Irodalom
(Myn.): Bornemissza Géza műtermében. Szózat, 1925. március 15.
Balassa József: Giovanni Papini, az extatikus. Literatura, 1926/3., 14–15.
Genthon István: Bornemisza Géza. Művészet, 1960/2., 29–30.
Nagybánya. A nagybányai festészet a neósok fellépésétől 1944-ig. Szerk.: Jurecskó László – Kishonthy Zsolt. MissionArt Galéria, Miskolc, 1992.
Takács József: Fülep Lajos itáliai útjai. In Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon II. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum, Budapest–Szeged, 1993, 911–937.
Pápai Emese: Bornemisza Géza festőművész fauve-os korszaka. Művészettörténeti Értesítő, 2002/3–4., 309–320.
Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914. Szerk.: Passuth Krisztina – Szücs György – Gosztonyi Ferenc, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006.
Ízig-vérig fauve mestermű
Ha ez a kép nem mostanában, hanem két évtizeddel ezelőtt bukkant volna fel, akkor mindenképpen bekerült volna a Magyar Nemzeti Galéria legendás, Magyar Vadak című tárlatára. A hazai fauve-ok táborába tartozó fiatal festő, Bornemisza Géza vad színpárosításokkal írta körül a firenzei kertek és villák világát. A lágyan hullámzó toszkán dombok zöldjét narancssárga mezősávok metszik végig, a sötétkék ég alatt szinte UV narancs erővel világítanak az épületek, a kígyózó ágazatú olajfák szemtelen padlizsánlilában fürdenek, míg az előtér szőlőtőkéinek zöldellő sorait a mályvarózsaszín kontraszt teszi dekoratívvá. A lilák, zöldek és narancsok domináns hármasát megkoronázza az itáliai villa citromsárga tömbje, csodálatos szürkéskék árnyékkal modellálva – a sötétkék égbolt alatt.
A tájképen a legnagyobb kontrasztot a zöldeket „szétszakító” komplementer narancssárgák jelentik, de érdemes elidőzni a szőlőskert mályvás rózsaszínjénél is. Kemény Gyula, a magyar fauve-ok legjobb restaurátor kutatója ezt nevezte „jolly joker” színnek. Így írta a Magyar Vadak katalógusában: „A lazacrózsaszín, a mályvarózsaszín vagy ennek hidegebb variánsa, a ciklámen – a neós paletta »hangvillája«. Jelenléte átértelmezi a képen a többi színkapcsolatot is. Mivel ez egy természettől »elvonatkoztatott« szín, e jellegénél fogva a társaságában lévő többi színt is képes elemelni a naturális vonatkozásaitól. Ezzel a színnel egyaránt festettek eget, földet, fákat, vizet vagy alakokat, ebben a színben bármelyik képi elem megjelenhetett, és ettől a motívumok azonnal »átírt« elemeivé válhattak a kompozíciónak. Ebben rejlik a szín jolly joker funkciója.”
Bornemisza firenzei látképén nemcsak a kolorittal idézte meg a tiszta fauvizmust. Szintén Kemény Gyula hívta fel a figyelmet a négyzetes formátum jelentőségére és hatásmechanizmusára: „másik jellegzetessége a magyar Vadaknak a szabályos négyzet alakú képforma gyakori alkalmazása. Ennek a formátumnak a használata a szecesszióban terjedt el leginkább. A magyar festők közül Ferenczy élt leggyakrabban ezzel a lehetőséggel, majd őt követően Ziffer, Boromisza és Tihanyi. De szinte minden neós nagybányai festő kipróbálta ezt a szabályos négyzet alakú képmezőt. Ez a formátum kibillenti a látóhatárt a látványfestészetben megszokott helyéről. A kompozíción belül a horizont vagy magasra, vagy túl mélyre kívánkozik, vagy egyáltalán nem is kerül be a képmezőbe. A középen »elvágott« négyzetes képmező ugyanis – hangsúlyos, »tolakodó« szimmetriája miatt – túl statikusnak hat, s unalmas alapjelleget kölcsönöz a kompozíciónak.” A legtisztább fauve hangokkal kísérletező Bornemisza sem igazította be középre a horizontot, hanem felemelte, csak a kép felső hatodát töltve meg az ég kékjével. És hogy még tovább fokozza az intenzitást: a felső sáv bal oldalára behelyezett egy fókuszpontként magasodó ciprusfát, ami az égbe rajzolt ragyogása ellenére épp a festmény legsötétebb – már-már fekete – pontja. Bornemisza nem fukarkodott a vizuális ötletekkel, a fauve eszköztár széles készletét felvonultatva alkotta meg a magyar vadak egyik új főművét.
Matisse tanítványa
A Magyar Vadak című kiállítás kutatói tisztázták, hogy Matisse szűkebb tanítványi köréhez mindössze két magyar festő tartozott: Bornemisza Géza és Perlrott Csaba Vilmos. Sokan kerültek kapcsolatba a legnagyobb hatású fauve mesterrel, de 1908-ban alapított iskoláját csak ők ketten látogatták. A posztimpresszionista alapokra itt rakódott rá a modern párizsi látásmód: a vad színkontrasztok és a festői formatorzítások. Bornemisza a 20. század első éveiben Nagybányán képezte magát, majd a híres párizsi magániskolában, a Julian Akadémián, azt követően pedig Matisse-nál tanult. A mester emlékét megidéző 1923-as cikkében írta: „Abban az időben, amikor én Matisse-szal megismerkedtem, még csak szűkebb körben számított prófétának.” Friss szellemiségre érzékeny külföldi piktorként rendszeresen megfordult az avantgárd legfontosabb mecénása, Gertrude Stein híres szalonjában a rue de Fleurus-ben. Első kézből ismerte a párizsi modernizmust, ami karakteresen alakította festészetét. Nem véletlenül lett – kevéssé feldolgozott életműve ellenére – a Magyar Vadak kiállítás és az azt követő nemzetközi „turné” egyik nagy felfedezettje.
