Irodalom
Porter Paula: Scheiber Hugó. Ország-Világ, 1922. október 15.
Barcs Imre: Scheiber Hugó római megdicsőülése. Pesti Napló, 1933. november 19.
József Attila kulcsa és a tutszi törzs fejedelmi ékszerei. Magánmúzeum a Párizsi-udvarban. Szolnok Megyei Néplap, 1965. július 25.
Kurucz Gyula: Vallomás a műgyűjtésről. Műgyűjtő, 1970/2., 12–13.
Magyar aktivizmus. Szerk.: Szabó Júlia. Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 1973.
Modern magyar festészet 1919–1964. Szerk.: Kieselbach Tamás, Kieselbach Galéria, Budapest, 2004.
Molnos Péter: Scheiber Hugó. Festészet a jazz ritmusában. Kieselbach Galéria, Budapest, 2014.
Didier Ottinger (szerk.:) Futurism. Centre Pompidou – 5 Continents Editions, Milánó, 2008.
Urbán Nóra: Brotherlike sisterhood. Kunvári Bella. Artmagazin, 2020/4., 48–54.
Avantgárd főmű
„A futurista művek formaképző képlete a dinamizmus is; az a többletelem, amely a jelenségek észlelését egyik állapotból a másikba emeli” – írta Malevics a kubofuturizmusról szóló, 1915 körüli esszéjében. Ez a formaátalakító avantgárd dinamizmus határozza meg Scheiber Hugó most vizsgált híres képét is. A festmény jobb felső sarkában egy sárga napkorong vonzza magához a néző pillantását. Erővonalak áradnak ki belőle napsütésként, de a fénycsóvában geometrizáló kubusok születnek, pont úgy, mint ahogy Malevics magyarázta a futurista dinamizmus formaképző erejének átlényegítőképességét. A napkorong felé húzó perspektivikus erővonalak által meghatározott képtérben – az orosz szuprematista festő geometrikus alakjaihoz hasonlóan – háromszöggé redukált emberalakok vonulnak. Az absztrahált jelenést sátortetős épületsorok és kígyózó fatörzsek billentik vissza a reális szférába. A kép befelé áradó, szinte vákuumerejű szívása az a dinamikus kompozíciós elem, amelyet Scheiber a legjobb korabeli képein alkalmazott, például a Folyóparti táj gyárkéménnyel (1926 körül, lappang) vagy a Villamoson című (1926 körül, magántulajdon) kubofuturista kompozícióján.
A művészettörténet a festményt már az avantgárd kutatásának hajnalán felfedezte. Szerepelt a Magyar aktivizmus 1973-as kiállításán Pécsett mint a magyar mozgalmizmus társutasa. Ebben az időben még kevesen fedezték fel Scheiber nagyságát, ez esetben egy műgyűjtő merészségére volt szükség. A modern szellemű képet 1968-ban dr. Kunvári Bella adományozta – több mint háromszáz mű társaságában – a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak. Dr. Kunvári kiváló fogorvosként, a fogszabályozás specialistájaként halmozott fel páratlan műgyűjteményt a 20. század derekán. Gyűjtői szenvedélyét vasútmérnök édesapjától örökölte, de elsőrangú kollekcióját közel fél évszázad állhatatos munkával állította össze. Az első ihletet egy 1914-es párizsi utazás adta, majd – modern szellemiségű családjának köszönhetően – saját praxisából teremtette meg egzisztenciáját Budapesten. Lipcsében tanult, Amerikában tapasztalatokat gyűjtött, fiatalon eljárt a Galilei Körbe, és romantikus viszonyba bonyolódott József Attilával. Emancipált nőként részt vett a nőmozgalmi aktivizmusban (elnökölt a Dolgozó Nők Clubjában), de politikai szerepet is vállalt.
