1930 karácsonyán Bernáth Aurél a következőkről értesítette egyik legjobb barátját és gyűjtőjét, Fruchter Lajost Sassnitzból, a Keleti-tenger partján fekvő német kikötővároskából: "Kedves Lajosom, köszönöm leveledet. Közben ide kirándultunk 8-10 napra. Remek, szép, s mintha dolgozni is kezdenék. Ami nagy szó tekintve, hogy kezdtem elfelejteni, milyen szaga van az olajnak ..." E szerény bejelentés dacára, Bernáthot úgy olaj, mint pasztell remekművek sorozatára ihlette az északi kikötőváros fanyar bája. A sassnitzi hatásra született alkotásai közül, az egész életművet tekintve is kiemelkedik
A halász (Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum), a Kis téli kikötő (magántulajdon) valamint a most aukcióra kerülő Halászkikötő sirályokkal. E műveit Bernáth először 1931 novemberében, a berlini Hartberg Galériában mutatta be. Ennek kapcsán írta Julius Meier-Graefe a következőket:
"- A magyar festészetből eddig leginkább Munkácsy nagyszerű fekete vázlatait, valamint Leibl barátját, Szinyeit ismertük, aki az impresszionizmus egy röpke visszfényét vitte el hazájába; a fiatalabbak közül főként még Rippl-Rónait. Most azonban ezt a Bernáth Aurélt a jövőben szintén a nagy magyar reprezentáns művészek közé kell számítanunk. Vajjon akad-e Pesten még több vele egyívású festő is? Magyarország ezzel az egy festőjével éppúgy, mint Norvégia egykor Munchhal, azoknak a modern művésznépeknek a sorába nyomul előre, amelyekre ezután nagyon fel kell figyelnünk." Ez bizony nem apró dicséret volt a korabeli Európa egyik legbefolyásosabb műkritikusának tollából. Meier-Graefe Munch mellett még Pierre Bonnard francia festőt említette ekkor Bernáth művészetének párhuzamául, de nem elsősorban stílusbeli rokonságot vélt közöttük felfedezni, csupán festészetük hasonló, vibráló érzékenységére hívta fel a figyelmet írásában.
"Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény, / Lidérces, messze fény." Ady Endre Szeretném ha szeretnének című versének e néhány sora nem csupán Bernáth egész életművének jelmondatául kínálkozik, de néhány konkrét mű esetében, mint például a Halászkikötő sirályokkal, egyenesen a telitalálat erejével zendül és visszhangzik.
Az az "idegvégekkel festett érzékenység", mely már legkorábbi kritikusainak figyelmét is felkeltette és amely Bernáth művészetének egyik legsajátabb jellemzője, fokozottan nyilvánul meg ebben a kivételes szépségű remekműben. Abból a végtelenül sokrétű és titokzatos folyamatból, mely e gyönyörű festmény létrejöttéhez vezetett, csupán három, de igen lényeges összetevőt emelek ki.
Az első a művész által oly kedvelt kék szín megannyi árnyalatának összjátéka, mely döntően határozza meg a kép karakterét és hangulatát.
A kék szín a hagyományos értelmezés szerint szorosan kapcsolódik a megközelíthetetlenség, a titokzatosság, a tisztaság és a végtelenség fogalmaihoz. Mindez ebben az esetben Bernáth meditatív-filozófikus gondolkodásra való hajlamával összefonódva, a transzcendencia iránti érzékenységének "színtiszta" kivetüléseként jelenik meg.
E második fontos tényező, vagyis az elvont gondolkodás iránti előszeretet egyik forrása, bizonyosan a Husserl-tanítvány Szilasi Vilmos filozófussal való szoros baráti kapcsolatból és az egymással folytatott eszmecserékből ered.
A harmadik, nem kevésbé lényeges alkotóelem a víz kitüntetett szerepe, melyet Bernáth valósággal lételemeként kezelt egész életében, így Vallomás a vízről címen külön fejezetet is szentelt a témának Így éltünk Pannóniában című önéletrajzi könyvében. "
mindig víz mellett szerettem lakni. Ha nem volt módom hozzá, nyugtalanság fogott el. Víz nélkül kietlen volt a vidék és értelmetlen.
Egy kis patak, egy kacsaúsztató elég volt, csak víz legyen. [
] Idegen városban először most is a folyó partjára megyek. Onnan kezdem a tájékozódást.
Másképp nem is tudnék képet alkotni magamnak a városról." Tehát a "képalkotáshoz" úgy átvitt mint valós értelemben, Bernáthnak mindig rendkívül fontos volt valamilyen víz, lett légyen az a Balaton, a Duna, vagy bármely más tó, tenger, folyó avagy patak közvetlen közelsége. Sassnitz ebből a szempontból ideális ihletőül szolgált a művésznek.
