Gulyás, Zsolt Budapest, 1963
Festő. Mesterei Balogh Jenő, majd Fischer Ernő voltak. 1991-től vesz részt egyéni kiállításokon.
A festő saját tollából:
A festészet útjának a kiegyenesítése
Bevezető
Ha tiszta szívvel olvassa valaki ezeket a sorokat, akkor megláthatja, hogy ezek a gondolatok, bár a festészetet (és talán nem csak azt), térben és időben visszafelé haladva más szemszögből láttatják és más kritikai szempontok alapján rendezik át, de a jövőbe fordulva a művészet elembertelenedését emberivé fordítják át, és talán ez által újra képes lesz a művészet a körülötte lévő másik embert szolgálni, reagálni és válaszolni Isten szép világára.
1978-ban, 15 évesen kaptam meghívást a festésre. Előtte egyáltalán nem akartam festeni, utána semmi mást nem akartam, csak festeni. Ez az állapot 40 éve tart. Már kezdetben sem szerettem a „modern”, és főleg absztrakt festészetet, mert olyan érzésem volt mindig, mintha reszelővel csiszolnák az agyamat. Fizikai és szellemi fájdalmat okoz nekem a „modern” festészet. A millió tonnányi magyarázat róla csak arra volt számomra jó, hogy még inkább megerősítsen ebben. Egy idő után határozottan szembe akartam nézni mindazzal, ami taszít benne. Tudatosan meg akartam fogalmazni magamnak, mi az úgynevezett „modern” „művészet”, hogy ne csak érzelmileg, de gondolkodásban is szembe tudjak vele szállni, meg tudjam fogalmazni az ellenvetéseimet. Ekkor meglepő tényekre bukkantam. Azért akartam szembenézni a modern festészettel, hogy tudatosan el tudjam törölni. De aztán rájöttem, hogy nem eltörölni kell, hanem megtisztítva a helyére tenni, mert minden dolog, ami a helyén van az „helyes” és igaz. Mert minden rossz egy elrontott jó.
Bárki tesz fel festéket a vászonra, vagy bármely felületre, az egy festékfolttal, egy vonallal, egy színnel kezdi és kezdheti csak. Ez a folt - szín és - vonal önmagában elvont és absztrakt forma. Ha egy házat kőből építünk fel, az kő-ház, ha fából, akkor fa-ház. (Még akkor is, ha kívülről papírt vagy vásznat ragasztunk rá.) Ha egy festményt csak absztrakt formákból építhetünk fel, az akkor absztrakt alkotó részekből álló festmény, vagyis absztrakció. A készítő szándéka formálja úgy, hogy a végeredmény miképpen nézzen ki.
De ez a szándék nem mindig tiszta, nem mindig azért nyilvánul meg, hogy a másik embert tisztábbá, igazabbá, magasabb rendűvé tegye. Nem mindig azért, hogy érzelmileg és gondolatilag gazdagabbá tegye a másik embert. (Személyes tapasztalataim alapján mondhatom, hogy a lehető legszörnyűségesebb dolgokra képesek az emberek az állítólagos „modern művészet” nevének árnyékában)
Ha eltávolodunk a látványtól, vagy éppen túl közel megyünk hozzá, elveszíti az emberi értelmezhetőségét, és értelmetlen absztrakt formává olvad szét, vagy szűkül össze. Ha fáradt, vagy túl erős fénnyel érintkező szemet becsukunk, a szemhéjunk mögött absztrakt formákat látunk. De álmodni mindig történetet, eseményt álmodik az ember.
Egy alkotás, bármelyik alkotás, kisugározza készítője gondolatait. A festék is a felhasználás során magába szívja a festő szándékát és indítékait, majd kisugározza magából, mert megformáláson esik át. Hiába van a külső formával esetleg elleplezve a belső tartalom és indíték. Teljesen nem lehetséges, mert a készítőben meglévő minden gondolat és érzés lenyomatot hagy a megformált anyagban. Nem lehet hazudni, mert a megformált anyag magába szívja és vissza is sugározza készítője minden gondolatát és érzéseit. Mindazt, hogy a festői és emberi tudás milyen szintjén áll!