A mester saját kezű igazolásából tudjuk, hogy Matisse tanítványa volt: „Én, alulírott, bizonyítom, hogy Bornemisza Géza úr – aki mint tanítványom dolgozott műtermemben a múlt évben és az idén – kitűnt munkájának komolyságával és művészi tehetségével. Ennek igazolásául adom ezt a bizonyítványt. Henri Matisse, Paris, 1909. április 20.” Bornemisza nem belvárosi polgárcsaládból, hanem egy szatmári udvarházból, egy régi nemesi református család táblabírói miliőjéből jutott Matisse és a párizsi modernek közvetlen közelségébe. Ahogy a Szózat című napilap tudósítója foglalta össze ihletett tudósításában Bornemisza pályáját az 1920-as évek derekán: „Születik egy magyar fiú, Szatmár megyében, a Szamos partján, egy ámbitusos kedves falusi lakban, s már mint gyerek másképp nézi, látja a sekély folyó partjait, a füzeseket, az akácfákat, a fehér házakat, mint a környezete. Színes vonalálmok kísértik egyre a gimnázium padjain. Az apja tán ügyvédnek, szolgabírónak szánja, szeretné, hogy jogász legyen, amiből minden válhat ebben a jurista országban. De a fiú sehogy sem akar tágítani az álmaitól. Párist sóvárogja egyre, festő akar lenni mindenáron, ha törik-szakad is.”
Firenze, a modern központ
A modern művészet nagy hatású teoretikusa, Fülep Lajos bő fél évtizedet élt Firenzében az első világháború előtt. Fiatalon megmerítkezett a párizsi avantgárd szellemi pezsgésében, mégis a reneszánsz szülőföldjét, Toszkána „fővárosát” választotta. „Firenze az új kultúra bölcsője, jó néhány évtizeden át a világ közepe, az új Athén” – írta. Nemcsak a múltat tanulmányozta, hiszen a századelőn pezsgő kulturális életét élte a város, Fülep is megismerkedett az helyi irodalmi élet vezető figuráival, Giovanni Papinivel és Giuseppe Prezzolinival. Az újdonságra, az avantgárdra nyitott figurák nagyon távol álltak a mai turisztikai „múzeumváros” valóságától. Papini nyughatatlan szellemét pár évvel később így jellemezte Balassa József: „Papini, a firenzei zsurnaliszta hosszú, zegzugos, kalandos utat futott meg: minden új eszmének ő volt a csepűrágója, minden filozófiai rendszernek a hódoló lovagja, minden paradoxonnak örökös bolygója, akire igazán nem lehetett a hétköznapi középszerűség subáját ráhúzni, aki semmiképen se tudott a polgári logika egyszeregyjébe beleilleszkedni, s minduntalan kiszökkent a megszokott pszichikai rendszerek szélesre taposott országútjáról. Harsanó életereje, bőven buggyanó temperamentuma lerombolt maga körül minden szokványos kategóriát, s még az ötleteinek logikai rendszere is maga a kiteljesedett illogizmus volt.”
Firenzében az 20. század elején számos modern magyar festő megfordult. Sokan éppen az ifjú művészetfilozófust, Fülepet látogatták meg, mint Márffy Ödön, Vedres Márk vagy Lukács György. A nagybányai modernek között nevelkedő Bornemisza is elvetődött a toszkán városba. Kevés forrás híján csak feltételezhetjük, hogy meglátogatta Fülepet is. Életrajzának bemutatásában a már korábban is idézett cikkíró olyan természetesen sorolja fel Firenzét, mintha csak Bécset említené: „Valahogy így indulhatott neki a Bornemisza Géza piktori pályája a Szamos partja mellől, így került Nagybányára, Thorma mellé, Nagybányáról Párisba, a Julian akadémiával Párisból Münchenbe, Firenzébe, a piktorok nagy országútjára, valahogy így termettek azok a finom, lélekkel festett magyar képek, amelyek ma csillogó színfoltokban virítanak a művész Bercsényi utcai műtermében, a budapesti és külföldi kiállítási termek falain…” A források szerint Bornemisza már 1903-ban megfordult a toszkán városban, de a stíluskritikai fogódzók alapján inkább pár esztendővel később, Matisse-szal való megismerkedése után születhetett a most vizsgált fauve kép, valamikor 1908 és 1912 között, minden bizonnyal a félig-meddig firenzei Bellosguardo-domb környékén. Könnyen lehet, hogy azonos azzal az egyetlen ismert firenzei látképével, a Firenzei tájjal, amely a Művészház 1914-es kiállításán is szerepelt. A korabeli kritikusokat elbűvölték Bornemisza új képei, de nem sejthették, hogy a magyar vadak ilyen ihletett, különleges főműve rejlik közöttük.