Kérjük válasszon!

 

Festmények

 

Fotográfia

Alvóügynökeink külföldi múzeumokban

Magyar Nemzet

Kultúrtörténeti jelentőségű könyvet tett le az asztalra Molnos Péter művészettörténész, aki az elmúlt évtizedekben csendesen kiszemezgette a levéltárakból a magyar műgyűjtés aranykorának legizgalmasabb történeteit. Az Elveszett örökség című kötet küldetése "felébreszteni" azokat a világban szétszóródott festményeket, amelyek alvóügynökként függenek különböző európai és amerikai múzeumokban, és végre méltó helyére emelni a világon a magyar festészetet.

- Eddig is írt magyar műgyűjtőkről. Mitől sokkal nagyobb dobás a most megjelent Elveszett örökség című kötet, mint bármelyik eddigi munkája?

- Tény, hogy jelentek meg hasonló témájú tanulmányaim a Kieselbach Galéria húszéves fennállását ünneplő, Aranykorok romjain című jubileumi kötetben is, de annak a válogatásnak csak töredéke foglalkozott gyűjtéstörténettel. Régi vágyam volt, hogy önálló könyvsorozatban mutathassam be a XX. századi magyar műgyűjtés történetét, de azt is tudtam, hogy ez rendkívül költséges vállalkozás lenne. Az egykor magyar magángyűjteményeket gazdagító, külföldre került, világhírű műalkotások fotózási és közlési díja több pénzt emészt fel, mint amennyibe egy átlagos magyar kiadvány megjelentetése kerül. A kötet megszületése annak köszönhető, hogy Lázár János miniszter úrnak nagyon megtetszett az Aranykorok romjain egyik fejezete: az ifjabb Andrássy Gyula grófról szóló tanulmány olvasása után megkereste a Kieselbach Galériát, és önálló Andrássy-kötet kiadását javasolta. Engem ez a téma önmagában kevésbé érdekelt, mint az, hogy végre megírhassam a rég tervezett kötetet a századelő öt legnagyobb gyűjtőjéről. Lázár Jánosnak tetszett a javaslat, és miniszteri keretéből támogatta a munkánkat.

- Mikor ébredt fel önben a vágy, hogy megírja ezt a könyvet?

- Nagyon korán kezdtem gyűjtéstörténettel foglalkozni. Eredetileg az ELTE matematika-fizika szakára jártam, de a rendszerváltás után, amikor a nagy állami vállalatok megrogytak, apám mérnökből műkereskedő lett. Elkezdtem lejárogatni az üzletébe, és találkoztam valakivel, aki nagy hatást tett rám. A szakma legendás figurája, Saphier Dezső jó humorú, fantasztikus tárgyismerettel rendelkező, remek mesélő, a vele folytatott beszélgetések adták az első nagy lökést ahhoz, hogy művészettörténész legyek, sőt a gyűjtéstörténet felé terelt. Megmutatta Kohner Adolf gyűjteményének több száz kartonját is, amelyek közt a külföldi és a magyar festményektől a szobrokon át a szőnyegekig mindennek ott volt a pontos leírása. Revelációs élmény volt látni ezeket a megsárgult, gyönyörű betűkkel írt, domborpecsételt kartonokat. Ráadásul olyan képek szerepeltek rajtuk, amelyekről az ember el sem tudta képzelni, hogy egykor magyar kézben voltak: többek között Van Gogh, Cézanne, Monet és Renoir alkotásai. Ez volt az első komoly impulzus, amely ebbe az irányba terelt. Időközben felvettem a művészettörténet szakot is. Ott volt tanárom Geskó Judit is, aki 2003-ban a nagy Monet-kiállítást rendezte, a rendszerváltás utáni Budapesten az első olyan bombasikerű tárlatot, amely előtt kígyóztak a sorok. Megkeresett, hogy írjunk a katalógusba ketten egy közös tanulmányt Az impresszionsta művek Magyarországon címmel. Kiderült, hogy nagyon jól tudunk együtt dolgozni, így a későbbi, általa rendezett Van Gogh-, majd Cézanne-kiállítás katalógusához is írtunk tanulmányokat a magyarországi magángyűjteményekről. Jóllehet közben írtam festői, gyűjtői monográfiákat, ám a nagy összefoglaló mű már-már átkerült az álmok birodalmába. A kötetet végül két év alatt írtam meg, de a kutatás, amelynek eredményeképpen született, közel tizenhét évet vett igénybe.

- A matematika szakot végül otthagyta?

- Igen, nem elégített ki, hogy csak a természettudományos tárgyakkal foglalkozom, de a mai napig a fizikát tartom a legszebb tudománynak, mert az ötvözi a filozófiát a természettudománnyal. A nagy váltásban kezdetben talán az is motivált, hogy vagány volt kimondani: fizika-művészettörténet szakra járok. Ilyet tudtommal senki nem csinált rajtam kívül.

