„Nem szép képet kell festeni, hanem igazat” – idézte Nagy István egyik tömör hitvallását az őt személyesen is jól ismerő művésztárs, B. Mikli Ferenc. Az ars poeticának is beillő mondat valóban találóan jellemzi a pasztell utolérhetetlen mesterének igazságkereső, minden felszínes engedményt elutasító művészetét. Ám voltak kivételek, amikor ez a komor, társtalan festő az igazság keresése közben a szépséggel is szövetséget kötött. Az 1932-ben készült Körték csíkos terítőn című kép ezt a kivételes együttállást példázza: bensőséges harmónia, a természet szépségére rácsodálkozó ember csendes áhítata, a színek ereje és a pasztell bársonyos puhasága emeli a szerethető, időtlen remekművek sorába.
A kép a festő utolsó, Baján töltött korszakának elején született: annak az időszaknak az alkotása, amikor a hosszú vándorévek után Nagy István végre megtelepedett, de művészete semmit sem veszített korábbi nyugtalanságából és kérlelhetetlen következetességéből. A csendélet témája látszólag a lehető legegyszerűbb: egy kék geometrikus mintával díszített fehér tálban és az asztalra gurulva körték sorakoznak, alattuk vörös-fehér csíkos terítő, mögöttük szinte absztrakt, barnával, kékkel és olajzölddel felfestett, finoman vibráló háttér. Nincs egyetlen mellékes motívum, nincs anekdota, nincs a polgári enteriőrre utaló részlet, amely egy pillanatra is elterelné a néző fantáziáját a szerkezet tisztaságáról. Minden figyelem néhány gyümölcs súlyára, egymáshoz való viszonyára, a tál ovális formájára, valamint a színek sűrű, egymást feszítő rendjére összpontosul.
Éppen a kép páratlanul koncentrált, puritán egyszerűsége vezeti a nézőt abba az irányba, hogy a pillanatról pillanatra változó látszat mögött szimbolikus tartalmakat keressen. A 17. századi németalföldi vanitas képeken a gyümölcs és a virág gyakran a mulandóság jelképrendszerének része volt: az érettség már magában hordozta a romlás, az elmúlás ígéretét. A spanyol Zurbarán a legegyszerűbb motívumokat is szinte szakrális csenddel és méltósággal ruházta fel, Chardin a 18. században a hétköznapi tárgyak hallgatag jelenlétéből teremtett költészetet, Cézanne pedig az almákból, körtékből és vázákból a kép teret konstruáló szerkezetét formálta meg. A 20. században Morandi vitte tovább ezt a redukciót a végsőkig. Természetesen nincs okunk konkrét ikonográfiai programot vagy éppen közvetlen inspirációt feltételezni a most vizsgált képpel kapcsolatban, de mintha a Körték… akaratlanul is ebbe a vizuális „táplálékláncba”, ebbe a négy évszázadot átfogó tradícióba illeszkedne. Mindezzel együtt a jelképi értelmezésnél sokkal fontosabb az a mód, ahogyan a festő a hétköznapi motívumot a tömörítés eszközével elemeli a valóság tünékeny felszínétől és szinte időtlen létezéssé sűríti.
Nagy István érett művészetének egyik legfontosabb sajátossága éppen ez a könyörtelen egyszerűsítés. Németh Lajos találó megfogalmazása szerint képeit „semmi felesleges részlet, tőmondat-egyszerű formasommázás” jellemzi, pasztellkrétája pedig „mintha késsel metszette volna a papírt”. A Körték… minden részlete igazolja ezt a leírást. A gyümölcsök nem puhán omló, érzéki felületek által határolt tárgyak: vaskos fekete kontúrok fogják körül őket, árnyékuk sötét tömeggé tapasztja össze a tálban fekvő formákat. A sárgászöld, rozsdabarna és mélyzöld körtéket a kék tál hűvös íve fogja össze, miközben balra három, az edényből kikerült körte teremti meg az aszimmetrikus egyensúlyt.
Különösen izgalmas a háttér és a terítő szerepe. A vörös és fehér sávok széles, vízszintes ritmusa stabil alapot ad a tárgyaknak, de a festő nem dekoratív mintaként kezeli azokat: a pasztell szemcsés, helyenként áttört anyaga mindenütt megőrzi a papír és a kézmozdulat nyomát. Ezzel éles ellentétben a háttér függőleges, seprűs vonásai – mint egy vihar áztatta táj felett feszülő égbolton – szinte záporoznak lefelé. A kék, barna és zöld rétegek vibráló falat építenek az asztal és a mozdulatlan gyümölcsök mögé. A kép így a nyugalom és a belső feszültség különös egyensúlyára épül. Markója Csilla Nagy István művészetében az „egyszerűség monumentalitását, a tiszta formák áhítatát” emelte ki – ez a kép pontosan ezt a monumentalitást teremti meg egy mindössze néhány tárgyból álló motívummal. A körték ugyanazzal a tömör, geológiai súllyal vannak jelen, mint Nagy István dombjai, parasztfejei vagy fekete fái: a műfaj és a motívum megváltozik, de a látásmód ugyanaz marad.
A festő 1933-ban, alig egy évvel a kép születése után így fogalmazott: „Egy életen át kerestem ezt a lényeget. A témában a lelket. Fák, házak, virágok, emberarcok bonyolult összevisszaságában azt, ami a felületek alatt vibrál. A belső hűséget.” A most bemutatott kép éppen ennek a programnak az egyik legtisztább, cézanne-i tömörségű megvalósulása. Nagy István nem a körte felületének hamvas finomságát, nem a teríték otthonosságát, és végképp nem a tárgyak festői pompáját keresi. A dolgok belső súlyát akarja megragadni. Lyka Károly szerint „kevés szóval beszél, mint minden ember, aki biztosan tudja, mit akar mondani”, pasztellképein pedig „a határozottan odatett, semmivel nem lágyított szín” tölti be ugyanazt a szerepet, mint rajzain a kemény vonal. A Körték csíkos terítőn ebből a szempontból szinte ars poetica: egyszerű, szűkszavú és puritán, mégis telítve van feszültséggel.