Szecesszió

A 19. század utoló évtizedeiben indult és az 1910-es évekig virágzó, egész Európában elterjedő művészeti stílus, amely a Monarchiában Szecesszió, német területen Jugendstil, Franciaországban pedig Art nouveau néven híresült el. Kezdetben az „elavult”, akadémiai művészet elleni lázadás hevítette, innen is ered az elnevezésekből kiolvasható törekvés az új stílus megteremtésére és a kivonulás gesztusára. Eredetét az angol Arts and Crafts mozgalomban illetve a preraffaeliták művészetében kereshetjük, részben innen származik a szimbolikus tartalmak, transzcendens, nem egyszer bizarr témák iránti vonzalma, valamint a díszítő jellegű dekorációs hajlam és a dallamos, játékos, növényi ornamentikát idéző kontúr előtérbe kerülése. Elsősorban az iparművészetben teljesedett ki, de a régi korstílusokra jellemzően néhány évtizedre teljesen elöntötte a tárgyi környezetet: az építészetben éppen úgy kimutatható elsöprő hatása, mint a festészetben, üveg- és kerámiaművészetben, a reklám- és könyvgrafika világában. Elsősorban ez utóbbi műfajoknak köszönhető gyors és globális elterjedése.

Bécsben a művészet minden területén remekművek sorával illusztrálható a stílus századfordulós uralma, míg Magyarországon a szecesszió fogalma leginkább egy-egy jeles építésszel, Lechner Ödönnel vagy Lajta Bélával illetve az európai hírű Zsolnay gyár nevével forrt össze, s a festészetben sokkal kevésbé nyert teret. Ennek ellenére Rippl-Rónai József, Vaszary János és a gödöllői művésztelep számos alkotója szőnyeg-, bútor- és kerámiatervek mellett szecessziós stílusú képeket is létrehozott, de Batthyány Gyula, Gulácsy Lajos, és a Párizsban, Alfons Muchanál tanuló Faragó Géza számos alkotása is ebbe a körbe sorolható.

Bár a húszas években hamar elmarasztaló ítéletet mondtak öncélú és túlfinomodottnak tartott formavilága felett, a szecesszió sem kerülte el a 20. századi nagy művészeti korszakok sorsát: a hetvenes évektől kezdve újra népszerűvé vált és mai is az egyik leginkább kedvelt stílus a gyűjtők körében.