondossággal ápol és őriz.” Révész 1928-ban találkozott először Vaszary Jánossal. Ettől a meghatározó pillanattól kezdve gyűjteményében az ő művészete vált egyeduralkodóvá. A festő legfontosabb mecénása közel egy évtized alatt tekintélyes válogatásra tett szert, de a döntő gazdagodást 1941-ben a festő özvegyének nagyvonalú gesztusa alapozta meg. Révész ennek köszönhetően gyakorlatilag azt választhatott a hagyatékból, amit jónak látott. A Nagy Ignác utcai lakásban évtizedeken át fantasztikus látvány fogadta a látogatókat. Több mint harminc Vaszary-festmény borította a falakat, a mappákban pedig közel száz akvarell és rajz lapult. Kivételes szerencse, hogy a Révész-kollekció fénykorából fennmaradt két színes felvétel, feltehetően az 1940-es évek elejéről. A fotókon látható a múzeumi rangú Vaszary-főművek sora, amiknek többségét már korábban beazonosította a művészettörténeti kutatás. Az egyik fénykép jobb oldalán – félig levágva – felismerhető a most vizsgált alkotás. A festmény hátoldalán olvasható a gyűjtő neve és lakcíme is, az 1928-as Velencei Biennále címkéje mellett. Vagyis az 1925-ös meghatározó párizsi utazás benyomásaiból születő páratlan sűrűségű városi életkép a legjobb Vaszary-gyűjtemény egyik ékköveként ragyogott hosszú évekig.
Hosszas lappangás után most bukkant fel ismét, a festő „fehér alapos” korszakáért és art deco ihletettségű vásznaiért rajongó mai közönség nagy örömére.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
