A Napkelet felől érkezett
Boromisza Tibor negyvenévesen, élete delén kezdett el mélyrehatóbban megismerkedni a buddhizmus tanaival, meglehetősen rendhagyó körülmények között. Dr. Szöllös Henrik sebész társaságában történt a dolog a Margit körúti gyűjtőfogház egyik cellájában, ahol a két politikai elítélt 1920-ban együtt olvasta és szerette meg „Buddhot”, és az „Alacsonyabbat otthagyva a Magasabbért” szívükben nagy belső megvilágosodás gyúlt. A közös elmélyülés tanúságtevője egy Szöllösről készített portré, melynek hátoldalát Boromisza teljes széltében és hosszában buddhista idézetekkel írta tele. A kritikus jó barát, Hevesy Iván úgy emlékezett, Boromiszánál ez nem pillanatnyi fellángolást vagy felületes, csupán a motívumkincs iránti érdeklődést jelentett: szentendrei házát a 20-as évek elején kívül és belül egy-egy Buddha freskóval ékesítette, asztalán fehér gipsz Buddha szobor állt, körülötte az ázsiai világképpel és értékrenddel, a hinduizmussal, a Védákkal foglalkozó tanulmányok hevertek. Ott volt köztük saját százötven oldalas kézirata is, melynek megírásához hosszú levelezéseket folytatott a berlini Buddhista Házzal, Felvinczi Takács Zoltánnal, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum megteremtőjével és egykori igazgatójával, illetve más magyarországi buddhizmus kutatókkal.
A festő világnézetéhez hozzátartozott, hogy a magyarok ősi vallásában is a buddhizmust sejtette (vagy valami ahhoz nagyon hasonlót), és szentül hitte, hogy hazánk paraszti kultúrája keletről, Ázsiából ered. Amikor 1932-ben megalakult a Magyar Képírók Társasága, Boromisza a csoport programját egy Napkelet felől érkezett magyar lélek nevében fektette le, melynek legmélyén „keleti színek, összhangok, vonalritmusok” élnek. Művészünk emiatt kezdte el használni a székely-magyar rovásírást is: 1924-től műveit szinte kizárólag rovásírással, ritkább esetben japánul szignálta. A magyar ékírást nem csak azért tartotta jónak, mert vele kifejezhette adott tárgy nemzeti jellegét és hovatartozását, hanem mert szerinte a magyar nyelv sajátosságait emeli ki, amire a latin betűk nem alkalmasak.
…ott lebeg a légben az örök ritmus…
Habár Boromisza kijárta a magyar és európai művészoktatás magasiskoláit Nagybányán, Rómában, Münchenben és Párizsban, forrongó, heves természetét Ázsia lelki higgadtsága zabolázta meg. A keleti, különösen a japán gondolkodás nyújtott segítséget számára a harmónia, az egységtudat fellelésének ösvényén: a festő már az 1910-es években készült táj- és városképein is a folytatólagosságot, ember és természet együvé tartozását hirdette. "Azt próbálom vászonra rögzíteni, színekbe és formákba törni, amit magam körül látok. S egy kicsit talán a rejtett összefüggést is, amelyet a jelenségek külső takarója alatt érzek. […] Fű, fa, víz, ember, állat, felhő, fény, árnyék Maja fátyolába takartam, egyetlen egészet jelent az én számomra. Az embert nem látom külön, elvonatkoztatva a körülötte lévő élettől" – vallotta később.
Boromisza többször is hangsúlyozta visszaemlékezéseiben a japán dekoratív stílus hatását művészetére, amely mellett kritikusai sem mentek el: „A japános látás az idők folyamán világnézeti fölfogássá alakult benne. Tájainak és a rajtuk lévő alakoknak japános megjelenéséhez keleti szimbolizmus járult, melyet Buddha tanai sugalltak” – írta róla Fónagy Béla a Nyugatban Nemzeti Szalonbeli gyűjteményes kiállítása (1928) alkalmával. Boromisza nagybányai neós és fauve örökségéhez hűen nagy, dekoratív színfoltokban és kanyargó festéksávokban gondolkodott, melyek saját belső törvényszerűségük alapján szabadon görbültek balra-jobbra a vásznon. Bár palettája örökké őrzi festészetének fauve előzményeit, nála nem a színekkel való formaképzés, hanem inkább a motívumok egységes íve volt a lényeg – utóbbi a japán tusfestmények és fametszetek lényegi formavilágát idézi meg.
Poéta-szinesztéta
A japán művészet hatására stílusa festőibbé, költőibbé vált a 20-as évek folyamán: ebbe a keleties vonalba illeszkedik a talányos-misztikus Tavasz című munka is japán jegenyéivel, magnóliáival és tusrajzszerű földszigeteivel. Az évszakok, napszakok körforgása és az időjárási jelenségek korábban is foglalkoztatták Boromiszát, és a fénystúdiumok különösen előtérbe kerültek a hortobágyi és budapesti alkotói periódusokban. A Tavasz sűrű atmoszférájában a nap reflektorszerű sugarai a levegő testességével csapnak össze, és az ezt túlélő, csipkésen fodrozódó alakzatokat balról a szellő simogatja, jobbról a szél tépi. A tavaszi záporon áttüremkedő fény a sötétet is érvényesülni hagyja, és ezzel Boromisza érzékletesen ragadja meg a feleségét verő ördög derűs-borús líráját. Az ezekben az években született kevés számú olajfestmény szinte mind tájkép, melyeken – Török Katalin szavaival élve – a természeti produktumok „rejtett szépsége, csendjük lírai megfogalmazása” csendül fel, ahol már nincsen dráma, csak annál több érzelem, sőt egy-két esetben idillbe hajló érzelmesség.
A festő pár évvel korábban költőket megszégyenítő érzékenységgel írt a tavasz évszakról, és bár a szöveghely egészen pontosan a hortobágyi tavaszra vonatkozik, bátran idézhetjük a lankás ösvény illusztrálására is, mely a Budai-hegység felől láttatja Budapestet: „Zöldell a határ, s a lilásan bugázó fűtengerben a legélénkebb sárga, rózsaszín és fehér foltok tarkáznak. Az illatos szegfűvirág, a sárga sártelep, a fehérvirágú korpafű, a porcsin, a cigánybúza s a buja levelű szamártövis, ami innen szinte egzotikus nagyságokat ér el. S ki tudná még előszámlálni mi minden tör föl a nap felé elrendeltetésében. A fényesedő nap himnuszát zengi itt minden ősi pogány ritmusban. […] Mindenütt élet fakad. Ilyenkor távolkeleten a szerzetesek szokásos vándorútjukat is beszüntetik s kolostorba vonulnak, nehogy járás-kelésükkel akaratlanul is eltiprói legyenek egy sarjadzó életnek.”