A doktornő így emlékezett vissza gyűjtővé válására: „A húszas években már mint kész ember fordulhattam legkedvesebb szenvedélyem felé. Lassan úgy nőtt körém a gyűjtemény, mint csiga köré a háza. Eléggé tájékozott voltam a képzőművészetben, úgy gondolom, érzékem is volt hozzá – nem jelentett túl sok töprengést, kiket válasszak. Büszke vagyok arra, hogy még életében – tehát névtelenségében – vásároltam Vajda Lajostól, Barcsaytól, Bartha Ernőtől, Hantai Simontól – mind felfedezések voltak számomra, saját felfedezéseim, amiket igazolt az idő.” A Párizsi udvar harmadik emeletén található lakása – egy valóságos „magánmúzeum” – ritka nagypolgári miliővel rendelkezett a hatvanas években: az antik búrotok, távolkeleti faragványok, afrikai díszek és népies kincsek között Czóbel-, Derkovits-, Mednyánszky- és Ferenczy-képek társaságában ott függött Scheiber most vizsgált érett remeke. (Innen került múzeumba, majd – csere révén – ismét magánkézbe.)
Pályaudvarok és vagonlakók
Még mindig kevéssé ismerjük Scheiber művészetét. Bár az újságírók sok anekdotikus elemet megörökítettek attól kezdve, hogy örök koplalóként hogyan adott túl egy tál ételért legjobb modernista művein, addig, hogy miféle szerencsés trükkel varázsolta el az avantgárd olyan pápáit, mint a sturmos Herwarth Walden vagy a futurista Marinetti. Walden számtalan sikerkiállítást rendezett neki Berlinben, Marinetti pedig külön termeket üríttetett ki számára a római futurista tárlaton, hogy utólag elhelyezhesse anyagát. Városi szóbeszédek terjengtek arról is, hogy milyen gyorsan alkotott. Egyik első méltatója, Porter Paula írta meg 1922-es cikkében, hogy sokan vádolják Scheibert túlfeszített munkatempóval, pedig az általa rögzített elsuhanó nagyvárosi pillanatok pont ilyen ritmust kívánnak. „Ha egy forgalmas utcát vagy egy mozgalmas pályaudvarrészletet rögzít meg, ahol az ember ugyancsak rövid ideig és izgatottan tartózkodik, elhalad mellette, megérkezik vagy elutazik, ilyen esetben igazán nem fontos a vasúti kocsi minden egyes ablakát kidolgozni” – jegyezte meg. A kubofuturista dinamizmus hasonló módon szervezte a most vizsgált képet, amely szinte kivételes módon őrizte meg az eredeti világos tónust, mert műértő tulajdonosa nem lakkoztatta le.
A most elemzett mű egyes részleteit szinte feloldja a kubofuturista dinamizmus formaképző ereje, az elemek többértelművé válnak – a jobb alsó sarokban megjelenő figura például ülhet munkapadnál, de akár a jelenetet festő művészként is azonosíthatjuk. A feljegyzésekből tudjuk, hogy Scheiber tényleges nagyvárosi kószálásai során gyűjtötte az ihlető témákat műveihez. Lehetséges, hogy ez esetben egy kertvendéglőben mulatozó embereket örökített meg, de még valószínűbb, hogy egy pályaudvari részlet avantgárd átiratát látjuk. A távolban a jobb szélen egy vasúti átjáró híd szerkezete rémlik fel, Scheiber sok ilyet örökített meg városi látképein.
A hosszanti pavilonépületeket vasúti kocsik geometrizált tömbjeiként is értelmezhetjük. A ritmizált csoportokba rendezett embertömeg pedig vonuló utazókat ábrázolhat vagy akár a pályaudvarok korabeli lakóit. Az első világháború elvesztése után százezrek menekültek az elcsatolt területekről, különösen erdélyi és felvidéki nagyvárosokból Magyarországra. Főként állami alkalmazottak, hivatalnokok, tanárok, postások és a magyar államvasutak dolgozói. Ők hosszú évekig mellékvágányokon álló tehervagonokban laktak, míg az állam végre tudott gondoskodni róluk többé-kevésbé. A „vagonlakóknak” hívott több százezres tömeg állandó témát szolgáltatott a sajtónak. A kor népszerű bestsellerszerzője, Zilahy Lajos még regényt is írt a témáról, A földönfutó város címmel. Könnyen lehet, hogy Scheiber jól ismert avantgárd kompozíciója épp ezt a történelmi pillanatot ábrázolja: a vagonlakók különös életét.