- Visszatérve az Elveszett örökséghez, döbbenetesen sokféle forrásból dolgozott...

- Ez a klasszikus nyomozás számomra a legélvezetesebb a munkámban. A gyűjtéstörténet a világon mindenhol összefügg az adott ország és a kontinens történelmével, de Magyarországon - amiatt, hogy ilyen turbulens volt a XX. századi időszak - egy gyűjtemény történetével gyakorlatilag leírhatjuk az egész korszakot. Itthon hiába épített föl valaki az 1910-es évek előtt gyűjteményt, jött a Tanácsköztársaság, lefoglalták a műtárgyakat, amelyekből megrendezték a "köztulajdonba vett műkincsek kiállítását", aztán a második világháború, és vittek a németek, az oroszok, amit láttak. Aki túlélte a háborút és a vészkorszakot, azt kitelepítették az ötvenes években, ahogy Kohner özvegyét vagy Pallavicini-Andrássy Borbálát. A magyar műgyűjtéstörténet azért hat ilyen beszippantó erővel, mert minden benne van: szociológia, gazdaságtörténet, történelem, mindaz, ami alakította azt, amiben ma élünk. Ha akarnám, a mai politikai képletet is le tudnám vezetni abból, ami a Tanácsköztársaság pillanatában történt.

- Csak bátran!

- Addig az elit többé-kevésbé egységes volt. A zsidó polgárság az arisztokratákkal közös ügyért dolgozott, az elit az akkor is meglévő sok-sok konfliktus ellenére alapvetően érdekszövetségben élt. Ott valami meghasadt, onnantól erősödött fel a népi-urbánus ellentét, amely aztán egy évszázadon keresztül determinálta a magyar valóságot. Tele vagyunk traumákkal, de a gyűjtéstörténettel foglalkozó szakembernek éppen ezek könnyítik meg a dolgát. Amikor a hatalon állami kézbe vette a magántulajdont, akkor mindent precízen dokumentáltak, előlük semmit nem lehetett elrejteni. Még Pieter Brueghel híres képét, a Szent János prédikációját is megtalálták a trágyadomb alatt, amikor a műtárgyakat lefoglaló különítmény kiment a Batthyányak kastélyába, hogy összeszedje az értékeket. A legenda szerint az egyik katona paraszti származású volt, és gyanús lett neki, hogy meg van bolygatva a trágyadomb, holott az évnek abban a szakában nem kéne így kinéznie. Alánéztek, és megtalálták a ma már milliárdos értékű festményt. A kiszállásokról jegyzőkönyvek születtek, és ez hasonló precizitással történt 1944-45-ben is. Megközelítőleg 13 ezer oldalnyi dokumentumot fotóztam le csak az elmúlt két évben, de 17 év alatt legalább nyolcvanezer irat fényképét gyűjtöttem össze.

- Volt olyan dokumentum, amelyikre különös szerencsével bukkant?

- A kutatáshoz mindig szerencse is kell. Az egyik legnagyobb ilyen örömöm annak kapcsán ért, amikor Batthyány Gyuláról írtam monográfiát. Gyanítottam, hogy kell lennie róla valaminek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában is, hiszen az ötvenes években koholt politikai ügy miatt börtönbe zárták. A dossziéja mellett valami mást is kihoztak nekem a levéltárosok. Kiderült, hogy amikor a fiát az 1956-os forradalomban való részvétel hamis vádjával bebörtönözték, beültettek mellé egy cellaügynököt. Az ő jelentéseiből derült ki, hogy igaz a családi legenda, amely szerint a kor egyik legnagyobb amerikai kozmetikai cégének tulajdonosa éveken át támogatta Batthyány Gyulát. A világhírű Elizabeth Arden még a harmincas évek folyamán szeretett bele a festőbe, és Amerikából az ötvenes években is folyamatosan pénzt és csomagokat küldött neki. Addig ez a történet nekem csak egy alaposan kiszínezett, jópofa sztorinak tűnt, de ezzel igazolható ténnyé vált.

- Az Ecseriről is előkerült egy fontos enteriőr festmény. Ön talált rá?

