Irodalom
Németh Lajos: Modern magyar művészet. Corvina, Budapest, 1968.
Mezei Ottó: Nemes Lampérth József. Corvina, Budapest, 1984.
Bajkay Éva: Nemes Lampérth József. Kossuth – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2015.
Gelencsér Rothman Éva: Nemes Lampérth József. Gondolat, Budapest, 2017.
A 20. század legnagyobb magyar művészettörténész kutatója, Németh Lajos így elemezte Nemes Lampérth József jelentőségét a Modern magyar művészet című, óriási hatású összefoglaló művében: „Nemes Lampérth piktúrája a századelő magyar avantgarde festészetének a legeredetibb gyümölcse. Együtt élt korával, de nem sorolható meghatározott irányhoz, jóllehet koloritja némiképp rokon a német fauves-éval, mégse hasonlítható se Noldéhoz, de Schmidt-Rottluffhoz. Stílusa szerkezetes, hangsúlyozottan képépítő, de a kubizmus téranalízisét nem vette át, közelebb állt még Cézanne térszemléletéhez, csak jobban átfogalmazta a motívumokat, mint az aix-i mester, és brutálisabb, expresszívebb volt nála. […] Nemes Lampérth piktúrájának legfőbb összetevője a konstruktivitás és az expresszivitás dinamikus egysége. Neki sikerült megoldania, amire a Nyolcak művészei törekedtek.” Amikor Németh Lajos papírra vetette ezeket a sorokat, 1968-ban, még csak a szűk szakma lelkesedett Nemes Lampérth kivételes művészetéért. Az elmúlt fél évszázadban viszont ő vált a hazai modernség etalonjává, akinek minden külföldre küldött magyar avantgárd kiállításon fő hely jut.
Nemes Lampérth a neki adatott egy évtizedet elképesztő energiákkal dolgozta végig, még úgy is, hogy az első világháború és a veleszületett pszichés labilitás komoly akadályokat gördített kibontakozása elé. Fiatal csodagyerekként csöppent bele a művészeti életbe; másodéves iparművészeti iskolás diákként a Művészház bemutatta egy csendéletét 1910-ben, két év múlva pedig már nemcsak a Műcsarnok állította ki egy akvarelljét, hanem Lyka Károly is közölte tusrajzát a Művészet folyóirat hasábjain. Különleges belső tűztől fűtött ecsetkezelése, tiszta színekkel felhordott színpászmái már az első perctől kezdve meghatározták művészete összetéveszthetetlen alapkarakterét. A Nemzeti Szalonban rendezett 1916-os kiállításon az avantgárd pápája, Kassák Lajos üdvözölte a fiatal tehetség felbukkanását. Kassák későbbi visszaemlékezései szerint „nem a valóság ábrázolására törekedett, naturalista beállítottságát expresszív erői továbblendítették, s nem azt festette, amit látott, hanem azt, amire a tárgyi motívum inspirálta. A részletek nem érdekelték különösebben […], színei megbonthatatlan foltokban hangolódtak össze, kész képe elkülönül az idegen tárgyi környezettől, s mint zárt egész, önmagát jelenti.”
A most vizsgált kép Nemes Lampérth pályaívének legcsodálatosabb esztendejében, az 1917-es „annus mirabilisben” készült. Miután sérülése után leszerelt hadnagyként, gyakran látogatta öccse tabáni otthonát, de megfordult Kolozsváron is. A tabáni kis házak között születtek meg sajátosan robusztus, hihetetlen vizuális erőket mozgósító tájképei, a Gellérthegy lejtőjén (1917, Magyar Nemzeti Galéria) vagy a Horgony utcai részlet (1917, Magyar Nemzeti Galéria). Ahogy ekkoriban egy levelében fogalmazott: „mélyebb és tömörebb forma- és színharmóniák felé gravitálok”. Ezt a tömör formaképzést és színezési nyelvet érhetjük tetten a most vizsgált kompozíción is. Az izgatottan sraffozott, expresszív vonalak egy kisváros tömbökben beszélő képét rajzolják elénk. Az előtérben cseréptetős házak egyszerű kubusai sorakoznak, egy jobb oldalról behajló fa sárgán ágaskodó őszi lombjaival. Mögöttük egy világosan tükröződő folyó tűnik fel (Trencsén esetében ez nem lehet más, mint a Vág), mögötte pedig a sötétkékbe burkolózó hegylánc fut, mögüle a lemenő nap fénye köszön vissza. Különleges színhatású, misztikus látomásosságot sugalló újrafogalmazása az érett Nemes Lampérth-i stílusban egy korábbi, 1912-es Trencséni részlet című kompozíciónak.
A krisztusi korban, 33 évesen elhunyt Nemes Lampérth után – csak számszerűen nézve – kis méretű életmű maradt. Egészen eredeti, zseniális képei viszont azóta is féltve őrzött kincsei a múzeumoknak és magángyűjteményeknek. A művészt mindvégig aggódó, kivételes tehetségét elismerő művészkollégák és múzeumi barátok vették körbe. Most vizsgált képe minden bizonnyal közvetlenül az alkotótól került – ajándékként vagy vásárlás révén – első ismert tulajdonosához, dr. Schuster Gyulához, aki – Szelle Kálmán építész visszaemlékezése szerint – az utolsó években az egyike volt Nemes Lampérth barátainak. Az aradi születésű ideg- és elmeorvos a budapesti elmekórtani klinikát vezette, majd az István úti szanatórium főorvosa lett. Szoros barátság fűzte számos művészhez, Csáth Gézát és Kosztolányi Dezsőt még ifjúkorából ismerte, de később kezelte Nemes Lampérth mellett Ady Endrét is. Az egykor Schuster doktornál őrzött mű később a Kádár-kori műgyűjtés egyik legnagyobbjához, a kalandos életű Vasilescu Jánoshoz került, Korniss Dezső, Nádler István és Francis Bacon műveinek társaságába.