A következő másfél oldal esszenciája mindannak, amire eddig ráébredtem.
A Festészet útjának a kiegyenesítése, 2001-től
A festészet absztrakció és absztrahálás. Az absztrahálás azt jelenti, hogy átírás – elvonatkoztatás – átalakítás. A festészet ténye már önmagában ilyen kényszerű folyamat, mert ha egy sokdimenziós világot, az abban a világban lehetséges kétdimenziós kifejezési forma világához és eszközeihez alakítom, az általam befogadott világot mindenképpen absztrahálnom kell.
A vászonra feltett festék is absztrakt színfolt. A színek dinamikai–tónus–szín–tömeg–forma egymásra hatása kelt ilyen – vagy olyan képzetet az emberben.
A látásunk mechanizmusa is absztraháláson alapul. A látott kép a szemlencsén át fordítva érkezik a látógödör felszínére, onnan a látóidegek szállítják a képet az agy megfelelő részébe, ahol az agy átfordítja azt.
De azért is absztrahálunk, mert az adott természetünknél fogva szubjektív és nem objektív lények vagyunk, mivel egy zárt belső térből szemléljük a külső világot, de mindeközben nem látjuk benne saját magunkat.
A festészetben lehetetlen emberileg hazudni. Mert kisugározza a festék a kép összes emberi tartalmát, de közvetíti annak az ürességét, tartalmatlanságát, esetleg a másik ember lenézésének–becsapásának a szándékát is. Mert magába szívja, és vissza is adja a festék mindazt a szándékot – érzést – gondolatot, amivel a festő azt kezelte!
Mivel a festészet ténye és alapja e szubjektív absztrahálás, ezáltal minden kép, még a legrealistább is, akár Tiziano, Leonardo, Caravaggio, Jan Van Eyk, Rembrandt vagy Courbet képei is, absztrahálás útján létrejött képek, vagyis: absztrakciók! (De ide lehet sorolni az akadémista festőket is, mint Alma-Tadema, Bourgeau, Meissonier, Couture, Waterhouse, stb.)
Mivel pedig ez az elnevezés, hogy „absztrakt” általánosan igaz minden festményre, ezáltal az eddig absztraktnak nevezett festményekre más megnevezést kell adni, mert ez önmagában nem igaz!
A festészet XX. századi útkeresése gondolatilag és technikailag is belefutott, a kezdeti (negatív) semmiből a “pozitív semmibe”. A pozitív semmi az, ha a semmire azt mondjuk, hogy valami. Erre példa Joseph Albers-nek (aki a Bauhaus tagja volt), a fehér alapon fehér, és a fekete alapon fekete négyszög című „képe”. Ezzel viszont logikai, és így emberi ellentmondás lép fel. Mert ha a valamivel lehet valamiről beszélni, akkor a semmivel, ami ennek az ellentéte, nem tehetjük ugyanazt. Emiatt úgy gondolom, amíg az életről beszélünk bármilyen Emberi formában is, addig Valamiről is beszélnünk kell, mert az emberi élet az Valami, és NEM Semmi! Ezért hát a festészet eszközhasználatában is a valamilyen festői eszközből kell kiindulnunk, nem pedig a semmilyenből. Vagyis, ha a semmire nem mondhatom, hogy valami, akkor a negatív kiindulási alapra sem mondhatom, hogy valami!