- Az felejthetetlen élmény volt! Vagy húsz éve minden szombat hajnalban kimegyek az Ecserire. Egyik ilyen alkalommal - már vagy másfél évtiezede foglalkoztam akkor Kohner Adolf gyűjteményével - a szokásos kávézás után jövök ki a büféből, és látom, az egyik árus egy festményt támaszt a pultnak. Alig hittem a szememnek. Kohner Adolf nagy szalonját ábrázolta. Jól ismertem egy 1910-es fotóról, minden festményt azonosítani tudtam rajta, világhírű képeket, amelyek közül némelyik a Szépművészeti Múzeumba került, illetve Chicago leghíresebb képtárába, és akad, amelyik jó nyolcvan éve lappang valahol. Vidovszky Béla szolnoki művész alkotása az enteriőr festmény, aki Kohner barátja volt, és nyilván az ő kérésére örökítette meg a Damjanich utcai palota legreprezentatívabb termét. Ezt a képet Magyarországon akkor minden bizonnyal egyetlen ember ismerte volna föl, és az éppen én voltam. Szinte hihetetlen, hogy pont én láttam meg! Az árusa nem is kereskedő volt, fantasztikus véletlen, hogy épp akkor és ott tette ki.

- Mázli?

- Nem teljesen. Saphier Dezső barátom mondja mindig, hogy a tárgyak vonzódnak ahhoz, aki szereti őket.

- Az Elveszett örökségből az is kiderül, hogy megdöbbentően célirányosan zajlott a fosztogatás a történelmi sorsfordulókon. Az erre a célra létrehozott különítmények nem sokat teketóriáztak.

- Így van: 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és már másnap elindult négy-öt muzeológus néhány bútorszállító kocsival, hogy becsöngessenek Andrássy Gyula gróf Fő utcai palotájába, és kipakolják a műtűrgyait. Onnan átmentek Hatvany Ferenc báróhoz, ahonnan szintén kirámoltak mindent, aztán jött Nemes Marcell, Herzog Mór Lipót és a többiek. Tudni kell, hogy a XX. századi modern szellemű magyar műgyűjtés legalább kilencven százalékban a zsidó nagypolgársághoz fűződik. A zsidótörvények megjelenésekor a tulajdonosok többsége elrejtette az értékeit, de a németek bevonulása után külön politikai rendőrség jött létre a műtárgyak megszerzésére, és a legtöbb esetben sikerrel is jártak. Ami itt maradt a budapesti nagybankok széfjeiben, azt az oroszok vitték el, és azóta ők is bitorolják.

- Nekik már nem sok maradt?

- De, nagyon sok műtárgy jutott a kezükre. Többek között a Hatvany-gyűjtemény szinte teljesen egyben volt. Hatvany Ferenc - pechjére - elővigyázatos ember volt, így már 1942 szeptemberében, Budapest első bombázása után banki trezorokban helyezte el a festményeit, szobrait és szőnyegeit. A német bevonulás után bujdokolni kényszerült, elvesztette a kontrollt kollekciója felett, és amikor '45 után előbújt, kiderült, hogy nincs meg szinte semmi, mert az orosz csapatok erre a célra alakított speciális különítményének, a gazdasági tiszti bizottságnak első dolga volt berubbantani és kifosztani ezeket a trezorokat. Szegény Hatvany így veszítette el a gyűjteményének legalább kilencven százalékát. Az volt a szerencséje, hogy az oroszok csencseltek a műtárgyakkal, lehetett korrumpálni őket, így tíz festményt vissza tudott vásárolni illetve néhányat ki is tudott csempészni az országból. De döntő többségük a mai napig Oroszországban van.

- Olyan is előfordult, hogy Magyarországon összeszedett nemi betegség mentett ki egy festményt az orosz katona kezéből.

- Igen, a Harisnyás akt című Courbet-képet, amelyet odaajándékozott egy magas rangú szovjet tiszt annak a szlovák orvosnak, aki kigyógyította a nemi betegségéből. A leszármazottak végül hosszas hercehurca után vissza tudták perelni a festményt, így 2003-ban kalandos úton visszakerült hozzájuk. Azóta már a nemzetközi műtárgypiacon is megfordult, és pár éve 15 millió dollárért cserélt gazdát egy New York-i aukción. A magyar gyűjtéstörténet kész krimi.

- A bemutatón utalt rá, hogy ma már nem lehetne végigcsinálni azt a kutatást, amelyet ehhez a kötethez elvégzett, mert a múzeumok óvatosabbak a kutatókkal szemben. Miért?

- Jó pár évtizede az egész világon elkezdődött a műkincsek visszaigénylése, de az utóbbi kettőben ez a restitúciós folyamat egyre nagyobb hullámokat vet. A magyar múzeumok eléggé terheltek ilyen téren: egyrészt mert sok tárgy a vészkorszakban, illetve a kommunista hatalomátvétel idején került be a közgyűjteményekbe, másrészt mert 1945 és '50 között az állam képviselői, morálisan igencsak megkérdőjelezhető módon, alaposan kihasználták a gyűjtők szorongatott helyzetét a műtárgyvásárlásokkor. Adott esetben egyetlen dokumentum előkerülése is bizonyíték lehet a leszármazottak kezében egy esetleges perben, azért félnek attól, hogy egy ilyen gyűjtéstörténeti könyvvel kapcsolatos kutatás felszínre hoz fontos adatokat. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt, ha bementem a Szépművészeti Múzeum irattárába, nyugodtan megnézhettem mindent: lapozgathattam a régi iktatókönyveket, amelyeket ma már nem is foghatok a kezembe, csak megszűrt anyagot kapok abban a témában, amelyben kutatni szeretnék.

