Élni nem könnyű. Bátran élni végképp nem az. Kevesen vannak köztünk, akik a hétköznapi vakmerőség luxusát képesek megengedni maguknak. Szent kiváltágosak. Művészek. Közöttük szintén ritka aki tényleg hajlandó kisodortatni magát a léthatárig. Ritka, aki a kísértés szörnyének szájába meri tenni a fejét. Ritka, de van aki.
Mindig voltak vakmerők. Kevesen. Démonaikkal megküzdők, sőt akik démonaikkal folytatott harcukból merítettek erőt. Akik a kísértésekkel szembeszegülés harcában acélosodtak. Mint Szent Antal, aki ha nem veszejti el magát a kísértések boszorkányos dzsungelében, nem is térhetett volna győztesként vissza onnan. Mint Odüsszeus, ki ha nem éli túl önkéntes-kikötve hajója árbocán a szirének csábításait, nem léphetett volna be soha ismét Penelopé kertjébe.
Hieronymus Bosch, Odilon Redon, Gulácsy Lajos, többen a szürrealisták közül - mind az emberi élet útjának szegélyén falárnyékban somfordáló démonoktól fenyegetett lények. Ők a megkísértettek, s egyben a vakmerők. Mert ők a győztesek is: ők ragadták üstökön, szorították szó szerint keretek közé a tomboló titkos erőt.
Verebics Ági e ritka kaszt tagja. Élet és művészet - esetében nem szétválaszthatók. Amikor dolgozik, alakja körül különös lidércek cikáznak, villők sikoltoznak, koboldok makognak. Verebics helyettünk megy csínbe ilyenkor. Mint ennél, a másfél évtizede formálódó életművének aktuális korszakát összegző főműve készültekor, amely jelenünk valahány szorongató korkérdésének vizuális katalógusa. Minden felvonul itt, ami őt az elmúlt években foglalkoztatta. S ami bennünket is. Minden, ami önvédelmi álorcáink mögött a nem vakmerők szívét éppúgy pengékkel kivert kalodába szorítja mint a bátrakét. A médiából, tv-ből ránk rontó borzalmakat, miktől aztán a tv afféle képi horrortár szerepét ölti magára.
A horror hétköznapunk szorongásnak kultúrája. Zabolázott rettenet. Lecsap, elszörnyedsz, megéled, - aztán kimész a moziból, s ha életedet száz oldalról nyomasztó fenyegetéseidtől nem is szabadulhatsz, a megkönnyebbülés elhatalmasodik rajtad. És úgy érzed: győztél. Pillanatokra csak, - persze.
Verebics keményebb anyagból készült sokunknál. Megvan benne a farkasemberré válás képessége, hatalma: a likantrópia, - ahogy azt Döme Gábor állapította meg róla egyszer. Hazája súlyos szürke tüllökkel szabdalt, sáros felhőkkel árnyékolt tartomány. Ott ő a királynő, aki ecsetboxerével tiszteletteljes csöndet teremt. Fegyver ez? Vagy ékszer? Végein egy festőnő kíméletlen ecsetei merednek, vagy egy szemhéját festő nő sminkecsetkéi csupán? A művész bolhapiaci tárgytemetőkből gyűjtögető élemódjának fellelt kincsei: ez a boxer, egy agancs, negédes porcelánmedve, kifőzött csirkekoponya, melyekről első látásra tudható: sorsukat egyikük sem kerülheti el. Beépülnek egy bizarr mégis vonzó ösztönvilágba hol minden az erőről szól, a hatalomról, az érzékiségről.
Uralom és kiszolgáltatottság, mintha tetszőlegesen váltogatható pozíciók lennének egy mágikus színház szerepjátékában. Giccs és balsejtelem. Egy latexbe csavart, egyéni vonásaitól megfosztott fej,- nem valaki többé, csak épp aki már bárkivé rejthető. Verebics úgy zsonglőrködik mindennapjaink meghatározó érzéseivel hogy közben zavarba ejt. Felébreszt és gyönyörködtet. A legtávolabbi képzetek, asszociációk és érzések sodródnak egymás mellé. Nagymama baromfiudvarának irtózatos és szerethető madarai, ezek a rajzos, formailag rendkívül összetett részletekben gazdag, repülni képtelen lények, a madárvilág punkjai, kik éppoly alávetettjei a pitvarhierarchiának, ahogy mi a nézők bolyongunk saját tyúkhálóval kerített létövezeteinkben. Tömeges csirkevágásra várnak. Forró vízzel és átható nyirkos tollszaggal kísért fosztásra. És idesodródik még az édes nipp, hajdan televziódobozok csipkével fedett tetején mélázó porcelán mackóalak. Atavisztikus totemállati fényét, tekintélyét meggyalázó cukiöntet-kompozíció. Verebics ezt fordítja vissza vad és igaz világába, amikor a figurát sokjelentésű latexruhába dugja.
Nem véletlen, hogy a művész - túl civilizációs ártó hatásokon, rászabadult nehéz látványélményeken, - képkompozícióján, mint báránybundába bújt, állatmaszkot húzó busó, saját arca és az állatok keltette képzetek mezején mozog. Elbújik bennük. Előkerül. Ismét alámerül. Újra ki. Az ő arcát látjuk megint. Ez a küzdelmes viszony, ez az ami őt a kockáztatni nem rest vakmerők elit körébe vonja. Az említetteken és művészettörténeti műfaj meg stílushatárokon túl James Ensor, a bécsi akcionisták vagy Wittkin körébe. Oda ahol már nincs mellébeszélés, nincs szépelgés, nincs semmi más, csak a művészet tiszta őszinte erős hangja. Nagyon ritka adomány. Kiváltság.
Bojár Iván András