Bernáth az 1930-as években stílusában egyedülálló, az egykorú európai festészetben szorosan senkivel sem rokonítható, kiemelkedő kvalitású festészetet művelt. A magyar újromantikát közösen képviselő Gresham-művésztársaság egyik legmarkánsabb tagja volt ugyanekkor. Őt azonban a szintén ide tartozó Szőnyivel és Egryvel ellentétben kevéssé vagy egyáltalán nem foglalkoztatta az atmoszféra és az állandóan változó természetes fény festői eszközökkel történő megragadása. A különböző festészeti stílusfogalmakkal való beskatulyázásnak makacsul ellenálló Halászkikötő sirályokkal, sokkal inkább tűnik zenei vagy filozófiai fogalmakkal megközelíthetőnek. A Sartre és Camus munkássága által széles nyilvánosságot kapott egzisztencializmus, azaz a szabadságra ítéltetett ember filozófiája rokonítható leginkább Bernáth időben is párhuzamos művészetével.
Más megközelítésben azonban, mintha egy hajókürtbúgásra, hullámcsilingelésre, szélzúgásra és sirályszárnysuhintásra írt zenemű elevenedne látható valósággá ugyanezen a festményén. Mint valamely elnyújtott mély és ősi dallam, ködkürthöz hasonló, távolról érkezve messzire hömpölygő, tompán zengő és örökkön örökké ismétlődő zenei szekvencia.
Rum Attila
Gondolatok Bernáth Aurél Halászkikötő sirályokkal
című festményéhez
Több mint hét évtizedes külföldi "tartózkodás" után, a közelmúltban tért vissza Magyarországra Bernáth Aurél életművének egyik legjelentősebb darabja,
a Halászkikötő sirályokkal című alkotás. Mikor először megpillantottam a képet, egy látogatás emléke merült fel bennem. Közel négy évvel ezelőtt, egy budai, Cimbalom utcai villában jártam: baráti ajánlásra - mint utóbb kiderült, szinte
az utolsó pillanatban - megnézhettem Radnai Béla legendás kollekcióját,
a 20. századi magyar műgyűjtés egyik legnagyobb alkotását. Az élmény lenyűgöző volt: aki járt ott, tudja, aki nem, csak halvány visszfényéből, egy kitűnő album lapjairól alkothat képet róla. Bár az 1945 utáni évtizedek kényszereladásai alaposan megtizedelték a műtárgyak pazar együttesét, ám ami megmaradt, nem csupán lélegzetelállító művészi gazdagságról adott számot, de Radnai eredeti gyűjtési koncepcióját is hűen tükrözte. A válogatás vezérfonala a Gresham-csoport tagjainak főművei köré feszült, kiegészülve az utánuk következő generáció egy-egy tagjával, elsősorban Barcsay és Dési Huber alkotásaival, valamint Derkovits és Nagy István műveivel.
A tekintélyes méretű szalonba lépve a gyanútlan látogató szinte levegő után kapkodott: megállíthatatlanul zúdult rá az avantgárd világmegváltó racionalitásában és az expresszionizmus felhevült pátoszában csalódott Gresham-csoport intim hangulatot árasztó remekműveinek páratlan sorozata.
A képekkel szinte kitapétázott falakon Egry József művészete dominált, mellé Szőnyi monumentális méretű vásznainak reprezentatív együttese sorakozott fel. Mutatóban egy-egy Nagy István és Derkovits mű színezte az összképet, no meg Medgyessy kisplasztikái: az önmagukban nagyvonalú, nemes egyszerűséget sugárzó szobrok apró sakkfigurákként hatottak a Szőnyi-vásznak hatalmas hősei előtt. S hogy mi végre e látszólag messziről kanyarított bevezető? A terem méretű szoba egészén méltóságteljesen uralkodott egy, a tér hosszanti tengelyének végpontjába, a rajzokat tartó szekrény fölé akasztott festmény, Bernáth Aurél 1930-ban készített Önarcképe. Ez volt a festő egyetlen műve, mely a Radnai-villa szalonjában kapott helyet, mégis - nem véletlenül - kivívta maga számára
a legelőkelőbb pozíciót. Számomra úgy tűnt, s a szobáról készített fotóimat nézve ma is úgy tűnik, mintha Bernáth jó osztályfőnökként, a Gresham vezető mestereként - barátokká érő kollégáit szemlélve - állna a képen.
Székre támaszkodó, szikár alakja melankolikus, távolba révedő szemekkel konstatálja: jó társaságban vagyok, otthon érzem magam.