- Folynak ilyen perek most is?

- Mindig folyamatban vannak ilyenek, a Herzog-per például tizenöt-húsz éve biztosan tart. Én nem foglalkozom közvetlenül restitúciós ügyekkel, a dolog elvi és morális vetülete viszont foglalkoztat. Szerintem nehezen indokolható ez a titkolózó hozzáállás. Az oroszok hatalmas mennyiségű műtárgyat vittek el innen hadizsákmányként teljesen jogtalanul. Ráadásul a kincsek jó részét nem a magyar államtól vették el, hanem pont azoktól a zsidó családoktól, amelyeket a legjobban sanyargattak azok, akik ellen ők harcoltak. Sajnos már több törvényt is elfogadtak arra vonatkozólag, hogy nem adnak vissza semmit, de ha szorongatnánk is őket, akkor is csak azt mondanák: miért tennénk, ha maguk se adták vissza saját polgáraiknak azt, amit jogtalanul elvettek tőlük? Sok műtárgyat azért nem állítanak ki a magyar múzeumokban, illetve nem engednek külföldi tárlatokra, mert attól tartanak, megjelenik az, aki jogosan visszakövetelheti. Szerintem most, amikor láthatóan van pénz arra, hogy műtárgyakat vegyen a magyar állam, ideje lenne ezeket az ügyeket is megoldani.

- Konkrétan tudna mondani olyan műtárgyat, amelyet szimplán jogi alapon visszakövetelhetnek a leszármazottak?

- Persze, de nem mondok, mert nem akarok ebben a térben konfliktust gerjeszteni.

- Ezért fogalmazott úgy a bemutatón hogy ez a kötet egy fegyver, amelyet már csak élesíteni kell?

- Természetesen nem. És nem is használom ezt a kifejezést, mert bennem rossz gondolatokat indukál. Azt szoktam mondani, hogy a világ nagy múzeumaiban a sok-sok millió ember által megcsodált remekművek közül számos egykor magyar magánygyűjteményt gazdagított. Ezek a képek bizonyos szempontból olyanok, mint az alvóügynökök: ha "felébresztjük" őket, akkor a történelmünkről, a hazánkról, az őseink történeteiről mesélhetnek. Ez a könyv erre is kísérletet tesz: remélem, a nemsokára megjelenő angol kiadás eljut számos patinás helyre, és sokakat ráébreszt arra, hogy azok a bizonyos művek kicsit a mieink is. Ezért fogalmaztam úgy, hogy Gauguin A hívás című képe, a clevelandi múzeum büszkesége ma még nem alkalmas arra, hogy Magyarország kulturális "ügynöke" legyen. De amint kiderül erről a képről, hogy harminc évig Kohner Adolf báró Damjanich utcai palotájának sárga szalonjában lógott, abban a pillanatban nem csak Párizs nagyságát és a francia művészet értékeit fogja hirdetni, hanem Budapest jelentőségét is bizonyítja, és a magyat történelemről is mesél. Ez a könyv az én szememben szimbolikus visszaszerzés is. A másik fontos célunk a kiadóval, Kieselbach Tamással együtt, hogy a magyar művészet nemzetközi presztízsét magasabbra tudjuk emelni. A kötetből az is kiderül, hogy ezekben a jelentős gyűjteményekben együtt lógott mondjuk Ferenczy Károly képe Cézanne-éval, Fényes Adolffé Renoir-éval. A külföldi olvasó látni fogja, hogy a számára ismeretlen, de kvalitásban kiemelkedő magyar festmények nyugodtan egy kontextusba helyezhetők a világhírű művekkel. Ez a könyv fontos lépés lehet afelé, hogy rádöbbentsük erre a világot.

 

Melyik a kedvenc...

...bolhapiaca?

Természetesen az Ecseri piac.

...szabadidős tevékenysége?

Nyaralás az Adria mellett.

...könyve?

A kedvenc nincs, csak egy a kedvencek közül. Gion Nándor: Latroknak is játszott.

...filmje?

Mint fent: Szépek és bolondok (1976) Kállai Ferenccel.

...festménye?

A sok kedvenc közül az egyik: Fényes Adolf Kugler sütemények című festménye.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Értesüljön elsőként aukcióinkról, kiállításainkról és aktuális ajánlatainkról