A mai értelemben vett “absztrakt” festészet már az absztrakció absztrahálása. Olyan ez, mint amikor a vizet tisztítás után még desztilláljuk is, kiölve így belőle az élethez szükséges összes alkotóelemet. Mintha elektronmikroszkópon keresztül, vagy a Holdról nézve szemlélnénk a Földi életet. Az egyik és a másik fajta hozzáállás is olyannyira eltávolodik a földön élő másik embertől, hogy már képtelené válik a másokkal való Emberi párbeszédre. Ebben az eltávolodásban lepusztulnak a kifejezési eszközei, aminek eredményeképpen elsivatagosodik az emberi gondolat és érzelem kifejezésének a lehetősége is. Ezt a fajta – A művészet a művészért – hozzáállást, ami a – Művészet a Művészetért – (l’art pour l’art) folyománya, élet idegennek tartom! Mindennek következménye a „…kiszeramérabéget…” (Karinthy Frigyes). Mert végeredményben mindaz, amit “stílusnak”neveznek, legyen az akár impresszionista, kubista, absztrakt … stb., mindezek egy-egy festői technikának az abszolút piedesztálra emelése. A stílus mindig az egyes festőn belül van, vele együtt születik, és művi úton nem előállítható.
Az úgynevezett “mai-modern” absztrakt festői technika mára már nem a legfőbb, hanem csak az egyik festői eszköz, a többi festői eszköz mellett. Nem pedig több azoknál. Csak gazdagíthatja a festészet széles kifejezési eszköztárát, de semmilyen szinten sem tudja pótolni – szükségtelenné tenni a korábbiakat. Mert csak egy kis része a valóságnak, és ezért csak egy kis részét képes lefedni annak! Hiszen lehetetlen és értelmetlen is például a villát kanálként, vagy a kalapácsot harapófogóként használni, mert nem arra valók. És végképp értelmetlen a villát használni kanálként – kalapácsként és harapófogóként is.
Minél gazdagabbá tesszük a festészet eszköztárát festőileg, annál többet tudunk kifejezni vele emberileg. Mert ha a semmiből indul ki, és oda is tart a festészet, akkor a festői – emberi etika, gondolkodás, érzés, létezés, minden a semmi felé, nem pedig a valami felé halad. Ezzel a nihilista látással, gondolkodással és cselekvéssel semmissé tesszük, nem csak a festészetet, de általa minden mást is. Így olyan lesz a világ, mint egy atomháború után. Élettelen – borzalmas – elriasztó! Lélek és rezgés nélküli, csoda és egy pohár tiszta víz nélküli!! Szeretet, remény, öröm, születés, teremtés, – jelen és végtelen – Ember és Isten nélküli !!!
Ha önös érdekből ránk nőtt szemellenzővel nézzük a világot, és e kis lyukon át láthatóról mondjuk, hogy az, az egész, majd mindezt rá is akarjuk erőszakolni másokra, akkor nem csak saját sötétségünk szakadékába zuhanunk, de másokat is bele akarunk rántani. Mindezt azért, mert nem vagyunk képesek a sok elpusztított, ósdi, avíttnak nevezett emberi – festői értékek helyébe, legalább megközelítően akkora, az életet és nem érdekeket szolgáló értékeket felmutatni!
…
A képeim arra példák, hogy a konkrét absztrakt festői technika, ha a maga helyén van használva, akkor a környezetével való kapcsolata által önmagában értelmezhető és élvezhető része a képnek, amivel az gazdagodhat. Egy kép minden kicsi vagy nagy felülete „absztrakt”, ha önmagában nézzük, illetve ha kiszakítjuk a kép egészéből, viszont így értelmetlenné és értelmezhetetlenné is válik, dacára a rengeteg direkt magyarázatnak róla. Vagyis az absztrakt festői technika messzemenően nem azonos az absztraktnak nevezett festészettel. Ha minden festői technika, köztük az absztrakt is, a maga helyén és a kép mondanivalójának megfelelő módon van használva, akkor nem kell hozzá magyarázat, hogy mit is jelent. Hiszen ha a képet magyarázni kell, akkor értelmetlenné és abszolút fölöslegessé válik. Mert a festészet nem irodalom, nem zene. De egy „jó” képet nézve megszólalnak a nézőben a festő szavai és dallamai, az igazán jó képnek még téren és időn túl is.
Facebook
Instagram
Pinterest
Youtube