A korszakos jelentőségű Önarckép rendkívüli alkotás, mégsem a kollekció legszebb darabja. Nem ő a válasz az obligát, s az ilyen látogatások után mindig elhangzó "Mit választanál magadnak?" kérdésre. Mert a Radnai-gyűjtemény koronája - számomra - egyértelműen két másik alkotás: Nagy István téli tája, a Palánkok,
és Bernáth Aurél egyszerre intim és monumentális pasztellképe, az Ősz.
Utóbbi - ismét a szerző szubjektív és elfogult vélemény szerint - a magyar festészet történetének talán legszebb otthon-képe. Bársonyosan puha, lepkeszárny-finomságú felületén a tompa földszínek és a metsző kékek érzékenyen egyensúlyozott összhatásából a csendesen megélt magány,
a lét billenő melankóliája sugárzik. Úgy hat az emberre, mely - sután - csak úgy fogalmazható meg: mintha a lelkébe markolna.
Bernáth most aukcióra kerülő műve, a Halászkikötő sirályokkal hasonló húrokat pendít: az eseménytelen létezés, a szemlélődő boldogság pillanatát emeli a néző elé. Azt az érzést, mikor "állni látszik az idő", s a külső látvány belső útra készteti
a nézelődőt: az "időtlen jelenlét" pillanatai ezek.
A Halászkikötő sirályokkal, mint Bernáth érett korszakának valamennyi alkotása szoros szálakkal kötődik a valóság látható, tapintható világához. Mégis oly távol áll a látvány puszta rögzítésétől, hogy a néző úgy érzi, előbb volt "kész"
a hangulat, a szinte költői képpé, légies látomássá transzponált élmény, mint annak köznapi, tárgyiasult lenyomata. Mintha földöntúli fényt kapna minden,
ami a vásznon megjelenik. A festői mozdulat, a rajzoló gesztus póztalanul, minden kimódoltságtól mentes lendülettel öleli körül a formákat, az ecsetjárás finom bizonytalansága, néhol gyermeki egyszerűsége az álom puha, gomolygó ködével vonja be a felületet. Az ütem feszes, de elomló, a fekete árbocok sűrű vertikálisai között lágy hangjegyekként sorakoznak a fehér madarak:
alig emelkedő hangsor, az észak csendjébe burkolva.
Bernáth képén jószerivel csupán két szín jelenik meg: a néhol türkizes árnyalatokkal megmozgatott kék adja az ábrázolás egész karakterét, melybe tompán pendül bele a jobb oldali épület rozsdás foltja, s az előtér élénkebb, keskeny vörös sávja. A fekete vonalak transzparens hálózata, a fehér részletek áttetsző, lebegő foltrendszere, és a minden felületi fényüktől megfosztott, sokkal inkább belülről, mélységükből ragyogó színek mágikus hatást érnek el: "átengedik" a nézőt a festék határán, a térmélység illúzióját újrahangolja az a látomásszerű tapasztalat, hogy a vásznon kalandozó tekintet áthatol az ábrázolt látványelemek külső szövetén. A tenger kékje, a magasba törő árbócok feketéje átszűrődik
a madarak tollán, vagy a vízen nyugvó hajótesteken. Bernáth képe lírai meditációra indít, nyugodt nézelődésre sarkall, s közben a rejtőző, lappangó élmények - csendesen felizzva - messze vezetik a nézőt.
Genthon István, a Gresham művészcsoport legnagyobb hatású kortárs méltatója
a következő szavakkal jellemezte Bernáth alkotói magatartását:
"Oly hosszú száműzetés után a szépség ismét helyet kap a művészet tárgyi kelléktárában. Az impresszionizmus óta eltűnt a porondról. A művészek hűtlenek lettek hozzá, a 'jellegzetes' és 'kifejező' címkékbe csomagolt rút kedvéért olyan dolgokra szentelték figyelmüket, amit nem helyeseltek a világban
s csodálatosképpen ép ezt jelenítették meg esztétikai formák között.
Az a lelkesedés s a látásban való gyönyörködés, mely Bernáth vásznaira oly jellegzetes, szükségszerűen kanyarodik a megbántott, mellőzött szépség felé."
A nemes szépség, a férfias líra ölt testet a Halászkikötő sirályokkal című képen, mely nem csupán az életmű kiemelkedő darabja, de a két világháború közötti magyar művészet egyik legjelentősebb remekműve. Látva kétkedés nélkül igazat adunk Németh Lajos értékelő szavainak: "Bernáth 1929-1935 közötti periódusa
a magyar piktúra egyik legnagyobb tette, a posztnagybányai iskola csúcspontja."
Molnos Péter
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
