Irodalom
C.V. csoportkiállítás. Vörös Géza, Domanovszky Endre, Hollós-Mattioni Eszter, Medveczky Jenő festők és Kelemen Emil, Vadász Endre rajzai. Ernst Múzeum, Budapest, 1929.
Vörös Géza emlékkiállítása. Szerk.: Haulisch Lenke, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1961.
Muladi Brigitta: Egy „fészeklakó” festő megmentett világa. In Merítés a KUT-ból VIII. Vörös Géza (1897–1957) festőművész emlékkiállítása. Haas Galéria, Budapest, 2004.
Molnos Péter: Aranykorok romjain. Kieselbach Galéria, Budapest, 2015.
Art deco filmsztár
A művészettörténeti kutatás egészen különleges irányvonala a filmekben szereplő műtárgyak kutatása. A műfaj leghíresebb sztorija Barki Gergely nevéhez fűződik, aki egy ártalmatlan szünidei tévézés alatt talált rá egy hollywoodi szuperprodukció, a Stuart Little, a kisegér díszletei között egy igazi Berény Róbert-festményre. Egy másik kutató, Molnos Péter a két világháború közötti fekete-fehér magyar mozifilmekben szereplő képekre vadászik. Az Aranykorok romjain című 2015-ös kötetében három 1930–40-es évekbeli magyar film festményeit azonosította be. Innen tudjuk, hogy az Úrilány szobát keres, a Kalotaszegi Madonna és a Lovagias ügy kockáin Aba-Novák Vilmos és Batthyány Gyula mellett Vörös Géza volt a leggyakoribb „néma” szereplő. A most vizsgált alkotás az 1937-es Úrilány szobát keres című Kabos Gyula-filmben látható. A jelenetek döntő többségének színhelyeként szolgáló villa falait a díszlettervező Pán József szinte telerakta festményekkel, köztük számos Vörös Géza-képpel, például a most vizsgált – Molnos könyvének publikálásakor még lappangóként ismert – csendélettel.
Vörös Géza, az art deco festészet egyik legjobb hazai képviselője pár évvel korábban készülhetett el a képpel. Az Újpesti rakpart emeletén lévő műtermében szívesen épített össze tárgyegyütteseket különleges összhatású csendéletekhez. A most vizsgált nagy méretű alkotásán az őszi hangulat ragadta magával. Érett gyümölcsöket és zöldségeket halmozott egymás mellé a sárga kockás terítőn. A tálca és a tálaló mellé társított egy elegáns szürke kancsót és az őszi szőlőszüret eredményeit, a demizsont és a zöld borospalackot. A szezonális csendéletkellékek mögé egy fonott támlás széket állított háttérnek. (Vörös festményeinek több jellegzetes eleméhez hasonlóan ez a csavart támlájú szék is ismert más kompozícióról: a magántulajdonban őrzött Csíkos inges fiú kiskutyával című portréról.) A teátrális beállítású, színgazdag képen mégsem az őszi termések, hanem a rejtett mintázatok játszák a főszerepet. A demizson fonott vesszőborítására nemcsak a székkárpit faktúrája válaszol, hanem a terítő sárga kockáinak fehér pettyei és a háttér fekete árnyékának vízszintes rovátkái is. Vörös a korai kubisták csendéleteihez hasonlóan ritmizálta vonalkastruktúrákkal jól szerkesztett kompozícióját.
A modern művészet fővárosában, Párizsban sokat forgolódó Vörös ritkán modellálta a tömegeket, inkább homogén színfelületekkel töltötte ki az egyes elemeket. Az őszi csendéleten is síkba kiterített – már mintázott – formákkal dolgozott. Az 1929-es Ernst múzeumbeli kiállítás katalógusának előszavában Lázár Béla pontosan megragadta jellegzetes stílusát: „Vörös gyöngéd harmóniákat ad, tiszta színeket és finom vonalhálózatot. Képzelete vonalon épül fel, olyan hullámzó, lágyan onduláló vonalon, melybe belefoglalja alakjait. Ez a vonalvezetés a szemet gyönyörködteti, határozott, biztos, éles kontúrokkal fogja körül tárgyait, s ezen belül lapos színeit. Emlékeztet a görög vázákra, de nem utánozza őket. Csak hangsúlyozza a vonalat és tele van finom belső rajzzal is. Nyugalmat és megnyugvást ad a szemnek, olyan hatást, mely minden színesség ellenére a vonal uralkodását biztosítja. A plasztikai erőt kerüli, hogy a síkszerűség éreztetésével statikai hatásokat érjen el. Gazdag dekorativitás jellemzi műveit.” A kép a lineáris karakterű, síkban tartott Vörös Géza-féle art deco festészet egyik legkiválóbb remekműve.
Az életmű elveszett fődarabjai
Vörös a két világháború közötti polgári bohém festők szűk, de vidám pesti csapatába tartozott. Nappal újlipótvárosi műtermében dolgozott, az estéket a Fészek Klub asztalainál töltötte kártyázással és karikatúrák rajzolásával. (Nemcsak a Fészek-bálok meghívóit készítette, hanem a művészklub megsemmisült, szellemes freskóit is.) Tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán, valamint Kernstok Károly és Fényes Adolf szárnyai alatt végezte, majd megfordult a szolnoki és a nagybányai művésztelepen, az 1930-as évek során pedig Szentendrén is. A legnagyobb hatást – saját bevallása szerint is – a párizsi élmények gyakorolták rá, ahol Kees van Dongen, Foujita, Modigliani és Matisse műtermét látogatta. Az École de Paris és az art deco rajzos érzékenységével megfogalmazott műveivel, csendéleteivel, enteriőrjeivel és feleségéről festett képmásaival rendszeresen szerepelt a fővárosi modern kiállítóhelyeken az Ernst Múzeumtól a Tamás Galériáig, a Nemzeti Szalontól az Alkotás Művészházig. A vészkorszakot vidéken bujkálva élte túl, a szocreál legsötétebb éveit pedig művésztelepekre menekülve.
A két világháború közötti időszak népszerű figuráját, Vörös Gézát szó szerint fel kellett fedeznie a rendszerváltás után újraéledő műkereskedelemnek. Kevés képe vészelte át az art decót és a két világháború közötti festészetet mereven elutasító évtizedeket. A rendszerváltás óta előkerült puzzle-darabok egy olyan következetes művész képét vetítik elénk, aki a körülötte fellelhető tárgyakkal népesítette be japánosan síkszerű, rajzos festészetének enteriőrökbe zárt mikrokozmoszát. A most vizsgált festmény időtálló kvalitását jelzi, hogy mind a Horthy-, mind a Kádár-rendszer alatt nagy hangsúly került rá, pedig alkotóját egyik rezsim sem szívelte. A kép szerepelt a második világháború alatti jótékonysági szakmai megakiállítás-sorozat, a kormányzóné által védnökölt „A magyar művészetért” egyik tárlatán a Műcsarnokban. (Valószínűsíthetően az első, 1940-es alkalmon.) Az 1961-es, Műcsarnokban megrendezett emlékkiállításán nemcsak bemutatták ismét, de egyenesen a katalógus címlapjára helyezték. Mivel a közönség Vörös életművét csak a rendszerváltás után értékelte igazán, a festmény elhagyta az országot, és a távoli Japánból tért haza.