Trianon hatása alól Vaszary se vonhatta ki magát. A nagyvárosi korzó-képek, a fénytől ragyogó mediterrán tengerpartok, a robbanó színű csendéletek és a gáláns portrék könnyűkezű mestere, az élet illékony szépségét virtuóz gyorsasággal megörökítő Vaszary János még ma is képes meglepni nézőit. A harmincas évek franciás ízlésű, mondén hangulatú kompozícióinak ismeretében szinte alig hisszük el, hogy egy évtizeddel korábban milyen mélyen megérintette őt a történelem drámája, milyen elszántan próbálta rajzok és festmények során feldolgozni Európa és Magyarország tragikus évtizedét, egy szörnyű háború és egy igazságtalan béke emlékét.
„A civilizáció romjai felett”
Az első világháború nagy, közös élménye, a kettétört életek és kisiklott pályák felmérhetetlen mélységű nyomot hagytak a magyar művészeten is. Bár korábban is akadtak olyan festők, akik számára a háború kiemelten fontos témaként jelent meg, valójában az első világháború során tűnt fel először a tudatosan, hivatalos szinten megszervezett és központilag koordinált hadifestészet.
Vaszary 1914-től közel három esztendőn át szolgált a galíciai és a balkáni fronton. Megrázó tapasztalatait rajzokon és akvarelleken rögzítette, de ezek az élmények igazán akkor váltak egyetemes érvényű, drámai látomásokká, amikor a háború, az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság és Trianon után végre számba vehette a pusztulás nagyságát, a megsemmisült értékek lesújtó sokaságát. 1921-ben cikket írt a Nyugat című folyóiratba A művészet sorsa tegnap és ma címmel, amelynek segítségével pontosan rekonstruálhatjuk akkori gondolatait, azokat az érzéseket, amelyek bibliai témájú, történelmi ihletésű képeiben formát öltöttek: „A háború elfogta a szeretet melegét – és amit szentnek hittünk, amiben vakon bíztunk: a kultúra a csalódások imbolygó lidércfényévé változott. (…)
Sokan gondolták és én ma is hiszem, hogy a nagy mérkőzések, a háború kiszámíthatatlan változatai tárgyi és érzelmi gazdagodást jelentenek a művészetre Az események mindenkit magával sodortak, a nemzeteknek népvándorlásszerű özönlése a frontokra, az emberfeletti küzdelmek, a nagyszerű hőstettek, a leírhatatlan szenvedések – szóval a háború epikai nagysága oly lelki telítettséget és meghatottságot élesztett, hogy várhattuk, mintegy a végszóra megjelenni a háború Homerjét és Danteját.
Ám, akik járták a háború tüzes szekerén a Golgoták kifogyhatatlan stációit – még eddig nem adtak a rémület és nagyság eposzaiból, a romba dőlés irgalmatlan végzetességéből. (…)
Midőn majdnem minden szép és nemes eliramlott tőlünk és kietlen hétköznapi életre vagyunk ítélve, midőn a távoli látóhatáron a boldogabb jövő pirkadását oly sóvárogva kutatjuk: egyetlen-egy gondolatban kell mindenkinek a közösséget megtalálni: a magyar kultúra megmentésében: soha sem volt az emberiség gesztusa a rombolás szolgálatában oly félelmes önmagával szemben, mint most. Oly tökéletes pusztítást vittünk véghez, melyhez képest a barbárok rémtettei ártatlan dilettantizmusok. Meghazudtoltuk a több ezeréves kultúrát és a kultúra legnagyszerűbb vívmányát: a gondolat és lelkiismeret szabadság lehetőségét. Végre a tömeggyilkosságban kifáradva itt állunk szemlesütve a civilizáció romjai felett, melyek még mindig tovább füstölögnek, mint az emberi gőg tanúbizonyságai.”
Biblikus képek
Vaszary számára a háború megrázó élménye a húszas években már összekapcsolódott az azt követő drámai események láncolatával. A forradalom, a Tanácsköztárság, majd Trianon tragédiája expresszív látomásként ölt testet abban a képciklusban, amelynek centrumában Krisztus szenvedése, a keresztrefeszítés bibliai jelenete áll. Az Újszövetségből merítő képek ezekben az években feltűnően népszerűvé váltak a modern magyar festők körében: Kernstok Károly Berlinben készült 1921-es Utolsó vacsorája, vagy éppen Derkovits egy esztendővel később festett, azonos tárgyú munkája jól mutatja, mennyire a levegőben volt, mennyire a korhangulat szinbólumává vált a Megváltó és követőinek története.
Vaszary első biblikus tárgyú művei már az 1919-es, az Ernst Múzeumban rendezett kiállításán megjelentek, de ezekben még erősebb az illusztratív elem, távol vannak a végső, brutális erejű megoldástól, a jelképi távlatot nyitó, zavarbaejtően modern felfogású Golgota-sorozattól. A megfeszített Krisztust és két társát ábrázoló, expresszív torzításokkal dramatizált kompozíció éveken át foglalkoztatta alkotóját, gyakorlatilag a teljes húszas évek folyamán vissza-visszatért hozzá. A Pesti Napló Képes Mellékletének 1934-es, majd 1939-es fotóriportja azt is bizonyítja, hogy rendkívül fontosak lehettek Vaszary számára ezek a művek: a Golgota egyik hatalmas méretű változatát egészen a haláláig a műtermében tartotta.
Trianon – a magyar Golgota
A trianoni békekötés a húszas évek elejétől fogva egyre gyakrabban jelent meg a sajtóban magyar kálvária-ként, illetve magyar Golgota-ként. E kifejező szóösszetételt korábban a mohácsi csatavesztésre illetve az aradi vértanúk kivégzésére, a szabaságharc tragikus bukására akalmazták leginkább, de 1920 után egyértelműen az igazságtalan békediktátumok szinonímájaként jelent meg a hazai sajtó hasábjain és a közbeszédben. Kevésen múlt, hogy e gondolat az évtized közepén a szavak világából a kézzel fogható valóságba is átkerüljön. A Budapesti Hírlap 1926. december 15-i számában jelent meg Herczeg Ferenc Magyar Kálvária című írása, amelyben a korszak írófejedelme egy monumentális emlékmű megalkotását indítványozta. A Gellérthegy lejtőjére tervezett tizenhárom – egy-egy elveszített város vagy vidék emlékét őrző – kápolna az évekig tartó előkészületek ellenére végül nem valósult meg, de jól mutatja, mennyire élénken élt az emberekben Magyarország és Krisztus szenvedéstörténetének párhuzamba állítása. A keresztfa klasszikus, latinos formája helyett gyakran jelent meg az ábrázolásokon a tau-kereszt (Szent Antal, illetve Szent Ferenc keresztje), amelynek keresztgerendája lezárja a függőleges vonalat, egy T betűt formálva. A T betű – mint a fáklyás-keresztes gyász kitűzőn – a trianoni passióra is utalt, minden bizonnyal Vaszary festményén is.
Vaszary Golgota-sorozata természetesen nem pusztán a trianoni igazságtalanságra reflektált, sőt annál is komplexebb, hogy „csupán” az ezeréves magyar történelem tragikus eseményeire emlékeztesse nézőit. Benne van az első világháború kijózanító brutalitása, az egész emberiség szenvedéstörténete, az egyén és a közösség örök drámája. De tény, hogy az egyetemes jelentésben fontos asszociációs elemként jelenik meg a magyarság trianoni tragédiája is. Ennek bizonyítéka, hogy a téma egyik variációján Vaszary „magyar sebekkel” ábrázolta a keresztre feszített Megváltót: a Magyar Nemzeti Galériában őrzött kompozíción egy vörös folt jelzi Krisztus oldalán a dárda ütötte sebet, míg alatta egy sötétzöld árnyék a trikolor harmadik színét is felfesti a szürkésfehér test alaptónusára. Ez a meglepő „hármas hangzat”, a színek e furcsa találkozása Vaszary kompozícióján tagadhatatlanul nemzeti jelleget kölcsönöz a krisztusi történet tragikus csúcspontjának.
A most bemutatott festmény a végső kompozíció felé vezető művészi út egyik első fontos állomása. Azon ritka művek egyike, amelyen a modern művészet formai kísérletei, a bibliai tradíció és a magyar történelem drámai eseményeire utaló szimbolika kikezdhetetlen művészi színvonalon találkozik.
Molnos Péter